Max Payne 3Teszt

*Majdnem. A lövedék csak súrolt, apró acélmeteor húzott el az arcom mellett, égetett a forrósága. Egy pillanatig azt kívántam, bárcsak egy hüvelykkel arrébb ment volna, a sötétből váratlanul felbukkanó betontömbként téve pontot kábult száguldásom végére. Eljátszottam a gondolattal, az agyam tompán mozdult, de a testem éber volt, vigyázott rám. Megmarkoltam a támadóm nyakát, nekicsaptam a mocskos kőfalnak, és a földre löktem.

Felnézett rám, egyenesen a fegyver csövébe. Még nem fogta fel. A számban érzett fémes íz a düh, az alkohol és a saját vérem keserű keveréke volt, legszívesebben kiköptem volna, bele az ostoba, riadt arcbába. Ebben a színjátékban nem rám osztották a mentőangyalod szerepét, pendejo. Meghúztam a ravaszt.*

Talán egyszerűbb lett volna azt írni, hogy a Max Payne 3-ban nincsen külön gomb a közelharcra, de ha elég közel kerül hozzád az ellenfél, és rántasz egyet a ravaszon, akkor Max (lassítva) lefegyverzi az ellenfelet, te pedig (lassítva) jól fejbe lőheted, csiklandozóan brutális jelent sokadszorra is. Egy Max Payne játék esetében azonban majdnem lehetetlen ellenállni a csábításnak, hogy ne menj egy kört a sorozat neo-noir történetmesélési stílusának volánja mögé ülve, öt percig (hamisan) Raymond Chandlernek képzelve magad. A széria első két részét íróként jegyző Sam Lake-et is inspiráló Chandler jellegzetes stílusa a harmadik részben is karakteresen jelen van, az írói feladatokat átvevő Dan Hauser (GTA sorozat, RDR) szerencsére nem érezte szükségét annak, hogy újra feltalálja a spanyolviaszt. Az új fejlesztőcsapat, a Rockstar Vancouver viszont annál inkább szükségét érzete a változásnak: a harmadik Max Payne játékmenet szempontjából nem olyan játék, mint amilyen a két előzménye volt.

Milyen volt ez eredeti? Külső kamerás akciójáték, időlassítós lövöldözéssel. Milyen az új Payne? Külső kamerás akciójáték időlassítós lövöldözéssel, és fedezékrendszerrel. A különbség csak két szó, a változás mégis markáns. A Max Payne 3 ugyanis tényleg hibrid, a fedezékesdi nem hozzáadott bónusz, amit ízlés szerint használhatsz, ha éppen ilyesmire szottyan kedved. Használnod KELL, ha túl akarod élni. Ahogy az időlassítást, és a hozzá kapcsolt lassított vetődéseket is. Fedezékes akciójáték ÉS időlassítás - mindkét elem hangsúlyos, az MP3 a két játékelem ügyes összeolvasztása miatt lesz élvezetes.

Elsőre furcsa lesz, mert nem működnek a korábban begyakorolt taktikáid. Nem tanácsos rögtön bevetődni az ajtón, nem tanácsos rohangálni, és abban reménykedni, hogy az időlassítás úgyis megmenti majd a bőröd, ha összecsapásra kerül a sor, mert nem fogja. A harmadik rész Max-e jóval sebezhetőbb figura, és nem a lelkéről, hanem a testéről van szó. Pikk-pakk meg tudsz halni, ugyanis. Az életerő-rendszer változatlan, regenerálódást ne várj, annyit gyógyítasz magadon, amennyit a pályákon felkutatható fájdalomcsillapítók engednek - és gyakran nem sokat engednek.

