CatherineTeszt

Agyaltam egy sort azon, hogy valami jó kis frappáns idézettel kezdjem a cikket, nőkről, férfiakról, vagy általában a párkapcsolatokról. Aztán hümmögtem magamban egyet és letettem a dologról, révén ennél elcsépeltebb dolgot keresve sem tudnék találni. A kérdés viszont annál érdekesebbé válik, ha belegondolunk, hogy a videojátékok közegében hányszor mertek hozzányúlni a pasik és csajok témaköréhez. Pontosítok - hányszor mertek úgy hozzányúlni a témakörhöz, hogy azt egy videojáték középponti témájává emeljék. Hát, nem sokszor. A Catherine épp attól különleges, hogy a hosszú párkapcsolatok nagy kérdőjeleit próbálja körbejárni, japán szemüvegen keresztül szemlélve egy fiatal srác nem mindennapi történetét.

Vincent tipikus álmodozó. Egyedül lakik egy kis garzonlakásban, állandó kapcsolata (Katherine) csendes kényelembe ringatja mindennapjait. Anyagi helyzete átlagosnak tekinthető, munkájával félig-meddig elégedett, és az élettel sincs különösebb problémája - egészen addig, amíg a kedvese be nem jelenti, hogy szeretné a kapcsolatukat ennyi év után új szintre emelni. Vincenten persze úrrá lesz a bizonytalanság, és ebbe a kínos helyzetbe csöppen bele a semmiből Catherine, aki gyakorlatilag egy menekülési alternatíva az Élet elől: csinos, lelkes, szexi és mindent megad Vincentnek, amit csak kíván. Nem árulunk el nagy titkot, Vincent lelép a járt útról, innentől kezdve pedig nincsen megállás, spirálban követik egymást a kínosabbnál kínosabb szituációk, és hamar kiderül: Vincentnek az életével kell fizetnie, ha nem tudja megállítani magát az egyre meredekebb lejtőn. A helyzeten az sem segít, hogy a városban furcsa halálesetek borzolják a kedélyeket...

Így lehetne a Catherine történetét dióhéjba gyömöszölni, azonban jóval több apróság, finom mellékszál és többféle alternatív elágazás alakítja az idővel természetfeletti erőket is megmozgató történetet. Miféle játékot lehet egy ilyen koncepcióhoz varázsolni? Az Atlus előélete alapján akár a J-RPG műfajra is tippelhetnénk, de nem jó úton járunk: a Catherine ugyanis egy furcsa és különleges hibrid, amely a játékmenet magjaként egy toronymászós, dobozhúzogatós puzzle mechanikát rejteget, az agytorna köré pedig egy sajátságos kalandjátékot - a japán játékok ismerőinek általában kedves - közösségi szimulátor formulát (annak is egy sajátságos változatát) pakolja.

Nappal történik tehát a szociális interakció. Ilyenkor kell egyengetnünk Vincent sorait a két hölgyemény, Katherine és Catherine között. Valódi beleavatkozásról nem igazán beszélhetünk - a hölgyekhez való viszonyt leginkább a mobiltelefonos sms-eken keresztül, illetőleg a játék egyéb, más kontextusban felbukkanó dialógusaiban adott válaszainkkal menedzselhetjük. A metódust leginkább a jó partner-rossz partner formulához lehetne hasonlítani, ahol a mutató állása szerint ténylegesen vagy a kisangyal, vagy pedig a kisördög ad tanácsot Vincentnek a kérdéses helyzetekben. A valóban interaktív epizódok pedig a Stray Sheep (Kóbor Bárány) bárban játszódnak, ahol a barátainkkal és a kocsma népével beszélhetjük meg az aktuális kérdéseket, félelmeinket, problémáinkat. (Iszogathatunk, telefonon üzengethetünk, és játszogathatunk is a bárban található árkád automatán.) Furcsa, hogy a bár teljes törzsközönsége rendelkezik valami gonddal-bajjal, de amint az a történetből majd szépen lassan kiderül, nem véletlen, hogy egy helyen tömörülnek a problémás figurák.

Éjszaka a dolgok megváltoznak, a Catherine - mint játék is - pedig ekkor indul csak be igazán. Mint a város számos más ifjú férfiúját, így Vincentet is rémálmok gyötrik, ahol más birkákkal együtt (így látják egymást a rémálomba zárt “bűnösök”) a toronymászás az egyetlen lehetősége a túlélésre. A toronymászós mechanika ügyesen épül fel éjszakáról-éjszakára (azaz világról-világra), és egyre nagyobb kihívás a doboztologatással, különböző power-upokkal, és egyre sűrűsödő csapdákkal/ellenfelekkel teleszórt akadályokon felcaplatni. Az alap lépcsőépítési “technikákat” később olyan fortélyokkal egészíthetjük majd ki, amire kezdetben nem is gondolnánk, a jó értékeléshez pedig nem elég túlélni, hanem gyorsan is kell teljesítenünk a pályákat... ja és a pénzbónuszokat, kombó-mászást sem szabad ilyenkor elfelejtenünk.

