Solasta: Crown of the Magister - tömlöctaktikaTeszt

A D&D-ben jártas olvasó most felhorkanhat, mondván a Larian épp nagyban fejleszti a Baldur’s Gate III-at, ami szintúgy 5e szabályokkal operál. Igen ám, de az ominózus RPG egyrészt jóval komolyabb erőforrásokkal dolgozik, ambícióját tekintve pedig össze sem hasonlítható a tesztalannyal. Másrészt pedig erre még várnunk kell, míg a Solasta elérte az 1.0 mérföldkövét. Legalábbis a fejlesztők szerint.

A nagyjából 15-20 fős csapat érezhetően nem a prezentációra és a történetmesélésre helyezte a hangsúlyt. A madártávlatból még decensen festő karakterek például az átvezetők és dialógusok során (amikből akad bőven) a rossz értelemben repítik vissza a múltba a játékost. A szerény költségvetés persze sok mindenre magyarázat lehet, de arra például nem, hogy miért tartja úgy magát minden szereplő, mint akinek vérvonala minimum öt emberöltő óta non-stop a monitor előtt görnyedt. A párbeszédek többsége inspirálatlan és blőd, pedig a személyiségjegyek szerint változó kommentárokban ott van a potenciál. A sztori is meglehetősen középszerű: az elfek világát egy rejtélyes dimenziókapun át elözönlik az invazív emberek, akiknek a sarkukban ott sziszegnek az alakváltó gyíkemberek (nem vicc!). A konfliktus feloldására természetesen egy misztikus ereklyét, az alcímadó koronát kell megszereznünk, majd mindenféle mágikus kövekkel teleraknunk (ez is ismerős lehet valahonnan).

A kezelőfelület tagadhatatlanul az Endless Space 2 minimalista, és nem mellesleg sci-fi settingre szabott UI-ját örökölte, ami egy fantasy játékban kifejezetten tájidegen. Működését tekintve sem hibátlan: olykor nem vesz be parancsokat, ami egy nem valósidejű játékmenet esetén legfeljebb zavaró, de így 2021-ben akkor is szokatlan probléma. A kamerakezelés is finomításra szorul, ahogy a mentésrendszer is tud kellemetlen meglepetéseket okozni, ha a manuális lehetőséggel nem vagyunk elég alaposak. A pályák közti utazás és a döntések oroszlánrésze súlytalan játékelemek, amit nehéz nem a műfaj kötelezően letudott köreként értelmezni, de cserébe legalább nem is követel sokat a játékostól. A sok negatívum után adódhat a jogos kérdés: érdemes egyáltalán a Solasta-val foglalkozni? A válasz igen, amennyiben a D&D-s karakterfejlesztés és a (körökre osztott) harc az, amiket keresünk benne. Ezekben ugyanis nem rossz.

Bár ezeken a területeken sem adja könnyen magát: legalább tíz óra, mire a karaktereink mechanikai szempontból érni kezdenek, és valódi mélységet tudnak adni az amúgy igen gyakori összecsapásoknak. A pályák többsége vertikálisan is tervezettek, ami szintén pozitívum, az esetek többségében ugyanis taktikázásra is lehetőséget adnak. A jó pozíciókból, lesből való támadások hatalmas előnyt tudnak biztosítani, amire olykor szükség is van. Az ilyen helyeket pedig jellemzően az atletikusabb karaktereink érhetnek el, de akár repülést / falmászást garantáló varázslatokkal és tárgyakkal is lehet trükközni. És ami persze elmaradhatatlan, hogy az egyre bővülő bestiárium ismeretében célirányosabb felszerelés, képesség és mágia felhozatallal növelhetjük a siker esélyét. Ahogy az egy RPG-ben ildomos. Ehhez adódik még a háromállású fényrendszer. A sötét rendszerint rossz, a félhomály középmezőny, a teljes világosság pedig a legjobb találati esélyeket jelenti. A pályák többsége felgyújtható fényforrássokkal rendelkezik, ahogy a mágia is több módot ad a láthatósági viszonyok manipulálására. És persze ezen a linearitáson is csavarhat néha a fantasy keret: vannak lények, amik félnek és sérülnek tőle, ahogy egy elf karakternek sem feltétlenül probléma a vaksötétség. A kaszt repertoár terén még van hova fejlődni, de legalább a meglévőek hűen hozzák a D&D életérzést. Például még hiányzik az amúgy alapvetőnek számító sorcerer kaszt, ám nemsokára ingyenes DLC formájában pótolják. Nincs mód a dual kaszt létrehozására, de a harmadik karakterszinten specializálódhatunk, ami ha nem is radikálisan, de mélyíti embereink egyediségét és használhatóságát. Láttunk már rosszabbat... de jobbat is.

A Solasta: Crown of the Magister ugyan jobb pillanataiban a klasszikusokat idézte, de lássuk be, az sosem túl hízelgő, ha alkalmi szinten is csak 15-20 éves játékokhoz tud felkapaszkodni. Sok hibája van, amiknek egy része minden bizonnyal javítva lesz, de legalább ugyanennyi, ami nem. Nem fog díjakat nyerni a sztorival, a dialógusaival, sem a narráció terén. Ugyanakkor a csaták élvezetesek tudnak lenni, ahogy a D&D viszketést is tudja enyhíteni... legalább a Baldur’s Gate III érkezéséig. Erre azonban a jelen állapotában kicsit drága mulatság a maga 30+ eurós árcédulájával. Pár hónap múlva azonban a műfaj harcias rajongóinak egy kellemes mellékküldetés lehet.