Toy Soldiers: Cold WarTeszt

Egy szokásos teszt úgy indulna, hogy az író előszed valami könnyes emléket arról, hogy a régi szép időkben mennyit játszott GI Joekkal így megágyazva a címben említett produktum témájának. Most azonban nem így lesz, mi ugyanis anno inkább indiánost játszottunk a Playmobilunkkal, egyrészt mert akkoriban még a GI Joe az osztrák kirándulások csodája volt, másrészt pedig mert a hidegháború akkoriban még nem a játékok, sokkal inkább a politikai közélet témája volt. Ettől függetlenül ha “hidegháborúsat” játszottunk volna, akkor az tuti úgy nézett volna ki, mint a Toy Soldiersben.

Azt azért a legelején le kell szögeznünk, hogy ez az időszak elég nehezen önthető játék formába, hiszen leginkább a két szembenálló hatalom heves ökölrázása, egymás kölcsönös fenyegetése és a töménytelen kisebb-nagyobb polgárháború kicsit sem titkolt pénzelése volt az ügymenet, a szokásos puskákkal egymásnak rohanás helyett. Éppen ezért a Signalnál inkább egy “mi lett volna ha” irányba vitték a játékot, valós események helyett egymással nagyon laza kapcsolatban álló konfliktusokat kapunk. Így tehát megnézhetünk egy szovjet inváziót, aminek egyes pályái inkább az adott korszak népszerű filmjeleneteire hajaz, mint valós eseményekre.

Zavaró? Egyáltalán nem, a játékkatonázásnál se figyeltünk a történelmi hűségre.

Maga a játék alapjaiban alig változott a 2010-es elődhöz képest. Amennyiben nem volt szerencséd hozzá, kezdünk egy kis alapozással, az első részt ismerők viszont nyugodtan továbbléphetnek a következő bekezdéshez. Tehát a Toy Soldiers alapvetően egy klasszikus tower defense játék. Hullámokban támad az ellenség, neked pedig a megszabott helyek minél okosabb kihasználásával kell visszaverned őket. Megtalálhatóak benne a szokásos dolgok: több, különböző ellenfél típusok kivédésére szolgáló fegyver, fejlesztési lehetőségek és így tovább. Ami azonban nagyon élvezetessé és kicsit egyedivé tette az egészet az az volt, hogy bármikor beugorhattunk a lőállások egyikébe és átvehettük felettük az irányítást. Így az alapvetően taktikai játékból pillanatok alatt egy kellemes kis akciójátékot varázsolhattunk.

Szóval ezek a lehetőségek ugyanúgy elérhetőek a Cold Warban is, olyannyira, hogy még a “tornyok” is szinte teljesen megegyeznek az elődben látottakkal. Van itt gépágyú és aknavető a katonák ellen, anti-tank lövegek és nehéztüzérség a páncélozott egységek kivédéséhez, illetve légvédelmi ütegek a - meglepetés - repülők lelövésére. A lőtornyok mellett támadó egységeket is vezethetünk, itt valamivel nagyobb arzenált kapunk az első részben megismertnél. Akadnak itt helikopterek, vadászrepülők és természetesen különböző páncélosok is. Mondanom se kell, amellett, hogy hatalmas élmény ezeket irányítani, a későbbi pályákon a túlélést jelentheti a megfelelő időben történő bevetésük. Sajnos egyikük sem örök életű, elemmel működnek, így az ellenfelek mellett ezeket is kell vadásznunk - ez pedig sokszor elég kemény feladat, eléggé el tudnak bújni.

Bár a pályák jó része túlélhető “taktikai nézetből”, azaz a tornyok direkt irányítása nélkül, több okunk is van arra, hogy személyesen is részt vegyünk a csatában. Ezek egyike a kombó méter, melyet nem túl meglepő módon a kilőtt ellenfelekkel tudunk növelni. Az ezzel szerezhető extra pontok mellett megfelelő mennyiségű kombóval tudunk speciális támadásokat is elérni: taktikai nukleáris támadás, szőnyegbombázás, vagy mindenki kedvence, John Rambo csak így lesz elérhető. Arról nem is beszélve, hogy pályánként több extra érmet lehet megszerezni, melyekhez különféle komolyabb kihívást kell teljesíteni. Robbantsunk fel húsz parkoló autót egy tankkal, lőjünk szét öt nehézpáncélost a tűzérséggel - ilyen és ehhez hasonlókra kell számítani.

Kellenek is ezek az extra feladatok, mert maga a kampány igencsak rövid lett, az alig tucatnyi pálya akár egy nap alatt is befejezhető. Szerencsére az extra feladatok mellett kapunk még egyéb lehetőségeket is, úgy mint a Survival mód, minijátékok, illetve a kompetetív vagy kooperatív többjátékos pályák, de még ezek is csak néhány órával tolják csak ki a játékidőt. Technikailag is vannak problémák, egyrészt egységeink intelligenciája sokszor csődöt mond, így hiába a drága pénzért megvásárolt és felfejlesztett löveg, ha nem mi irányítjuk, akkor szó nélkül elmasíroznak mellette az ellenséges erők. Szerencsére ezek kivédésére szolgál a hullámok visszaforgatásának lehetősége, azaz a végső pontszámunkra mért jelentős csapásért cserébe visszamehetünk az időben egy-egy hullám elé és elkerülhetjük, hogy az ellenség vígan elmasírozzon a totálisan rosszul felépített védelmi vonalunk mellett (rosszabb esetben felett). Az pedig csak hab a tortán, hogy az erősen közepes látvány mellett a játék hajlamos a nagyobb csatáknál rémisztően belassulni.

Nem lett tökéletes játék a Cold War, messze nem. Azonban az alapvető játékmechanika az esetek többségében még mindig remekül működik, mellé pedig kitűnően passzol ez a nyolcvanas-kilencvenes évek akciófilmeit idéző miliő. Rambon és Top Gunon nevelkedtél? Nem veted meg a taktikázást sem? Akkor a Toy Soldiers: Cold War a te játékod lesz!