A Catherine első kérdéses pontja a tologatós, toronymászós részből fakad. Akik régebb óta játszanak videojátékokkal, azoknak nem lesz meglepő, hogy a Catherine bizony rejteget némi kihívást. Nem is keveset, a retrós játékstílushoz retro jellegű agytorna, és sok-sok nehézségi tüske is tartozik. (A némileg kifinomulatlan, csúszkálós irányítás csak hatványozza a nehézséget.) Ezeken a csúcsokon persze át lehet jutni, de gyakran csak rápihenéssel (vagy a legrosszabb esetben netes végigjátszásokat átböngészve) jövünk majd rá a továbbjutás fondorlataira. A nagyobb szívatások persze a játék utolsó harmadában érkeznek majd, de az alap történetszálban nem nagyon van olyan probléma, amire előbb vagy utóbb ne jönnénk rá magunktól. Óriási erőfeszítést csak akkor várnak tőlünk az Atlus kreatívjai, ha szeretnénk a bónusz tartalmakat, extra befejezéseket is megnézni, ugyanis a Stray Sheep bárban található Rapunzel játékautomata, valamint a főmenüből elérhető Babel mód lesz az igazán gyilkos móka...

A cikknek koránt sincs vége, katt az oldalválasztóra a folytatásért!

Vincentnek egy bő héten keresztül húzódik a kálváriája. Összesen kilenc rémálom-világban játszódik a ládatologatós őrület, amelyet az egyes szintek között pihenőpályák tarkítanak. Itt a többi báránnyal oszthatjuk meg trükkjeinket, boltban vásárolhatunk power-upot, és egy gyóntatófülkével lövethetjük ki magunkat a következő szintre. A gyóntatófülkében feltett kérdésekre adott válaszok szintén befolyásolják Vincent személyiségét, jópofa adalékként pedig statisztika szerűen megnézhetjük, hogy a többi játékos mit válaszolt elsőre a felvetett morális kérdésekre. A nyolc nap, kilenc éjszaka egyrészről biztosítja a tili-toli pályák változatosságát (mechanikai variációk terén is), másrészről viszont Atlusék nem teljesen tudtak élni a bő időtartománnyal. Az utolsó 1-2 napig gyakorlatilag csak magatehetetlenül vergődünk Vincenttel, és nagyon-nagyon keveset tudunk meg a körülöttünk történő eseményekről. A játék közepén így kicsit leül a narráció sodrása, és ez azt is eredményezheti, hogy pillanatokra el is veszítjük majd a program iránti lelkesedést. Szerencsére a végjáték visszarángat minket a sodrásba, de látszik, hogy Atlusék a tipikus fordulatok (esküvő, terhességi teszt, miértviselkedszfurcsán...stb.) ismételgetésén túl nem nagyon tudtak izgalmasabb időhúzást kitalálni.

A nyúlós, epizódalapú anime-jelleg mellett a japán fejlesztők egy másik utácba is befutottak. A Catherine telis-tele van szimbólumokkal, utalásokkal. Merít a keresztény vallásból, vastagon alapoz a nyugati kultúrakörre, behoz kicsit a sumér mitológiából, a japán fiatalok problémáiból és ráadásként megszórja az egészet egyfajta természetfeletti katyvasszal. Objektíven is gyakran kusza és keserű ez a fajta koktél, amely tipikusan rávilágít arra, hogy a japánok sokszor nem tudják helyén értelmezni a nyugatról átemelt dolgokat. (A látottak után azon sem kell meglepődni, hogy a szigetországban demográfiai válságról beszélnek a fiatalok hozzáállását tekintve.)

Mivel a program többször is morális kérdésekhez nyúl, egyfajta interpretációt, véleménynyilvánítást várnánk a különböző cselekedeteink után. Azonban ezt nem mindig kapjuk meg, sőt gyakran akaratunk ellenére történnek olyan dolgok, amely ellen dolgozunk a barátokkal és csajokkal történő interakcióink során. Furcsa ez a tervezői beteljesületlenség, hiszen a Catherine nem minden döntésünkre tud olyan alternatívát kínálni, amelyre esetlegesen szeretnénk az eseményeket terelgetni. Ugyanakkor ebből a helyzetből nem kis feszültség, és kellemetlen érzés generálódik majd bennünk - a játék atmoszféráját pedig el sem tudnánk így utólag képzelni e lelki súrlódási pontok nélkül.

