Shin Megami Tensei VTeszt

Az első találkozás az Atlus JRPG szériájával, a Shin Megami Tensei-jel sokkoló volt. 2000-et írtunk, az addigi ismert JRPG formula után, az SMT spin-offja a Persona 2: Eternal Punishment egészen újszerűnek hatott. A merész, misztikus sztori, a teljesen egyedi helyszín kiemelte a kortárs JRPG-k közül. Rabja lettem a sorozatnak. Volt az egészben egy fajta perverz gyönyör. A dizájn teljesen egyedi és még mai szemmel is borzongatóan félelmetes, a sztoriban pedig egészen meglepő fordulatokat is képesek voltak bevinni az alkotók. Kedvenc példám a Persona 2: Innocent Sin (az Eternal Punishment első epizódja), ahol a longinusz lándzsával felszerelt Adolf Hitler volt a főellenség. A Persona széria a mai napig az egyik legjobb JRPG, az ötödik rész méltán lett az egyik legsikeresebb. Ilyen előzmények után, a fő sorozat egy kicsit háttérbe is szorult, a negyedik SMT viszonylag rég, 2013-ban jelent meg. Tavasszal aztán megérkezett a harmadik epizód remaster kiadása, ami kicsit előkészítette a terepet a most ősszel berobbant a Shin Megami Tensei V előtt.

Vártam ezt a játékot, és sokat reméltem tőle. Nem is kellett csalódnom. Az egyelőre Switch exkluzív Shin Megami Tensei V az idei év egyik legjobb klasszikus JRPG-je, ebben teljesen biztos vagyok. Ha be kellene sorolnom, akkor azt mondanám, hogy egy olyan régi vágású JRPG, mint a Dragon Quest. Nem akar sokat újítani, változni, hanem a már évtizedek óta meglévő elemeket csiszolta, már-már a tökéletesség határáig. Konzervatív JRPG, de a szó lehető legpozitívabb értelmében. Őrzi a hagyományt, az értékeket, ha kell újít is, de mindent a fontolva haladás szellemében. Ez néha idegesítő, máskor egyenesen bosszantó, de mégis jó érzés hozzá visszatérni, mert tudjuk, hogy örömet okoz. Az SMTV mellé nem lehet csak úgy öt percre leülni játszani, kell hozzá idő, és bírni kell gyűrődést, szeretni a grindet, a munkát. A játék sokat kér, de bizony képes sokat is adni. Az SMTV világos és átlátható szabályrendszert épít a játékos köré.

Számomra a legszebb pillanat az volt, amikor ezt elkezdtem kiismerni, felhúztam rá egy stratégiát, és amikor néhány óra múlva azt láttam, hogy működik, jött a sikerélélmény. Mert ez mutatja meg micsoda mélységei vannak a gameplay-nek. Egyetlen dolgot nem szabad, lázadni ellene, mert az SMTV ezt pillanatok alatt megtorolja, sőt még meg is alázza a játékost. Mennél előre lendületesen, elhanyagolva a fejlesztést és a démon vadászatot? Megteheted, de az eredmény borítékolhatóan az lesz, hogy egy alsórendű subdémon egyetlen csapással számolja fel a csapatodat, azt a csapatot, akikről azt hitted, kemények és nem érhet meglepetés. És ilyenkor, visszadob a játék az utolsó mentőhelyhez, nincs replay vagy újra próbálkozás még autosave sem. Ez mondjuk ma már kissé túl szigorú, és nem túl játékosbarát megoldás, de valljuk be, ad némi súlyt és feszültséget még a legegyszerűbb harcoknak is. Az SMTV néha igazságtalanul kemény, sokszor egyenesen rideg, így tényleg csak akkor érdemes időt szánni rá, ha van hozzá hangulatunk. Elég, ha a főhősünk (aki minden látszat ellenére fiú), elesik, hogy meglássuk a végzetes Game Over képernyőt.

A játék felépítése gyorsan kiismerhető még azoknak is, akik soha nem játszottak egyetlen résszel sem. A formula ismert. Kezdünk az iskolában, majd gyorsan átjutunk a démonvilágba, ahol mindig kapunk valamilyen aktuális feladatot – érjünk el ide vagy oda. Különben szabad kezünk van, majdhogy nem oda megyünk egy adott terepen belül, ahova akarunk. A harcok körönként mennek, teljesen klasszikus mederben. Egyszer mi jövünk, egyszer az ellenfél. A M csík feltöltésével lehet megbolondítani a rendszert, olyankor minden csapásunk kétszeres erővel súlyt le. A harcok hasonlóak egy DQ játékhoz. Nincs benne semmi progresszív, de nagyon jól működik és élvezetes. Nagyon fontos, hogy sokszor ésszel és ne erővel játszunk. Nyugodtan lehet és kell is próbálkozni a különböző blokkoló és mérgező csapásokkal, mert ezek nélkül nem is lehet pusztán szint lépésre hagyatkozva lenyomni egy-egy szörnyet. A boss-ok ugyanis sokszor egy bizonyos minta szerint cselekednek, ha ezt a mintát felismered, lehet tervezni és kivitelezni az ellencsapást is.

