Death Stranding Director's CutTeszt

Megmosolyogtató, de Hideo Kojima többször hangot adott a Director’s Cut elnevezéssel kapcsolatos ellenérzéseinek. A bejelentést követően görcsösen magyarázkodott a filmes világban mozgó baráti köre előtt, hogy ez miért egy abszolút megtévesztő gyűjtőnév, hiszen az ő eredeti víziója korábban sem volt kreatív kontroll alatt és nem maradtak kivágott tartalmak az asztalon. Ha rajta múlik, akkor talán most az angol nyelvterületen is mókásan hangzó Delector‘s Plus alcím díszeleg a dobozon. Ironikus. Főleg mert a “rendezői változat” eddig itt fedi le legjobban a kiegészítő tartalmak típusát, nagyságát és felépítését.

A Death Stranding Directors Cut a két évvel ezelőtt megismert egyedi stíluskeveréknek igyekszik hatékonyabban megalapozni, óvatosan finomítani a játékmenet ívén néhány átdolgozott elemmel és új eszközökkel - a történetbe kapaszkodó mellékszál földalatti küldetéssorozata csupán egy rövid, de annál izgalmasabb főhajtás a rendező múltjának. Ha valaki Iki szigetéhez hasonlóan egy jól elkülöníthető és önmagában is kerek egészet alkotó kalandot vár, az ezúttal csalódni fog. A tapasztalt futároknak rövid gyorstalpaló következik a legfontosabb változásokról, a kíváncsi zöldfülűek viszont a Bridge bakancs mellé a lenti vaskos kézikönyvet is magukkal vihetik.

Bár a PlayStation 5 kiadás érezhetően az új belépőknek kedvez felépítésében és baráti indulóárval, a stúdió azért lehetőséget biztosít a korábbi vásárlóknak a mentett állásuk átcipeléséhez - ráadásul úgy tűnik a nemrég tíz dollárban realizálódó Sony upgrade is féláron jár nekünk ezúttal. Utóbbi mindössze egy gyors tranzakció, a korábbi kalandjaink eléréséhez azonban először a PlayStation 4 változatot kell előkaparnunk valamelyik gépre, frissítenünk, a játék menüjéből feltölteni a mentést a Kojima Productions saját szerverére, majd a Director’s Cut alól lecibálni onnan. Nem gyors. Nem elegáns. De legalább működik. Viszlát 30 FPS!

A Director’s Cut ugyanis két grafikai opciót kínál annak függvényében, hogy a teljesítményt vagy a tisztább képet tartjuk fontosabbnak. Ezúttal viszont mindkét esetben 60 képkockát pörget előttünk a masina, csak a natív 4K néha eldob belőle néhányat alig észrevehetően az átvezetőknél, míg dinamikus 1800p körülre limitálva már ezt is kiküszöbölhetjük. Érdekesség a szélesvásznú opció, ami az alsó és felső fekete csíkokért lényegesen szélesebb FOV értéket biztosít. A látótávolságot nem tolták ki egészen a PC-s verzió maximális szintjéig, de az ott tapasztalt magasabb felbontású textúrákat, dúsabb növényzetet, finomabb árnyékokat azért megkapjuk - a Half-Life és Cyberpunk világához köthető extra tartalmakkal együtt! A Decima motor által nyújtott látkép pedig két évvel és egy generációváltással később is lenyűgöző. Nem hiszem, hogy ezt maradéktalanul visszaadja, de a kritikát az általam készített képlopatok tagolják - ugyanis az alapváltozatba csak hónapokkal később befoltozott fotómód itt természetesen rögtön elérhető.

Az új platform nyilván némi DualSense támogatást is megkívánt, ami bár egészen jól reagál a magas fű, a sodró víz vagy lábunk alatt taposott hó akadályaira, azért még így is kiábrándítóan nyugodt tud maradni például a sziklás vidéken rohanva. Ha nem is lesz mostantól minden lépésünknek súlya, a rakományunkét mindenképpen érezni fogjuk. Az adaptív ravaszokkal a hátizsák pántjait tehertől függően egyre nehezebben feszíthetjük meg, a tervezés nélkül a második emeletig pakolt málhával pedig elefánt módjára dübögünk. A fegyverek ravasza felkeményedik, átkattan, lágyan lüktet az ujjunk alatt, amit a 3D audio igyekszik a térben pontosan elhelyezett hangokkal kísérni. Ha azonban mindezt a hagyományos egér / billentyűzet párosra cserélnénk inkább, akkor arra is van mostantól lehetőségünk!

