FezTeszt

Phil Fish most piszok ideges lehet. A Polytron Corporation hangosabbik fele öt éve gyermekeként fejlesztgeti a Fezt, ez idő alatt háromszor kezdte az alapoktól újraépíteni, hogy a lehető legtökéletesebb legyen. Saját bevallása szerint mániákusan figyelt arra, hogy a legkisebb riccenés, hiba ne legyen az elkészült játékban. Aztán szerdán kieresztették a virtuális nagykapun és a játékosok természetesen találtak benne hibát. Néhány helyen nem annyira acélos a frame rate, illetve egy-két extrém esetben a játék nem is hajlandó normálisan futni. Ez azonban az összes negatívum, ami a Fezről elmondható, illetve van még egy: néhány órát kell csak vele eltöltened és a nap további részében biztos ezen fog járni az eszed, agyonbombázva az aznapi produktivitást.

A Fez története egyszerűen kezdődik: adva van a főhős Gomez, aki boldogan él buborékfejű népével a maguk kétdimenziós falujában, míg egy napon tanúja nem lesz annak, ahogy egy misztikus arany kocka ezernyi darabra nem szakad olyannyira felsértve a mindenség finom vásznát, hogy az univerzum egész egyszerűen lefagy, majd újraindul. Innentől kezdve azonban elvétve fekete lyukak bukkannak fel, melyek jelzik, hogy ha valaki nem állítja helyre a rendet, akkor ez a világ csúfos véget ér. És ha ez még nem lenne elég, Gomez rájön egy ősi titokra: megismeri a harmadik dimenziót.

Gomez pixeles bőrébe bújva tehát a mi dolgunk lesz, hogy felkutassuk a harminckét, egyenként nyolc-nyolc darabba szakadt arany kockát, melyek segítségével remélhetőleg befoltozhatjuk a világmindenségen szakított sérüléseket. Ehhez pedig világok tucatjait kell bejárnunk, agyfacsaró feladványok tömegét kell megoldanunk. Aki harcolni, szörnyeket gyilkolni szeretne az nyugodtan menjen tovább, itt az ész és az ügyesség lesz a főszerepben.

A Fez, illetve feladványai legtöbbjének lényegét nagyszerűen meghatározza a játék elején a falunkban kószáló egyik karakter. A valóság az, amit észlelünk - amit észlelünk az szubjektív. Fordítsuk le játék nyelvére: adva van egy kétdimenziós világ, melyet bármikor egy gomb lenyomásával 90 fokban “elfordíthatunk”. A végeredmény egy ugyancsak kétdimenziós pálya lesz, azonban az előbb elérhetetlen pályaelem így jó esetben centiméterekre kerül a főszereplőtől. Persze Gomez tud dolgokat megfogni, felemelni, arrébb vinni, de a Fez lényege ez az egyetlen trükk, melyet olyan tökéletesen használ ki, hogy még a játék vége felé se fog unalmasként hatni. A hosszú fejlesztési idő egyik hátránya, hogy a 2007-ben még teljesen egyedi ötletet időközben megvalósították, azonban míg a hasonló szisztémát használó Echocrome mindent ennek az Escher művei által inspirált játékmenetnek rendelt alá, addig a Fez a tércsavarós trükk mellé egy igazán tartalmas, titkokkal, feladványokkal teli világot is ad.

Hosszú órákkal, napokkal számolhatunk, ha fel akarjuk fedezni ennek a világnak az összes titkák. Hogy mást ne mondjak, a 32 arany kocka mellett ugyanennyi “antikockát” is összeszedhetünk, mellettük pedig kincses térképeket és hasonló finomságokat is gyűjtögethetünk, ősi nyelveket fejthetünk meg, esetleg (istenverte, nyavalyás) baglyokat kergethetünk.

Phil Fish lehet, hogy magasról letojja a jelenlegi japán játékipart, azonban kétségkívül imádja a szigetországból érkező régebbi mesterműveket. Elég csak a Fez világának metroidvania felépítését megemlíteni, de találunk kikacsintásokat Mariora, Zeldára, jól látható, hogy ezek a játékok mély benyomással voltak az alkotókra. Az ilyen korai platform-, kaland-, akciójátékokhoz hasonlóan a Fez is határozottan nehéz lett, mely nehézség jelen esetben nem az ügyességünket, inkább az agyunkat fogja megterhelni. Nem kell csodálkozni, ha (az egyébként rendkívül stílusos) térképen még órák múltán is rengeteg pályáról hiányzik az adott szint teljes felfedezését jelentő arany keret, köztük akár olyanokról is, melyekben elsőre úgy tűnhet, hogy semmi nincs.

Ha van a Feznek a játékosokat igazán megosztó pontja, az mindenféleképp a kinézete, hiszen a trillió effekt és háromszög helyett egy nyolcvanas évekből ideteleportált platformjáték HD-ra húzott látványvilágát kapjuk. Mondhatnánk, hogy igazodik az indie játékoknál egy ideje dúló játékok pixelart trendhez, de Polytronék már évekkel ezelőtt az ilyen kinézet mellett döntöttek, nem a többieket követik. A játék által bemutatott látványvilág azonban bámulatosan egységes, sokszor a maga módján lenyűgözően látványos, de tény, hogy nem fogja kielégíteni a generációváltás tüzében égő, poligonok milliárdjaitól jól alvó játékosokat. A retro hangulatú kinézethez passzol a játék zenevilága is, a Rich Vreeland által komponált szinti számok a maguk egyszerűségükben rendkívül fülbemászóak lettek, tipikusan azok, melyeket az ember szívesen hallgat meg akár külön is.

Idén több kihívó is versenyez a Braid, Limbo és Bastion által elfoglalt trónért, melyek közül a Fez igazán előnyös pozícióból indul. Egy igazán élvezetes, hangulatos és tartalmas játékot eredményezett az extra hosszú fejlesztési ciklus. Kell ennél több?