Ninja Gaiden: Master CollectionTeszt

Minden vérbeli gamernek van egy, vagy több olyan meghatározó sorozata/játéka, ami különleges jelentőséggel bír számára. Kapcsolódhat egy bizonyos eseményhez, életkorhoz vagy korszakhoz, esetleg emberhez, baráthoz, szerelemhez. Kinek mit dobott az élet. Nálam ezen játékok képzeletbeli rangsorában, nagyon előkelő helyen található a Ninja Gaiden sorozat. Azok a boldog, gondtalan kétezres évek, amikor még csak magammal kellett foglalkoznom, kosárlabda, csajok, gaming hajnalig. Mondhatni csóró voltam, de boldog (hehe). Ebbe a “Ghz csodálatos világába” robbant be a kurrens trilógia első része, még a jó öreg X-box-ra.

Annyit tudtam róla, hogy nagyot ment a nyolcvanas években és nehéz. Ebben az időszakban azért még nem tartottunk ott ahol manapság, hogy minden visszatöltődik, két másodpercenként checkpontunk van és a fejlesztő fizeti a pszichológust ha túl nehéz piciny lelkünknek a játék, és “tramuatizálódtunk” miatta. A Demon Souls and co. még a kanyarban sem volt, így tényleg nem nagyon volt összehasonlítási alapunk. Az élmény így duplán húsbavágó volt (no pun intended) mert, hogy egy valószínűleg urban legend felmérés szerint, valami döbbenetesen nagy százaléka a játékosoknak, a tutorial pálya végén ránk váró, nunchakus Conan-t sem tudta legyőzni. Amit nem is csodálok, mert én sem. Az első 50 alkalommal. Olyan szintű összpontosítást és reflexeket követelt meg a játék, amire az eltunyult agyunk nehezen állt rá. Viszont ez, mint később kiderült, egy szükséges “szűrő” volt, hiszen ha már ez sem ment, akkor valóban nem sok keresnivalónk van Ryu Hayabusa világában. Viszont ha rendesen odafigyeltél és vetted az időt és fáradságot a mechanikák megismerésére, akkor az egyik legjobb játék élményben lehetett részed.

Kult klasszikus is lett a játékból rögtön (és rengeteget tett az Xbox brand népszerűsítéséért), aminek köszönhetően 4 évvel később már meg is kaptuk a folytatást, a második rész személyében, amiről Oldi értekezett. A folytatás pláne amúgy annak fényében nem kis dolog, hogy közben még gyorsan kiadták az első rész “felturbózott” verzióját Black néven, amibe nem kevés melót fektetett a Team Ninja, hiszen lényegében az egész játékot átalakították, miközben két extra nehézségi fokozatot, két új fegyvert és egy teljes “mission” mode-ot adtak hozzá. Ha rosszmájú szeretnék lenni, mondhatnám, hogy eddigre fejezték be azt a játékot, amit eredetileg ki szerettek volna adni…

A második résszel talán még többet is játszottam mint az elsővel, így nálam simán elérte az eredeti szintjét, sőt. Könnyebb nem lett az biztos, viszont méltó volt a sorozathoz. Nos, ez már sajnos kevésbé mondható el a harmadik részről, aminek az első verziója 2012-ben jelent meg, itt írt róla Drag: KATT!. Majd egy évvel később kiadták a Collection-ben is helyett kapott NG3 Razor’s Edge verziót, amiben igyekeztek rendbe tenni azt a a csúnyán szétkaszabolt reputációt, sajnos elég kevés sikerrel. Szintén Drag tudja elmesélni, hogy miért:

A harmadik rész rém gyenge szereplésének igazából egyetlen oka volt, egy korszakos zseni, a sorozat atyja, Tomonobu Itagaki távozása a cégtől. Sajnos nem nagyon akarták kifizetni neki azokat a jogosan járó bónuszokat, így elvesztették az egyik legnagyobb designer koponyát aki valaha hack ‘n slash-t tervezett. A harmadik rész - jogos - sikertelensége után sajnos jegelve lett a sorozat és a Team Ninja új vizekre evezett, a méltán kiváló Nioh sorozattal. Ami egyébként simán tekinthető egy bizonyos szempontból a NG evolúciójának. A baj csak annyi, hogy így jó pár óra után azt kell, hogy mondjam, iszonyatosan hiányzik egy ennyire profi és jól összerakott “arcade” kaszabolás, mint az első két rész. Elismerem a Nioh minden nagyságát, de néha nincs szüksége másra az embernek, mint egy kis reflexből kivitelezett, gondolkodás mentes, csonkítás fesztiválra.

