Scrap RidersTeszt

A Microids indie vonalán megjelent játék első sorban a PC és Switch platformokat célozza be, és nem csak platformok tekintetében hibrid. Hősünk a jobbról-balra haladós bunyós játékok szokásai szerint teszi rendbe a rozsdapunk világ összes söpredékét, a pályák között pedig tradicionális módon kalandozik. Bevallom őszintén, elég lassan állnak össze ezek az elemek, de ahogy kicsit kinyílik a világ, úgy lesz egyre jobb az összkép. A lassú elegyedés azért is lehet, mert a játék püföldének sem túl kiemelkedő és adventure címként sem volna önmagában túl erős. A harcok aztán lassan, de biztosan fokozódnak, az ellenfelek különböző típusai is sorra jelennek meg, de a dinamika, az ellenfél AI-ja és összességében a pályadesign annyira nem üt nagyot. A kalandjáték szekció is elmegy szódával, de kiemelkedő, emlékezetesebb dolgok itt sincsenek. A dialógusok átgondoltak, de nem annyira viccesek, mint a felsőligás klasszikusok. A feladványok jópofák, de soha nem merészkedünk nagyobb rejtvényfejtő mélységekig.

És ezen a ponton meg kell említeni azt is, hogy a két elem egymásra hatásából bizony előjönnek gyengeségek is. Amikor kalandozunk, akkor is úgy mozgunk, mint a bunyó alatt. Nincs külön futás gomb, csak duplairányra mozog gyorsan Rast. Emiatt kicsit nehézkes a közlekedés, ami gamepad-alapokon (ld. Switch, kontroller vagy Deck) kicsit lassúkássá teszi a lődörgést. További bosszantó elem, hogy a dialógusokhoz nem sikerült folyamatos kiírást lekódolni, hanem ilyen dupla gombnyomással lehet gyorsítani/továbbgörgetni a beszélgetések ablakait, ami megoldás órák múltán is kényelmetlennek bizonyul. A kalandjátékos elemeknek köszönhetően pedig kicsit kiszámítható, hogy mikor jön a bunyó, még akkor is, ha olykor próbálkoznak a fejlesztők az elemek organikus összemosására.

De amilyen furán hangzik ez, pont ez hozza a Scrap Riders fő vonzerejét is. Épp akkor vált a játék egyik módból a másikba, amikor már kicsit eleged lesz az adott játékmenetből. Sőt, olykor minijátékokat is kapunk. És ez jó. Ahogy haladunk előre, jönnek a klasszikusokra való kikacsintások (szegény Ben Throttle), szépen elkülönülnek az egyes városrészek és a hozzá tartozó kihívások, és az ember a karaktereket is megkedveli. A pixelart animációk többnyire igen jók, kár, hogy pont a séta animációja lóg ki a teljes oldalnézeti ábrázolás miatt. Illetve állandó sirámom a hasonszőrű pixelművész-játékok kapcsán, hogy nem állandó felbontás-rácson dolgozik a játék, így a pixelart, az UX elemek sokszor következetlen, egymástól eltérő pixelességgel jelennek meg, skálázódnak fel-le, ami az immerziót nálam mindig rombolja. Apróság, hogy egy-egy boss harc is komoly kihívás-tüskét tartogat, de a tesztpéldány mellé kapott dokumentáció szerint ezek hangolása a megjelenésig tart. (Mi pedig az előtt teszteltük a játékot.)

Messze van tehát a tökéletestől a Scrap Riders, de azoknál be fog találni, akik a referenciák és az egyedi játékmenete miatt eleve éreznek iránta vonzalmat. Indie fejlesztéshez képest egész tartalmas, a színvonal végig próbál egy szint felett maradni, és látszik, hogy a fejlesztők szívüket-lelküket beletették. Kár, hogy néhány design döntést a fejlesztés korai szakaszától magukkal cipeltek, így valószínű ezek orvoslására/polírozására már menet közben nem volt kapacitásuk. Kicsit porosak a küllők, kicsit olajos az ülése, de ha mész vele egy-két karikát, lehet te is meghajtod majd a poros országúton.