A pixelgrafikában utazó indie fejlesztők nagy szerencséje, hogy a 35-45 éves korosztály a mai napig a szíve mélyén melengeti a 16-bit-es korszakot, a Miliőt annak minden bájával és bánatával. Nade mi történik akkor, ha egy időkapszulát felbontva kezeink közé hullik egy sosem látott autentikus darabka abból a korszakból? És mit tudunk kezdeni ezzel 30 évvel később?
A Clockwork Aquario című játék kalandos utat tett meg, mire kisütötte a szemét a napfény. Az Úr 1992. évében készült a Westone műhelyében (ők foglakoztak többek között a Monster Boy sorozattal is) - aztán rá másfél évre (amikor már produkt majdnem kész volt és már publikusan demózták) egy kapavágással abortálták. Ezután hosszú ideig száradt a kód különféle merevlemezeken, míg nem idén az ININ Games a szárnyai alá nem vette és ennek eredményeként a játék megjelenhetett.
Indie játékáradat ide vagy oda, egy 90-es évekből érkező ugrálós/verekedős játékot ezerből is felismer az ember aki ismeri a korszak esszeciáját. És ez valahol mind pozitív, mind negatív fennhanggal elmondható a Clockworld Aquario-ról. Egyszerűcske játékmenete és látványvilága nem köti le tovább 2021 játékosát fél óránál - minő szerencse, hogy a játék nem is nagyon tart tovább. Összesen öt pályán át kergetjük a félig pingvin, félig kacsacsőrű emlős és félig medvedisznóember főgonoszt, a játék pedig egy mozgáskorlátozott platformer (aránylag nagyra szabott karakterek okán) és egy kissé kimiskárolt beat ‘em up (leginkább a kicsi hitbox-ok miatt) elegye.
Mégis van valami szerethető a Clockwork Aquario-ban és az talán pont a fent említett egyszerűségének a napos oldala. Ahogy különösebb erőlködés nélkül belevágsz és végigmenetelsz rajta, akár másodmagaddal. Az a típusú báj, ami erre a korszakra jellemző, amit csak ezek a játékok tudnak. De hogy teljesen őszinte legyek: a Clockwork Aquario a maga korában is csak másodkategóriás termék lett volna. Szóval egy párhuzamos valóságban, ahol a tervekhez igazodva a játék megjelent a kilencvenes évek első felében, ma már aligha emlékeznénk rá.