RageTeszt

Bár a Rage játékon belül nem határozza meg pontosan a világvége időpontját, sejtésünk mégis van. 2036. Honnan tudjuk? Onnan, hogy a játékban a Földbe csapódó aszteroida, az Apophis (hivatalos nevén 99942 Apophis) valóban létezik, és ezekben a percekben is nagy sebességgel tart a bolygónk irányába. A Föld - Apophis randevú pár éve becsült riasztóan nagy valószínűsége (egy a negyvenkettőhöz) a friss számítások szerint már jóval barátságosabb (egy a kétszázötvenezerhez), de ha rossz szám jön ki a kozmikus lottón, tényleg jön a Nagy Pukk, az emberiség pedig a szó legszorosabb értelmében eláshatja magát.

Hogy aztán évek múltán ismét előbújjon a föld alól, és rácsodálkozzon a megváltozott világra. A Rage szerint a Mad Max, a tizenkilencedik századi amerikai vadnyugat, és a Blade Runner bizarr keverékeként épül újjá az aszteroida által szétcincált világ. A poszt-apokaliptikus Föld kemény hely, kemény legényeknek, a Rage hősét is kibeleznék (aztán jól megennék) öt perc alatt a mutánsok, ha nem menti meg egy jóember, nem ad fegyvert a kezébe, és nem biztatja arra, hogy lője szét az őt megvacsorálni szándékozó véglények kobakját. Két óra sem telik el, és emberünk túl van egy alapos mutánsmészárláson, lett saját járgánya, a járgányon rakétavető, és ha már rakétavető, mindenféle brutális körversenyekre is benevez, mert nincs tévé, és nincs benne Forma 1. Damon Hill örökre eltűnt.

A videójátékiparban az utóbbi tíz évben lezajlott változások tökéletes példázata, hogy a Rage nem simán FPS, hanem car combat FPS, az autós-harcolós szekcióknak ha nincs is akkora súlyuk, mint a sajátszemszögű lövöldözésnek, de ebbe a játékrésze is belepakolt annyi tartalmat a stúdió, hogy pár éve csak ezt, magában simán kiadták volna önálló játékként, Rage Racer címmel, mondjuk. A járműves hancúr két helyen is kiemelt szerephez jut. Az egyik értelemszerűen a helyszínek között való közlekedés - a Rage kvázi-nyitott világa klasszikus open world játéknak nem mondható ugyan, de a szűkebb, néhol méretesebbé táguló kanyonok még így kellő okot és lehetőséget biztosítanak a száguldozásra. Meg az autós harcra, természetesen, számtalan kisebb-nagyobb járműves csetepatéra kerül sor, ahol gépágyúkkal, rakétákkal, és a játék vége felé plazmaágyúkkal esnek egymásnak az ellenérdekelt felek. Ha ugyanezt szervezett keretek között óhajtod bonyolítani ott vannak a városokban elérhető versenyek, kötött pályákon, többféle játékmódban - ezek között van klasszikus (fegyverek letiltva!) verseny, és rombolós műsorszámok is akadnak. Ha ennyi nem lenne elég az autókázásból, vállalhatsz csomagcipelős járműves missziókat, és a sivatagban néha véletlenszerűen beugrik egy-egy „kövesd a lezuhanó meteorokat” verseny is.

A fentiekből talán sejthető, hogy a Rage a lövöldözős küldetéseket sem a megszokott lineáris sorrendben tálalja. A rendszer nagyon hasonlít a Borderlandshez, a városokban / településeken küldetéseket vehetünk fel, és ezeket javarészt tetszőleges sorrendben teljesíthetjük. Kapunk sztori-missziókat, és sok minden mást, általános szabály, hogy minden, dumálásra minimálisan hajlamos NPC-vel érdemes váltani pár szót, mert sokszor küldetés lesz a társalgásból. A Borderlandsel ellentétben a Rage nem vesződik karakterépítéssel, tulajdonságokkal vagy képesség-fával, de fejlődni azért lehet. Önmagunkra új cuccokat / fegyvereket aggathatunk (találjuk őket, vagy vesszük a boltból), nagy rakás másodlagos „fegyvert” szerelhetünk össze talált / vásárolt cuccokból, és még a járgányainkat is fejleszthetjük, több fázisban és módon. Akinek többre vágyik, többféle szerencsejátékban próbálhatja ki magát némi bónusz bevétel reményében, ezek közül a kártyázás a legjobb - nem túl komplex, de teljesen korrekt gyűjtögetős kártyajáték található a Rage-ben.

Maguk a küldetések tulajdonképpen klasszikus dándzsönök, missziótól függetlenül minden esetben alaposan ki fogjuk pucolni az összeset, azaz hűvös halomba lövünk bennük mindenkit, akik nem mi vagyunk. A lövöldözés és a fegyverválaszték kellemesen oldszkúl, a fegyverek visszarúgása nem tényező, a többségükkel vidáman lehet csípőből lövöldözni. Méghozzá többféle módon, mert többféle lőszert nyomhatjuk beléjük, Vegyük például a szigonypuskát: az alap szigonnyal indítunk, később kapunk elektromos, és dinamitos szigonyt, és „átveheted egy fél percere az ellenfél irányítását, és jól felrobbanthatod” szigonyt is. A példa a többi fegyvert is jellemzi, a lövedékek nem mindenhol térnek el ennyire radikálisan egymástól, de annyira azért különböznek, hogy adott ellenfélhez igazítva érdemes legyen váltogatni köztük. Apropó, ellenfelek: a játék első felében javarészt mutánsok, aztán javarészt páncélos kiber-katonák. Eszesnek nem túl eszesek, de jól mozognak, és élvezetes arcon lőni őket a sörétessel - és ez a lényeg. A Rage lövöldözései kifinomultnak, vagy újítónak nem mondhatók, de összességében roppant élvezetesek és szórakoztatóak.