A New Game menüpontra tenyerelők kezét már némileg tovább fogja majd az első néhány órában a játék, átdolgozásra került például az útvonaltervező bemutatása, a nehezen követhető lista nézet helyett térképen választhatjuk ki a gyorsutazásunk végpontját - ami ezúttal tényleg fast travel, a korábbi egy perces töltési időket öt másodpercre csökkentve - és egy maréknyi új eszköz is aránylag hamar a rendelkezésünkre áll majd. Ilyen például a sunnyogáshoz ajánlott elektromos sokkoló Maser Gun és a napenergiával tölthető, semmiben nem túl kiemelkedő, de mindenhol helytálló Support Skeleton. A történetben előrehaladva a későbbi epizódok fokozatosan engednek majd hozzáférést a kisebb távolságokat átlövő Cargo Catapult, a trükközésre csábító ugrató rámpák vagy a szűk terepen is hasznos chiral hidak építéséhez. Az előzetes félelmeim ellenére ezek tökéletesen illeszkednek a korábban már megismert eszközeink sorába, a hátulütőik és korlátozásaik gondoskodnak arról, hogy egyensúlyban maradjon az arzenál. Még a hű társunknak szegődő Buddy Bot is csak akkor marad működőképes, ha korábban már teljes chirális lefedettséget biztosítottunk a területen. Na meg ha nem futunk bele BT-be.

Az egyetlen problémám, hogy a visszatérő futárok számára minimális kapaszkodót ad a játék a korábban nem látott tartalmak eléréséhez. Érdemes rögtön a leveleink átnyálazásával és a csomópontok meglátogatásával kezdeni. A hatvan óra felfedezéseit átemelő mentésemmel például teljesen véletlenül futottam bele az ócskás megbízásába, ami egy újabb szállítmány és tetemesebb mennyiségű alapanyag begyűjtését követően végül a versenypálya megépítéséhez vezetett. A Fragile Racetrack ezután egy rövidebb és egy hosszabb szakaszt, valamint ezek tükrözött változatait kínálja, amin a már ismert háromkerekű és a lomha teherautó mellett egy valódi versenyautóval is körözhetünk - egyedül, a saját és az online ranglista köridői ellen. A járművek fizikáját és az elérhető tartalmat ismerve nem hiszem, hogy bárki hirtelen erre cseréli majd a Gran Turismo aszfaltcsíkjait, de kétségkívül mókás melléktevékenység. A klasszikus formában érkező versenygépkocsi ráadásul akkor is hasznos lehet, ha már kellően átszelik az autópályáink a térképet.

Valamivel könnyebb Gócvárostól nyugatra rátalálni az új küldetéssorozatra, ami minden megbízatással egyre mélyebbre csábít egy rejtélyes földalatti létesítményben. Bár a marketing kampányban központi szerepe volt, ne számítsunk egy-egy kikacsintásnál, érdekesebb új háttér információnál és néhány kósza óránál többre. Ugyan a játék nem korlátozza a fegyverhasználatot, de a szűk terekben és a masszív túlerő között ésszerűbb csöndesen navigálni végig ezt a rövid mellékszálat. Ha fegyverropogásra vágyunk, akkor a Privát szobánk mellé felhúzott lőtéren és a Metal Gear Solid emlékeket idéző VR missziók alatt polírozhatjuk a harci tudásunkat. Ha pedig nagyobb halra vadásznánk, akkor mostantól a korábbi főellenfeleknek is nekiugorhatunk újra és újra a jobb értékelésért küzdve.

Az egyik legfontosabb átfogó szál a Director’s Cut tartalmait nézve ugyanis a kompetitív aspektus megjelenése. Az alapjáték társadalmi és szociológiai kísérletre hasonlító aszimmetrikus közösségi élménye nem igazán jutalmazott vagy marasztalt el, esetleg csábított versengésre. Mostantól azonban a pályán, a lőtéri gyakorlatoknál vagy a főellenfél harcoknál is összemérhetjük a tudásunkat barátainkkal vagy a nemzetközi ranglista legjobbjaival. A másik alappillér a személyre szabhatóság. Nem csak a szállítmányok kézbesítésében van minden eddiginél több opciónk az új eszközöknek köszönhetően, de a ruházat és a kiegészítők terén is - ugye te is mindig arra vágytál, hogy BB hordozója famintás legyen? A pusztán kozmetikai lehetőségek, felvarrók és színezések mellett viszont a hátizsákunk fejlesztése már a játékmenetre is komolyabb kihatással lehet. Az extra akkumulátor, specifikus tárolók vagy a landolást segítő apró rakéták miatt érdemes elszöszmötölni a felszerelésünkkel.

Mostanra viszont úgy érzem készen állsz kilépni az izlandi látképig rombolt amerikai pusztaságba. Ha most veszed fel az első kézbesítésed, akkor a Death Stranding Director’s Cut némileg biztosabb alapot nyújt majd hozzá. Picit átgondoltabban, finomabban vezet a kritikus kezdeti órákban és az új eszközökkel segít átlendülni az első akadályokon. A hozzám hasonló veterán szállítóknak pedig marad a felpiszkált látvány, néhány rövid ideig tartó, de kétségkívül szórakoztató mellékszál, na meg a versengés öröme. Panaszra nekünk sincs okunk. Az árcímke ezúttal tökéletesen igazodik az ajánlathoz.