I Saw Black CloudsTeszt

A gyász ugyanis valljuk be, viszonylag ritkán szerepel a népszerű videojátékos témák között, itt pedig ez került a középpontba. Egy barátnőnk halála után egyszerre próbáljuk feldolgozni a történteket és kinyomozni, hogy miért lett öngyilkos. Az I Saw Black Clouds mint film (merthogy muszáj eként is tekinteni rá) kimondottan zavaros: belekap a különböző témákba, aztán hirtelen váltással teljesen váratlan helyzetbe hozza a szereplőket. Na nem úgy, mint egy David Lynch filmben, inkább mint egy álomban, vagy még inkább, mint egy rosszul, átgondolatlanul megírt sztoriban. Az események egymásutániságát ugyanis nem mindig érezzük indokoltnak, még a játék kétharmadánál bejövő hatalmas csavar is csak a kontextust tisztázza, a miérteket nem.

Döntéshozós játékról lévén szó, azt gondolhatnánk, hogy azért a furán összekötött helyszínek, történések és jelenetek, mert a választott opciók ilyen irányba viszik a történetet. A probléma azonban az, hogy a döntések teljes egészében nélkülözik az előkészítést. Nem olyan szituációkban dönthetünk, ahol értelmes elágazásokat lehetne nyitni, sokkal inkább előzmény és gyakran kontextus nélküli, információhiányos helyzetekben, ahol nem érezzük semmi súlyát, hogy melyik opciót válasszuk. Ahelyett, hogy beszélgetésekben lenne két markánsan különböző lehetőségünk a választásra, bedobnak például minket egy elhagyatott épületbe, és megkérdezik, hogy jobbra vagy balra (ugyanúgy néz ki minden folyosó - honnan tudjam?), vagy úgy kutattatnak át velünk egy szobát, hogy bármilyen vizuális segítséget adnának arról, hogy hol érdemes keresgélni. Éppen ezért hamar azt fogjuk érezni, hogy nem is igazán van következménye annak, hogy mit választunk, ami persze csak félig igaz, mert nyilván a háttérben olyan fastruktúra működik, amit el sem tudunk képzelni, csak épp nem érezzük azt játék közben, hogy lenne kapcsolat a döntések és a történések között. Az különösen sokkoló, amikor a vége felé elkezdenek megjelenni a lezáratlan szálak. Az egyik opció vezet valahová, a másik lehetőséget kiválasztva pedig megkapjuk, hogy ez biztosan nem így történt, és visszatölt a játék arra a pontra, ahol ebből a "kettőből" választhatunk újra. Egy döntéshozós játékban teljesen megbocsáthatatlan, ha bizonyos opciók kimenetele nincs lekezelve.

Ami a kicsit kusza sztorit illeti, tulajdonképpen érdekes a maga módján, bár a gyász feldolgozása hamar átcsap egy középszerű szellemtörténetbe, hogy aztán a már említett csavarral teljesen újraértelmeződjön minden addigi jelenet. Amiben valóban impresszív az I Saw Black Clouds, hogy tényleg sok elágazással dolgozik, a jó másfél órás végigjátszás alatt a hatszáz jelenetből nagyjából a negyedét fogjuk látni, aki tehát szeretne elmélyülni benne, az valóban elő tudja csalni a történések meglehetősen különböző értelmezéseit és kifutásait, de a négy különböző befejezésért is meg kell izzadni. A Supermassive Games játékaiban szereplő skálákat és a karakterek közötti viszony számszerűsítését itt is átvették kicsit más formában, de ez látszik, hogy ezt inkább a modernizálás kedvéért tették bele, nem igazán ad hozzá semmit az összképhez.

Az I Saw Black Clouds legnagyobb baja, hogy a huszonöt év alatt sem sokat fejlődött FMV-zsánernek az alapjait sem tudja hibátlanul prezentálni. A döntési opciók nagy része érdektelen, az eleve a vasárnap délután három órás tv-sorozatokat idéző történet fordulópontjait ebből adódóan nem érezzük magunkénak. Nyilván interaktivitásról beszélni egy ilyen játék esetében eleve ironikus, de itt hiába az ezernyi elágazás, valahogy mégis sokkal passzívabbnak érezzük a szerepünket, mint hasonló címek esetében. Legyünk őszinték, ha valaki leül egy ilyen játék elé, az eleve valamilyen guilty pleasurre számít, de ebből a pleasure sokkal inkább megvan a kiadó portfoliójában szereplő többi játékban, így azokat sokkal nyugodtabb szívvel ajánlom.

Platform: macOS, Nintendo Switch (tesztelt), PS4, PS5, Xbox One, Xbox Series S|X, | Kiadó / Fejlesztő: Wales Interactive / Ghost Dog Films | Megjelenés: 2021. március 30. | Ár: Kb. 4500 Ft