A kezdeti meglepetés (gyakorlatilag: az első óra) után korrektül kiismerhető az új rendszer. Az agresszív, kikerülős taktikákat akár két oldalról párhuzamosan is alkalmazni hajlamos AI legyőzésének kulcsa a jó helyzetfelismerés. Mikor érdemes fedezékbe húzódni, és onnan lövöldözni? Mikor érdemes előrenyomulni, két fegyverre váltani (két maroklőfegyver és egy kétkezes fegyver lehet nálad), és lassítva megszórni az ellenfeleidet? A taktikák helyszínenként és helyzetenként változnak, és ez adja a Max Payne akcióinak egyik fő erejét: változatos. A játék egy pillanatra sem ül le, mindig tol előre, minden helyszín új kihívás. Az MP3 az alap-koktélba néha bedob egy kis látványos, sínen húzott lövöldözést, néha óvatos megközelítésre int („lopakodás”, de tényleg idézőjelben, a MP továbbra sem Metal Gear) néha pedig, a játék kétségtelenül leglátványosabb pillanatiban, maga lassítja be az időt, és fél percig te leszel a Levegőben Szálló, Ólomfelhőt Szóró, Fejlövéseket Osztogató Fegyveristen.

Nincs vége, a következő oldalon folytatjuk!

Ha megijesztenének a változások: ha leásunk az alapokig, a Max Payne-ből kinyerhető interaktív örömök alapja azért még mindig ugyanaz: lődd szét a világot minél látványosabban, úgy, mint egy jobbfajta akciófilmben. Többször is visszatöltöttél egy mentést az előző két részben csak azért, mert úgy érezted, hogy meg lehetett volna jobban, kevesebb sérüléssel, látványosabban is csinálni egy szakaszt? Most is ugyanezt fogod tenni, sőt, a sztori befejezése után a pontozós, a durván kinéző akciókat külön díjazó Arcade módot mintha neked találták volna ki. A Rockstar érzéssel modernizált, az MP3 más, mint ez elődei, de annyira azért nem más, hogy kegyetlenül leszámoljon a régi játékmenet-formulával.

Az előző oldalon már volt róla szó, hogy a történetmesélés stílusa nagyjából változatlan - ez a hangulatra és Max karakterére is igaz, de kisebb mértékben. A Rockstar-féle Max Payne idősebb, megtörtebb, kifejezetten önmarcangoló Max, akit belegyalult a földbe az élet. A második rész óta eltelt nyolc évet hősünk önmaga következetes leépítésével töltötte, a démonjait elűzendő az alkohol + fájdalomcsillapító kombinációhoz fordult, az pedig kötelességtudóan megtette a hatását - Max a harmadik rész elején egy alig-alig működő emberi roncs, aki a második üveg viszki, és a mellé leküldött doboznyi pirula után a saját mosdójába okád. Még csak nem is otthon, hanem Sao Pauloban: a dél-amerikai túra minden szempontból menekülés (a miértre több, idősík váltással prezentált pálya adja meg a magyarázatot), Max már nem rendőr, hanem személyi testőr egy nagyon gazdag helyi család szolgálatában. A békés nyugdíjas-melóba persze gyorsan belerondít a valóság, néhány gyilkossággal és két emberrablással később Max ismét kilátástalan helyzetben találja magát, az alagút végégig pedig vérrel, erőszakkal, árulással és kegyetlen igazságokkal kikövezett út vezet. Párhuzamokat szeretnél? Tessék: Tűzben edzett féri. Vagy: Michael Mann filmek. Vagy: tökösebb, sötétebb amerikai rendőrsorozatok. Tedd hozzá Max monológjait, és készen is vagyunk.

A Max Payne 3 egy kategóriával komolyabban veszi magát, mint az elődei, így szinte teljesen hiányoznak belőle a Remedy-játékokat jellemző bizarr mellékszálak. A pályákon elszórt tévéket ugyan most is érdemes bekacsolni, de trippelős rémálmokra, vagy a fősztorival furcsa hasonlóságot mutató tévésorozatokra számítani felesleges, nincsenek ilyenek. A magam részéről kissé hiányoltam őket, de elfogadom, hogy a Rockstar nem akarta szolgaian másolni a Remedy jellegzetes kézjegyét, a sötét humorú kétértelműséget.

