Happy Feet TwoTeszt

Már az elején el fogom keseríteni a táncos kedvű pingvinek rajongóit: a Táncoló Talpak (micsoda magyar cím!) egyik részét sem láttam, és komolyabb ellenszolgáltatás belengetése nélkül nem is nagyon tervezem őket megtekinteni. A „de miért nem?” kérdésre adandó hosszadalmas válasszal se fárasztanám a nagyérdeműt, az okokat remekül összefoglalja Roger Murtaugh örökbecsűje, miszerint i'm too old for this shit.

A kijelentés annyira örökbecsű, hogy akár a játékverzióra is alkalmazható: a Film Mellé Kötelezően Elkészített Játékot gyártó Warner Bros. Interactive befogadhatóság szempontjából a minimumra tette a lécet, a Happy Feet Two a nagyon (nagyonnagyonnagyon) egyszerű videojátékos filmadaptációk sorát nyújtja meg újabb egy méterrel. A gyerkőcöknek szánt játékok frontján mostanában leginkább akciós ugrabugrára, vagy előre megfontolt szándékkal elkövetett LEGO (játék) klónozásra számít az ember - a Happy Feet Two egyik utat sem követi, a műfajt leginkább a „gyűjtögetős ritmusjáték” kifejezéssel lehetne körülírni.

„Ilyen műfaj márpedig nincs!” - mondhatja a becses olvasó, és valahol igaza is van, a Happy Feet Two is elég nyögvenyelősen hozza össze a kettőt. Az egyszerűcske történet (egy elkóborolt pingvingyermek után indulunk) kötött pályán halad, és a a játékmenet is kötött: hangjegyeket és más pingvineket fogunk gyűjtögetni szűk, de egyre terebélyesedő pályákon. A pingvinek magunk mellé állításához táncolnunk kell, az utunkba álló Gonosz Jégtömböket a csőrünkkel verjük szanaszét. A probléma: a táncolás három gombnyomás, a verdesés három gombnyomás, és ezt a három gombnyomást fogod úgy ezerszer végrehajtani. A HFT később bedob pár új ötletet („logikai” feladványok, pattogós ritmusjáték, csúszkálós, ugratós verseny), de az újdonságokat rétestészta módjára nyújtja szét az 50 pályája között, mire bejön valami minimálisan új, már régen eret vágtál magadon az unalomtól. Odafent idézőjelbe tettem a logikait, és minden mást is abba tehetnék: a játék ÖSSZES elemét az ásóbot egyszerűsége jellemzi.

Hogy mondjak valami jót is: a körítés egész ízletes, a jeges helyszínek jól néznek ki, a zene is kellően vidám. Apropó zenék: ugyan nem ismert számok sorjáznak egymás után, mégis ezt tartom a játék legerősebb részének. A felszedett hangjegyekből 20 számot tudunk megnyitni, ha ezeket benyomod egy-egy pálya alá, akkor az ott elért teljesítményed függvényében szintet léphetnek - ami konkrétan azt jelenti, hogy a kezdetben egyszerű dallam pár szintlépés után soksávos, dübörgő nótává növi ki magát. Messze ez a Happy Feet Two legjobb ötlete.

A Happy Feet Two még attól eltekintve sem jó cucc, hogy láthatóan a (nagyon) fiatal korosztálynak szánták. A feladatok önismétlők és egyszerűek, az újdonságokat kifejezetten lassan adagolja a játék, kihívás, kicsit komolyabb leküzdendő akadály gyakorlatilag nem létezik, a kétfős offline koop pedig minimálisat ad csak hozzá az élményhez. Jó hír azoknak, akik csakazért is beszerzik, mert imádnak mindent, ami pingvines: a HFT igazi pont / trófeabánya, az 50 gémerpontot eredményező bossharcos ecsivment például fél kézzel, félig behunyt szemmel, és stílszerűen a képernyő előtt szteppelve is teljesíthető első nekifutásra.