The Last of Us RemasteredTeszt

Találós kérdés 2014 közepéről, a kurrens trendeket kevésbé követő játékosoknak: milyen jó játékok jelennek meg mostanában az újgenerációs konzolokra? A (harcedzettebb) játékos mosolygós válasza: azok, amik tavaly, meg tavalyelőtt is jó játékok voltak, és most, "szeretnénk viszonylag kis befektetéssel még több pénzt belapátolni a kasszába" felkiáltással, az üzleti racionalitás parancsának engedelmeskedve újra megjelennek. Szebben, jobban, déelcésebben, színes masnival a nyakukban, teljes áron, vagy majdnem teljes áron.

Az újrakiadások hagyományos vonzerejét (leginkább) a kicsinosítás jelenti, gyakran van is mit csinosítani, az előző konzolgeneráció utolsó harmadára a PC-re is megjelenő neves multiplatform címek többsége még egy közepesen erős vason is láthatóan többet mutatott, mint az addigra már erősen a nyugdíjaslét felé kacsingató PS3 / Xbox 360 pároson. Az újrában így elég megcélozni a korábbi PC verziók (optimálisan) legmagasabb vizuális szintjét, és voila, az arcát eddig pironkodva takaró kikapós mennyecske fullhádéban penderül a reménybeli férj elé a fodrász + kozmetikus + kiadós wellneshétvége procedúra végeztével. Mindenki örül, leginkább a megszépült kisasszony édesapja, másodszor is elkelt a lány, és még a lagzit is a vőlegény fizette.

Mielőtt végképp belekavarodnék a csajos párhuzamokba: a The Last of Us volt az a játék, ami nem igazán szorult rá a grafikai utókezelésre, szép volt az már eredetileg is. Mit szép, gyönyörű, a TLOU a generációvégi csodajátékok iskolapéldája, a Naughty Dog utolsó PS3-as nekibuzdulása az utolsó izzadságcseppet is kifacsarta a gépből, ha a képernyőre pakolt látványról volt szó. TETSZETT nekünk, tetszett nektek, és tetszett nagyjából mindenkinek, aki befizetett rá 2013-ban és azóta.

Felesleges volt tehát a Remastered kiadás? Nem volt az, még akkor sem, ha - megelőlegezve a cikk utolsó két mondatát - nem feltétlenül bátorítom a játékot egyszer (többször) már végigjátszókat az ismételt vásárlásra. A TLOUR kétségtelenül erős csomag, tartalmi szempontból benne van minden, amit egy ilyen kiadástól elvárunk - leginkább az eddig megjelent összes DLC, beleértve a nem is oly rég kiadott, az alapjáték minőségét CSUKLÓBÓL HOZÓ egyjátékos bővítményt, a Left Behind-ot is.

A Naughty Dog vizuális fronton ott bővített, ahol lehetett bővíteni. A konkrét geometria nem változott, kivéve talán a karaktermodelleket - nincs poligonszámláló a szemünkbe építve, de ezek egy fokkal részletesebbnek tűnnek, mint korábban. Nagyobb felbontású textúrák, jóval szebb árnyékok, 1080p és - a leghasznosabb bónusz az összes közül - hatvan képkocka per szekundumos képfrissítés, amit a játék kilencven százalékban stabilan tartani is tud. A videójátékos fórumok visszatérő vitája a 30 és a 60 fps által nyújtott élmény közti különbség. Vannak, akik legyintenek rá ("legyen folyamatos harminc, és rendben vagyunk") mások prüszkölnek mindenre, ami hatvan alá csúszik. A rend kedvéért: van egy harmadik tábor is, a "nekem aztán tökmindegy, nem látom a különbséget" csapat.

No, nekik érdemes megmutatni a The Last of Us Remastered-et, mert a két verzió közti különbség pár perc játék után teljesen nyilvánvaló. Ami érdekes, mert a TLOU még csak nem is az a zsáner, ami amúgy üvöltene a hatvan fps-ért, de mégis - ha a PS4 változattal találkozol először, és hozzászokik a szemed ahhoz, amit ott látsz, nehéz lesz áttérni az eredeti változatra. A hatvan fps a TLOUR esetében látványosan folyamatosabbá, dinamikusabbá teszi a játékot, az agyadba duplázott mértékben küldött vizuális információ pedig a beleélést, az "ott vagyok a játéktérben" élményt növeli. Ami a TLOU esetében nem utolsó szempont, a játék sok helyen keményen támaszkodik a (egyébként igen sikeres) atmoszféra-teremtésre.

Minden szép, minden jó? Vizuális téren mindenképpen, kár, hogy az új verzió bejhozott valamit, amit az eredetiben nem nagyon tapasztaltunk: a bugokat. Nem új ellenfelekről van szó (Rettenetes Mutáncsbogarak!), hanem programhibákról. Beragadó animációs fázisokat, csúszó szinkront tapasztaltunk többször, sőt, egyszer, egy "hiába nyomom a gombot, nem jön le" létra okán még állás-visszatöltésre is kényszerültünk.

Mivel a TLOU-ról annak idején volt egy szép hosszú TESZTÜNK, és a Left Behind-ról is ÍRTUNK egy hosszabbat, nem fogok belemenni abba, hogy mennyire remek játékkal búcsúztatta a PS3-at a Naughty Dog. Azaz, egy (oké, kettő) mondat erejéig mégis muszáj lesz: a The Last of Us elképesztően jó játék, pompásan kidolgozott, egymásra okosan építő játékmechanikákkal, nagy adag izgalommal, jól felépített világgal és olyan karakterekkel, akikhez igazán lehet kötődni. Lehet vitatkozni azon, hogy a TLOU hol helyezkedik el az impozáns Naughty Dog életműben, a magam részéről hajlok arra, hogy valahol a legtetején.

A végére maradt a Nagy Kérdés: venni, vagy nem venni? A válasz azért nem egyszerű, mert többféle is gyártható belőle. Egy: ha eddig nem játszottál vele, akkor nyomás, vásárolj. Kettő: ha az eredetivel játszottál, de nem játszottad ronggyá, és nem vetted meg a single player DLC-t - a vásárlás megfontolandó, de nem feltétlenül most azonnal. A hármas pont teljesen egyértelmű: te, aki többször is végignyomtad még tavaly, DLC-t vettél, multizol vagy multiztál - a TLOUR (a bugoktól eltekintve) becsületes PS4-es újragondolás, de attól még ugyanaz a játék.