A prezentáció is jellegzetesen Rocksztáros, ami azt jelenti, hogy elképesztően magas színvonalú. Az eredetileg nagy, nyitott világok részletes megjelenítésére tervezett RAGE motor jóval szűkebb, lineárisan egy irányba mutató terekbe szorítva is elsőrangúan muzsikál, a környezet megkapóan kidolgozott, sok pályaelem rombolható. Összességében a Max Payne 3 nyugodtan odatehető a két nagy platform-exkluzív külső kamerás akciócsoda (Gears és Uncharted) mellé, nem kell szégyenkeznie. A teljesítmény is rendben van, kisebb belassulásokat ugyan tapasztalni itt-ott, de az eddig megjelent két verzió (360 és PS3) nagyjából ugyanazt nyújtja, ami elsősorban PS3 fronton jó hír, a motort ezen a platformon jellemző eddigi kompromisszumok (leginkább a szub-HD felbontás) az MP3 esetében már nem kerültek megkötésre.

Külön dicséretet érdemelnek az animációk (Euphoria, és minden, ami ezzel jár), és a zenék. Utóbbiak fantasztikusak, nem a „ezt dúdolom majd a zuhany alatt” értelemben, hanem a durva, mocskos hangulatot támogató szerepüknél fogva. Minimalista szintetizátor-szólamok dobokkal keverve, egyszer (egyetlen egyszer) női énekhanggal kísérve - ha nem lenne orbitális spoiler, az utóbbiról még lelkendeznék három sort, a játék talán leghangulatosabb öt perce alatt szól, libabőröztetős kvalitásokat adva az alatta zajló akciónak.

És van multiplayer is, amit én tulajdonképpen soha nem hiányoltam a Max Payne játékokból, de ha valaki megcsinálta, akkor nagyjából így kellett megcsinálni. Van benne karakterfejlesztés, kirabolható hullák, saját loadoutok és perkek is, csak itt burst-öknek hívják őket. Ami a legfontosabb: bent maradt az időlassítás lehetősége is, ami elsőre furcsa, de (meglepő módon) működik. Az időt ugyanúgy lassítod, mint a single palyerben, vetődni is tudsz. Ilyenkor mindenki számára belassul az idő, a különbség annyi, hogy az ellenfeleid kapnak mellé egy zavaró, a képernyőt vöröses ködben úsztató effektet is - azaz tényleg előnyhöz jutsz velük szemben. Az MP3 multija maximum tizenhat főt támogat, játékmódból pedig négyfélét ismer, ebből kettő standard (DM, TDM) kettő pedig érdekesebb - az egyikben Pasos haveroddal harcolsz mindeni más ellen (Payne Killer), a másikban pedig öt szakaszban, és csapatban teljesítesz váltakozó, általában objektíva-alapú feladatokat. A multi igazi ereje vagy gyengesége nyilván több heti játék után derül csak ki, a dolgok jelenlegi állása szerint a Rockstar élvezetes többjátékos szekciót dobott össze, de a matchmaking (még?) gyenge lábakon áll, láttam meccs közepén széteső játékot, félóráig egyszemélyes lobbit, és egy esetben újraindítós fagyást is.

Mivel igen nagy rajongója vagyok a Remedy Max Payne játékainak, nagyon tudtam volna gyűlölni az új csapattól érkező harmadik részt. Erre szerencsére még minimális okom sincs, mert a Rocktar azért Rockstar, hogy ők legyenek a Rockstar: a játékaik csúsznak, néha (most is) marha sokat kell várni rájuk, de az eredmény mindig minimum jó, de általában kitűnő. A Max Payne 3 bátran sorolható a „kitűnő” kategóriába, a harmadik rész a széria ügyes, az előzményeket maximálisan tiszteletben tartó 2012-es újraértelmezése, a régi rajongókat és az új belépőket egyszerre megszólító, csúcskategóriás prezentációval megtámogatott folytatás. A megkönnyebbült sóhajt még soha nem követte ilyen széles vigyor - a Rockstar megcsinálta, Max visszatért.