Nincs vége, katt a folytatásért!

A harcok élvezeti faktorához nagyban hozzájárul, hogy a fegyvereken kívül másodlagos eszközöket is alkalmazhatunk. Penge-bumeráng a fejbe, távirányítható robbanós kisautó, egészségügyi csomag többféle ízben, automata lőtorony... lehetne még sorolni, de a kedvencemről, a Nyüszögve Gyilkoló Robotpókról mindenképpen meg kívánok emlékezni. Ezek (meglepetés!) pók-robotok gépfegyverrel, veled tartanak, és szükség esetén még közelharcra is képesek. A játék végére teljesen a szívemhez nőttek a kis dögök, két példányuk egy teljes misszión keresztül követett, hálából el is neveztem őket Bubunak és Nyunyunak. Hasznos barátok voltak, és amikor az utolsó nagy mutánsrohamban gép-életüket adták a Gazdiért (értem), egészen elérzékenyültem. Bubu, Nyunyu: köszönök mindent, az emléketek megőrzöm.

Mivel a Rage az első idTech5 motoros játék, meg úgy általában egy új id projekt megjelenésénél mindenki legalább annyira kíváncsi John Carmack soros technológiájára, mint magára a játékra, legyen szó erről is. A Rage szép játék, helyenként baromi jól tud kinézni, és ami szintén fontos: stabilan tartja a mágikus hatvan frame / szekundum értéket a képfrissítésnél. Ami jó dolog. A dolgok mélyére nézve annyira már nem rózsás a helyzet, a technológia egyik hátránya, hogy néha késve rántja be a textúrákat, így egy élesebb fordulónál rövid ideig homályos szürke masszával találja magát szembe a játékos. A teszt a PC verzió alapján készült, láttuk az Xbox 360 változatot is (külön köszönet a Rage hazai forgalmazójának, a CNG.HU-nak a dupla tesztpéldányért!), rettenetesen sok különbség nincs a kettő között. A PC hátránya: a megjelenés napján cudar állapotban volt ez a verzió, azóta egy driver-frissítés és egy pecs orvosolta a problémákat. Az előnye: a rendbetétel után egy középkategóriás gépen is kifogástalanul fut 1080p-ben. Mindhárom verzió jellemzője, a késő textúrabetöltésen kívül: ha közel mész az objektumokhoz, nem a legszebb a látvány, találkozni kifejezetten csúnyára mosott, elnagyolt textúrákkal is. Az összkép ezzel együtt is csinos, kíváncsian várjuk, hogy a 30 fps-es Doom 4 esetében mekkora lesz (az ígért) vizuális ugrás.

Jöhet a feketeleves: a sztori. Ami szinte nem is létezik. Az elején ott az intró (lásd odalent), Világvége Szimfónia vonósokra és zongorára, a szívnek meg kell szakadni, gyönyörű. Aztán jön a nagy semmi. A történet csigatempóban lépdel előre, a Gonoszékról (a Hatóság kódnéven futó hatóság) alig tudunk meg valamit. A játék nagy részében a poszt-apokaliptikus világ Bodri kutyáját alakítjuk, a városokban tanyázó jóemberek minden ügyes-bajos dolgukkal minket találnak meg, a történet alig-alig mozdul, se egy fordulat, se egy árulás, se valami meglepetés - az ikszedik „menj el ide, hozd el azt” küldetés után komolyan felkészültem rá, hogy valaki a kezembe nyom egy ötszázast, és lezavar a sarki közértbe sörért. A történet végétől is hiába vársz sokat, a befejezés kifejezetten lagymatag, még valami nyomorult főellenfél-féleséget sem sikerült belepakolni. Ami talán nem is nagy baj, mert a játék egyetlen klasszikus boss-harca rémesen gyenge, utoljára a Duke Nukem Foreverben lehetett ilyen béna, idegesítően semmilyen főnököt látni.

A multiplayer viszont határozott meglepetés. Leginkább az a meglepő benne, hogy nem a lövöldözésre épít (arra ott van a kilenc külön küldetést kínáló kétszemélyes koop), hanem teljes egészében az autós harcra. És egész jól csinálja, a műfaj klasszikusait ugyan nem veri meg, de így is roppant élvezetes. Biztos lesznek olyanok, akik hiányolni fogják a lövöldözős kompetitív multit, a magam részéről jó döntésnek tartom, hogy az id nem kikerülte a kegyetlenül telített FPS multi harcteret, és más, jóval kevésbé népes zsánerben alkotott szórakoztató többjátékos összecsapásokat.

A Rage szerethető, a manapság megjelenő FPS-ek mezőnyéből a hosszával (nálam 15 óra volt a végigjátszás, 10 környékén végig lehet rajta szaladni, ha minden megcsinálsz, felmegy 20 fölé), és a single kampány változatosságával is kitűnik - ha szigorúan az ár / érték arányt nézzük, kvázi két játékot kapunk egy áráért. Sajnálom, hogy az amúgy stílusos és izgalmas világ alá (fölé?) nem sikerült épkézláb sztorit pakolni, és amit pakoltak, az a legcsupaszabb klisékből építkezik. A lezárás jó pontja: az id nyilvánvalóan egy sorozat első felvonásának szánja a játékot, én pedig bármikor vevő lennék egy, az eredetiségre és a fordulatos izgalmakra sokkal jobban fókuszáló második részre, hasonló játékmenettel. Következő generáció?