Cursed to GolfTeszt

Nem hétköznapi szerzet a Chuhai Labs játéka, essünk is túl a nehezén: a Cursed to Golf műfaja 2D golf roguelike... Ráadásul a tizenhat bites korszakot idéző grafikával. Extraként, bár hangvétele (dacára a morbid felütésnek) könnyed. Könnyűnek viszont semmiképp nem mondható. És most, hogy sikeresen leszűkítettem az olvasói kört ezekkel a kulcsszavakkal, lássuk a medvét!

Történetünk egy átlagos délután zajló golfmeccsel kezdődik, ahol a világmindenség legeslegjobb játékosa (naná, hogy mi!) éppen megnyerné a bajnoki kupát. Erre az utolsó ütésnél belécsap a villám, transzcendens zuhanással a golf-purgatóriumba kerül és egy zöldesen pulzáló szakállas muki (skót szoknyában, mi másban?) magyaráz neki arról, hogyan menekülhet meg sorsa elől. Elnézést a szó túlzott használatáért, alternatíva híján: persze, hogy golfoznia kell! Amint teljesítette mind a tizennyolc, négyféle környezeten és magán a poklon átívelő pályát, elnyeri méltó bünte... jutalmát, és visszatérhet az élők sorába! A tét nagy tehát, azaz mégsem annyira, hiszen ha elbukjuk az adott pályát, „pusztán“ újra kell kezdeni a helyszínt. Elölről. Mindent elveszítve (oké, majdnem mindent). Ismerős mechanika... igaz?

A bevezető tutorial szépen és fokozatosan elmagyarázza a játék működését. A terep minden alkalommal variálódik, véletlenszerűen sorsolva a több, mint hetven, labirintus-szerű pálya közül tizennyolcat. Ezek túlnyomó többsége ráadásul komoly vertikalitással büszkélkedik, modern metroidvaniákat idéző komplexitással. Két dimenzióban ütögetjük a labdát, de nem felülnézetből, hanem, mint egy klasszikus platformerben, oldalra és fel-le scrollozó képernyőn. Ravasz, inkább logikai feladványokra hasonlító rendszert, mintsem az ügyességünkre és reflexeinkre építő játékmenetet kapunk. Valamint, különösen a tereptárgyak, akadályok és célállomás(ok!) miatt sokkal jobban a különféle minigolf-pályákra emlékeztet a terület, nem pedig tradicionálisra. A későbbi „világok“ pedig még inkább eltávolodnak a megszokott sportműsorok közvetítéseitől - az a szép zöld gyep nem mindig zöld... vagy szép. Ellenben furfangos! A Cursed to Golf nehézségét igazán az ütéseink limitáltsága adja, amit ilyen-olyan módon növelhetünk. Például kis szobrok eltalálásával, vagy éppen bónusz kártyák használatával.

Álljunk meg egy szóra! Bónusz-kártyák? Igen, minden ütés előtt lehetőségünk nyílik könnyítéseket, jutalmakat adó kártyák használatára. Felrobbantani a közelben lévő TNT ládákat, a laszti röppályáját változtatni menet közben, plusz ütéseket kapni, gyakorló ütést végrehajtani (például, hogy eltaláljuk az egyik fentebb említett szobrot) és ilyesmik. Kártyát vagy venni lehet megszerzett tokenjeinkkel, vagy kapunk az útba eső mezőkön, mint egy társasjátékban. Habár haladásunk többnyire lineáris a pályák között, néha választhatunk egy értékesebb jutalommal, de nehezebb pályavariánssal megspékelt kitérő és a normál útvonal között.

Az irányítás egyszerű (mondhatni, fapados), a régi idők golfos játékait idéző megoldással tulajdonképpen a háromféle ütőfajta (driver, wedge és iron) közül választva először az ütés erősségét, majd annak ívét határozhatjuk meg akció-gombunk megfelelő időpontban való lenyomásával. Ellenben a gomb, amit leggyakrabban használni fogunk, az a „mégse“, mert tegyük fel, rossz ütőt választottunk, vagy nem megfelelő erősséggel akartunk ütni, így az ívek pontatlanok lennének. Valamint ütés előtt szintén ezzel a gombbal tudjuk körbesasolni a terepet, hogy előre megválaszthassuk az útvonalat, lássuk az akadályokat, bónuszokat.

Nem lódítok, ha azt mondom, a golfjátékok mostanában elkerülték a látóterem (mikor is jön az új pga? és hogyan is kell vele játszani?), valamint, hogy a való világbeli sport, bár előkelő helyen szerepel a „majd egyszer“ listám élbolyában, egyelőre távoli számomra. Falatnyi ízelítőnek, pár estés hangulatbombának viszont a Cursed to Golf megteszi, igaz, a roguelike elemei sem tudták elérni, hogy falhoz csapkodjam a kontrollert. Biztosan a bohókás, komolytalan körítés, a remek érzékkel cukivá varázsolt animációk és az ügyesen megkomponált pályák logikai feladványainak elegye teszi, hogy a szívatósabb részek után is inkább nevetünk, mintsem dühösek és frusztráltak lennénk. Valamiért (talán pont az előbbiek miatt?) viszont nálam nem kattant, nem találtam benne azt a kiemelkedő momentumot, amitől kihagyhatatlannak mondanám. Ideális mobilos játék lehetne belőle szerintem, főleg táblagépeken, ami a Switch verzió létjogosultságát bőven igazolja.

Kérdés, hogy a fiatalabb generáció mennyire nyitott erre a jutalmazó/büntető koncepcióra, mennyire türelmes, ha kezdetben folyton elölről kell kezdeni a játékot... Végső soron mi sem panaszkodtunk. Más idők voltak.