Nagyon tetszett, hogy a játékban nem szabad rohanni. Az SMTV-ben el kell mélyedni, el kell veszni. Ez nem olyan mint a Tales of Arise, amit betöltesz és két perc múlva jön is az élvezet. Itt mindenért meg kell küzdeni. Erőlködsz a harcban, valahogy nem semmi, nincs meg a flow? Meg kell állni! Felfedezni, barangolni, mellékfeladatokat megoldani, jöjjön egy kis grind. És ami ennél is fontosabb a szörnyek és a démonok gyűjtésében, fejlesztésében lehet előre törni. Ez a játék, és a harci rendszer alapja. A harcok előtt beszélgethetünk a démonokkal és ha erősek és ügyesek vagyunk, kielégítjük igényeiket, akkor csatlakoznak hozzánk. Minden szörny más-más képességet birtokol. Démonokat lehet egyesíteni, amiből még erősebb monszták alkothatóak, még jobb képességekkel. A démonokat ugyanis nem csak harcok közben gyűjthetünk, hanem több kombinációban újakat is lehet létrehozni.

Ha egy lénynek már nem fejlődik ki új képessége, érdemes elgondolkodni, hogy feláldozzuk és új szörnyet csináljunk belőle. Csupán annyi a teendő, hogy főhősünket fejlesszük magasabb szintre, mert ekkortól elérhetőek el az újabb szörnyek. A szörnynevelés a játék legjobb része, mert számtalan kombináció áll rendelkezésre. Érdemes folyamatosan frissíteni a csapatot, kísérletezni, új dolgokat kipróbálni. Ha ráérzünk a rendszerre, a harcokkal sokkal jobban lehet majd haladni. Sokszor azt a stratégiát választottam, hogy egy adott terepen elkezdtem apránként felfedezni mindent, különösen a lilás színben villogó nagy szörnyeket, majd a kisebb és nagyobb mellékküldetéseket, sub bossokat. Úgy láttam, ameddig ezeket nem tudjuk lenyomni, nem is érdemes tovább menni, mert a keményebb ellenfelek ellen esélyünk sem lesz. Egy adott démonvilág felfedezése és kimaxolása órákat is igénybe vehet, nem beszélve arról, hogy sokszor vissza is kell menni egy-egy korábbi terepre, mert bizonyos ellenfeleket – az első világban például négy istenséget – csak később lehet legyőzni. A fejlesztés pedig nagyon fontos, mert az SMTV hajlamos átcsapni egy brutális boss rush-ba, amikor sztori szerint egymás után jönnek az erősebbnél erősebb boss-ok. Megijedni azonban nem kell. Mindig ott van a kulcs, a trükk, a stratégia, amit ha megtalálunk, akkor még a legyőzhetetlennek tűnő démont is le lehet nyomni.

Az SMTV egyik gyenge pontja talán a sztori. Önmagában nincs baj vele, de valahogy úgy éreztem, hogy a történet inkább csak kiegészíti a gameplay-t, ami egy videojátéknál mondjuk nem hátrány, viszont egy JRPG-nél azért igen. Viszont emiatt kicsit funkcionalista jelleget kap az egész. Ami sokkal érdekesebb, az az elsőre lehengerlő setting. A démon világban egyesítették a világ majd összes vallását és mitológiai lényét. Mezopotámia, Egyiptom, ókori görög és római istenek és lényeg? Mehet! Hinduizmus és buddhizmus! Naná! Keresztény szimbolika? Minden további nélkül! És még sorolhatnám mennyi mindent találni akár a démonok elnvezésében, akár háttérutalásokban. Az eredmény? Néha gyümölcssaláta, ahol az összetevők ízletes kavalkádja lenyűgözi az embert, máskor azonban inkább kusza tál, amibe beleöntöttek mindent, amit az alkotók a vallásokról és a földi kultúra mitológiáiról összeolvastak. Koherens? Néha meglepően az, máskor azonban elég nehezen értelmezhető miket kutyultak össze a fejlesztők. Egy picit fókuszáltabb történet és ehhez kapcsolódó világépítés nem tett volna rosszat.

Mégis működik ez a furcsa katyvasz, mert az egésznek van egy kiváló hangulata, amit remekül szolgál ki az SMT sorozatra jellemző, markáns és egyedi grafikai dizájn. A játék dizájnja még mindig fergeteges. Kazuma Kaneko – aki már több mint 20 éve dolgozik a sorozaton – démon rajzai és dizájnra egészen egyedi, kissé beteg és félelmetes világot tárnak elénk. Összesen 221 démonnal találkozhatunk a játékban, amelynek jelentős része már korábban is feltűnt. Maga a grafika teljesen korrekt, Switch-es szemmel is hangulatos - az Unreal engine jól működik -, de azért egy DQ11 után lehetne kicsit látványosabb technikai szempontból az összkép. A grafikai dizájnt kiválóan egészítik ki a zenék. Ryota Kozuka és Toshiki Konishi sokszor rockosan pattogó, dallamos és fülbemászó dallamai – főleg a harcok alatt – kiváló összhangban vannak a grafikai körítéssel, és remekül ellenpontozzák a konzervatív játékmenetet. Az összebenyomás több mint kielégítő. A Shin Megami Tensei V egy kellemes és tartalmas JRPG. Nem fogja megváltani a világot, nem hoz új színt a stílusba, nem egy új Persona 5, de megbízhatóan hoz egy kellemes színvonalat, amit a végéig tart is.

Az ég elsötétül, óriási démon, Lucifer tör le ránk. Ez már nem az a barátságos kedves angyalka, aki az elején nem engedett át a kapun. Ő a bukott angyal, maga a sátán, ki végül Istenről kezd szavalni. Már-már azt várom, hogy az ég felé fordulva ezeket a szavakat visszahangozza: „Győztél felettem, mert az végzetem,/ Hogy harcaimban bukjam szüntelen,/ De új erővel felkeljek megint./ Te anyagot szültél, én tért nyerék…” Különös játék az SMTV, ha ilyen asszociációk tőrnek az emberre.