A sokáig Xbox exkluzív sorozat később a “Sigma” alcímmel tette tiszteletét a konkurens platformokon, amik igazából tartalmaztak minden addig elérhető DLC-t, pontosabban ez volt a reklámszöveg, mivel a valóságban adott is meg el is vett a Σ. Kiszedték az eredeti CGI kezdést, kivágták az alapjátékban behívható, eredeti arcade verziókat, cserébe viszont átdolgoztak újra sok mindent, Ryu kapott pár új mozgást és 3 pálya erejéig irányíthattuk végre Rachelt is. Aki sok kisfiú (többek közt jómagam is) nagy kedvence volt ugye… A Sigma 2 2009-ben köszönt be a Sony platformjára és bár hozott magával 3 új (na jó 2 + Rachel) játszható karaktert (pár pálya erejéig) sajnos egy sokak által “dealbreaker” változtatást is bemutatott. Mivel ezt a részt már nem Itagaki rendezte hanem egy Yosuke Hayashi, aki szerint a csonkolás és a már-már eltúlzott vérfürdő nem a megfelelő irány, így ezen részéből a játéknak elég erősen vissza lett vágva. Érthető valahol, hogy szerinte a játékmenet fontosabb, na de ez egy kicsit olyan megoldás volt, mintha a Doom-ból kivettük volna az ellenfelek felrobbanását. Nem is aratott a döntés osztatlan sikert, olyannyira nem, hogy tisztán emlékszem rá, hogy bármennyire is szerettem volna, egyszerűen nem bírtam rávenni magam, hogy megvegyem PS3-ra, pedig az új dolgok érdekeltek volna.

Nos, a jó hírem az, hogy ha még itt vagy és elolvastad ezt a kis kitekintőt a világ egyik legjobb sorozatáról, akkor hamarosan (egészen pontosan mától) egy gombnyomással tied lehet a Ninja Gaiden Master Collection, PlayStation, Xbox, PC és Switch platformokra. A csomag tartalmazza mind a három játék fentebb taglalt bővített verzióját, tehát a Sigma, Sigma 2 és a Razor’s Edge kiadásokat, azok minden tartalmával és változatosságával. Jelenleg a Sigma két részében nincs csonkolás és vér, amit egy day one patch keretében fognak javítani. Ezt, érthető módon, sajnos még nem sikerült kipróbálnom, így elég kíváncsi lennék rá, hogy sikerült e javítani az eredeti Σ visszatekert brutalitását legalább egy kicsit. Itt van a polcomon az eredeti Xbox 360-as verzió, szóval azt szépen bedobom a Series X-be és jól összevetem majd azt a fejlevágást. Amúgy a látványra biztosan nem lehet panaszunk, mivel (elvileg) 4k-t és természetesen 60 fps-t kapunk a nagy konzolokon, switchen érthető módon marad az alacsonyabb felbontás (720p) viszont megmarad a 60 fps. Cserébe sajnos akadnak gondok a performanciával, reméljük azt javítják majd. A 4K esetében néhány ponton mintha kilógna a lóláb, de nincs pixelszámlálóm, lehet csak az assetek minősége skálázódik gyatrán a nagyfelbontáshoz. Az igazi rajongóknak ott a Deluxe kiadás ami tartalmaz egy több mint 70 oldalas art book-ot és 180 számot tartalmazó zenei gyűjteményt.

A Ninja Gaiden egy olyan sorozat amit egyszerűen muszáj egyszer az életben kipróbálni. Kicsit ilyen önismereti gyakorlat, bár tudom, hogy a Sekiro meg Souls-ok korában sok ilyen van, de ez akkor is más élményt nyújt. Villámgyors reflexek, az ellenfelek és fegyverek tökéletes ismerete szinte elengedhetetlen a nehezebb fokozatokon. Viszont cserébe, egy teljes szoba másodpercek alatti felaprítása akkora adrenalin bomba és akkora élmény, hogy simán rá lehet kattanni. A régi világ gyermeke, amikor még nem esett a nyakunkba napi 100 játék, amikor sokkal több időnk volt elmerülni valamiben. Tisztán emlékszem rá, hogy a Black kiadást konkrétan hetekig toltam. Semmi mást, csak azt. És amikor a Master Ninja fokozaton levágtam az utolsó bosst, több hétnyi csapkodás és üvöltözés után, na az, az velem marad örökre. A szentimentális oldalát már nem is taglalom, hogy hova a fenébe tűnt ez az utolsó 17 év, mert felesleges. Ha még nem próbáltad soha, akkor ennél jobb alkalom nem lesz rá egy jó ideig, ha meg akkora egy veterán vagy mint jó magam, akkor meg úgy is megveszed. Találkozzunk a Master Ninja klubban te kis Ninja Dog.

Ninja Gaiden: Master Collection

Koei Tecmo | PC, Nintendo Switch, Xbox One, Playstation 4 | 2021. 06. 10.