A Catherine első pillanattól kezdve egy erotikus felnőttjátéknak tűnhet, tartalmát tekintve azonban kevés benne az explicit magamutogatás, inkább rejtett utalások, túlfűtött gesztusok, vagy épp a hálószoba “háború utáni tájképei” utalnak a szexualitás játékban betöltött szerepére. A programot ezzel együtt sem ajánljuk a fiatalabb korosztálynak. Egész egyszerűen azért, mert a történetben feszegetett dilemmákat, meg nem válaszolatlan morális kérdéseket és a horrorisztikus elemeket nem biztos, hogy helyén tudják majd kezelni. A Catherine lényege veszik el azáltal, ha a főhős érzéseivel minimális szinten sem tudunk azonosulni. Ehhez pedig érettség kell; a játék a fentebb taglalt érdekes szemlélet-katyvaszával együtt is talál majd olyan pontot, amellyel az érettebb játékoshoz tudja magát és Vincent sorsát kötni.

Ugyan nehéz bevallanunk magunknak, de a párválasztásnál sem csak a belső értékekre alapozunk általában. Egy játék esetében a helyzet persze nem összehasonlítható az emberek közötti kémiával, de annyi igaz, hogy egy látványos játékot könnyebben be tudunk fogadni. Prezentáció tekintetében igencsak csinos lett az összkép. A Gamebryo motor nagyon hatásos tud lenni, ha rajzfilmes látvány megvalósításáról van szó, a Studio 4°C anime-betétjei pedig csak emelik a színvonalat. A rémálom-pályákon viszont már nem ilyen egyértelmű a helyzet - az itteni látvány és játéktér nem is igazán izzasztja meg a HD konzolokban rejlő hardvert. A muzsika aláfestése a fentebb tárgyalt kulturális kutyulék eklektikusságához hasonlítható, ahol az eredeti dallamokból kiindulva, a barokk klasszikusokon át (Bach) a romantika zseniális komponistáihoz (Chopen, Dvorák) vezet az út. Ez a fajta zenei összevisszaság azonban minden kétséget kizárólag működik, a Catherine sötétségszagú hangulatát súlyosan alapozzák az újrakevert remekművek. Az effekteket, zajokat és szinkronhangokat is hasonló műgonddal szórták szét a játék hangjáért felelős munkatársak. Hátborzongató és egyben felzaklató a háttérben kongó monoton harangszó, és remekül eltalált minden egyes karakter, még az angol szinkronban is.

A sokféle végigjátszás, vicces alternatívák, a 10-15 órás (bénázástól függő) egyszeri játékidő, a bónusz módok és a kétjátékos Colosseum mód is mutatja: a Catherine-be elég tartalmat zsúfoltak ahhoz, hogy ne csak egyéjszakás kaland legyen a furcsa randevúból.

*Különleges játék lett tehát a Catherine, de Atluséktól már megszokhattuk, hogy szeretnek a divatos konvenciókkal szembe menni. Egyedi témája, pikáns, felnőttes tartalma miatt ajánlható mindazoknak, akik a különlegességet és az újdonságot keresik a videojátékokban. A megvalósításban azonban vannak megkérdőjelezhető részek. A tartalom sok-sok időre leköthet minket, feltéve, hogy nem zavar minket az, ha egy logikai problémán akár egy félórát-órát is elbabrálhatunk. Az anime esztétika rajongói tapsikolni fognak a gyönyörűséges megvalósítástól, az átlag játékos számára viszont kérdéses lehet az értékrendek önmagából kifordult, zavaros prezentálása. Az izgalmakra, és stílusos látványra pörgők örömüket lelik majd a lelket átmozgató történetben, valamint az egyedi vizualitásban; akik viszont egy játékban az ellazulást keresik, azoknak terhes lesz a Catherine által rájuk pakolt feszültség.

Megosztó tulajdonságok ide vagy oda, a Catherine egy üde színfolt a médium sokszínű palettájára. Az újítás és a trendekkel szembe menő megvalósítás pedig extra értékként kezelendő a piac folytatásoktól és lopott ötletektől elárasztott mezsgyéjén. Mindenféleképp próbáld ki a játékot, ha valami újra vágysz, de vigyázz - a csini pofi mögött nehezen megfejthető, itt-ott durva élű, komplex belső vár majd rád!*

Hatalmas köszönet akagi-nak, aki egy PS3-as tesztpéldánnyal segített bennünket, hogy az európai megjelenés előtt létrejöhessen az írásunk!