The Witcher 2: Assassins of KingsTeszt

A nyugati stílusú szerepjátékok reneszánszukat élik az elmúlt néhány évben, és ebben bizony tagadhatatlanul komoly szerepe volt a lengyen fejlesztésű "The Witcher"-nek is. A Cd Projekt Red csapata ez első Witcher játékkal megtette az első lépéseket annak érdekében, hogy egy nemzetközi erejű, sikeres és tartalmas franchise legyen a kezeik között - Andrzej Sapkowski regénysorozata pedig kellően erőteljes alapot szolgáltatott mind a történet, mind a játék univerzuma számára. Így minden adott volt, hogy egy esetleges Witcher 2 további sikereket érjen el - a fejlesztők azonban jól láthatóan nem érték be egy egyszerű folytatással.

A játékvilág folytatásainak legnagyobb kérdése az, hogy mi legyen azokkal a játékosokkal, akik az első rész ismerete nélkül vágnak bele az aktuális epizódba?

A The Witcher 2 előrángatott egy kopottas, de a célnak tökéletesen megfelelő klisét (konkrétan: emlékezetkiesés), majd olyan felvezetéssel indítja útjára Ríviai Geralt-ot, a veterán Witchert, amelyek megalapozzák a hangulatot azok számára is, akiknek fogalma nincs arról, hogy kik azok a Witcherek, és hogy miért utálják őket a hétköznapi népek és a nemesség egyaránt. Mert hogy utálják, azt már az első lépéseink után kénytelenek leszünk újra és újra megtapasztalni: Geralt egy varázslattal és alkímiával feltuningolt gyilkológép, akit csak és kizárólag azért tűrnek meg a legmagasabb körökben is, mert nélküle bizony sok esetben csak a halál vagy a megadás az alternatíva - a veterán Witcher pedig már többször is bebizonyította, hogy sokkal emberségesebben tud viselkedni és dönteni, mint azok, akik a mutációi miatt lenézik őt.

A játék bevezető fejezetében a címadó orgyilkosságok egyikét élhetjük át testközelből, ahogy Geraltot egy kihallgatás során kikérdezik a Foltest, Temeria királya elleni lázadás leveréséről, és arról a tragédiáról, ami a csata után történt. A bevezető fejezetben négy részre vágva éljük át az eseményeket, a Witcher 2 pedig már itt sikeresen bemutatja azt, hogy miért is lehet őt annyira szeretni.

A Witcher 2 játékmenete erősen alapoz az első részben lefektetett szentháromságra: ez pedig nem más, mint az alkímia, a különleges witcher-rúnák és a fegyveres harc. A korral persze haladni kell, így a harc azért tisztességes fejlődésen esett át az elődhöz képest. A harcok maguk erősen emlékeztetnek egy jobban sikerült akciójátékra, azzal a különbséggel, hogy a ténylegesen bevitt sebzés továbbra is a szerepjátékos tulajdonságokból kerül kiszámításra, így a jobb felszerelések közvetlenül segítenek minket a harcban is, legyünk akármilyen ügyesek vagy éppen bénák.

A fegyveres harcban lehetőségünk van gyors, illetve nagyot sebző, de jóval lassabban kivitelezett támadások összefűzésére, amelyek akár több célpontot is eltesznek végül láb alól - a kombó alatt persze az éppen aktív ellenfelek sem tétlenkednek majd. Defenzív arzenálunk alapját a kigurulás (tetszőleges irányba) és a parry (hárítás) adja, amit gombnyomásra aktiválunk, és a sikeres hárítás jutalma az, hogy általában szabadon kaszabolhatjuk az egyensúlyát vesztett ellenfelünket egy ideig. A Witcher 2 aranyszabálya a következő: ne hagyd, hogy sarokba szorítsanak, vagy hogy a hátad mögé kerítsenek - és végül, ne folytasd a számolásod négyig, vagyis ne engedd, hogy bekerítsenek ellenfeleid.

A helyezkedés tehát szinte mindennél fontosabb ebben a játékban, és nehézségi szinttől és az ügyességedtől függően ezeket a leckéket néhány összecsapás/óra után elég jól megtanulhatod majd, hogy a későbbiekben ne kelljen egyetlen buta hiba miatt egy korábbi állást visszatölteni. Szerencsére Geralt nem hétköznapi harcos, hogy eszköztára kimerüljön a kardvívásban: rúnák és csapdák is rendelkezésünkre állnak, amelyek pillanatok alatt megfordíthatják a csata kimenetelét.

A biztonságra játszó játékosok rágyúrhatnak a bekapott sebzést lecsökkentő rúnákra és a nagy területre ható, ellenfeleket megzavaró csapdákra - a vadabb játékosok pedig teljesen halálos, tűzzel, telekinézissel és egyéb finomságokkal operáló gyilkológéppé válhatnak a játék végére, akiknek az életfilozófiája a következő: "A legjobb védekezés a támadás!"

A harc a szerepjátékok egyik fontos tényezője, de mégsem az egyetlen meghatározó elem: a Witcher 2-ben is csupán azért kell kiemelten foglalkozni vele, mert a kezdő játékosok élménye keserű lesz, ha durr bele alapon indulnak harcba, legyen akármilyen alacsony az a választott nehézség. Csináld rosszul, és halál a büntetésed, csináld jól, és látványos kivégzések, gond nélküli továbbhaladás a jutalmad - a rendszer működik, csak sajnos az elején tényleg el kell egy kis időt tölteni vele, hogy ráérezzünk.

Ha viszont ezen túl vagyunk, jöhet a tényleges szerepjátszás: a Cd Projekt RED csapata hihetetlen érzékkel dobja Geraltot bele a forrongó üstbe. Flotsam egy kikötővel rendelkező kisváros, ahol a lakosság jelentős része ember, az elf és törpe kisebbség pedig nem érezheti magát tökéletes nyugalomban, a helyzetet pedig tovább rontja az a tény, hogy a Scoia'thel elfek harcra kész brigádja napról napra közelebb merészkedik, a tét pedig folyamatosan egyre nagyobb: és ebbe a környezetbe csöppenünk bele a rejtélyes Assassin nyomait követve Geralttal és csapatával. A játék itt annak rendje és módja szerint kinyílik, de nem úgy, ahogy a lustább RPG-k szoktak: itt nem az az opcionális tartalom, hogy vegyél fel 2-3 (vagy több) mellékküldetést, hanem az, hogy nem vakon csörtetsz előre, csak a főt objektívákkal törődve. A fejlesztők bámulatosan applikálták bele a mélységet a Witcher világába, és ha nyitott szemmel járkálunk, és valóban odafigyelünk arra, ami éppen történik a többi karakterrel, akkor egy valóban teljes, játékokban ritkán látott élményben lesz részünk. Arról nem is beszélek - mert spoiler nélkül egyébként is nehéz lenne -, hogy komoly döntéseket is hozhatunk majd, aminek valóban súlya lesz. De most már látszik a minta, nem igaz?

A játékkal eltöltött elmúlt napok során arra a következtetésre jutottam, hogy a The Witcher 2 sajátos, de nagyon jól működő módon kínálja fel a szabadságot és az élményt. Úgy játszunk, úgy játszhatunk majd, ahogy szeretnénk. A fejlesztésben is az a fő meghatározó elem, hogy a közelharcra, az alkímiára, vagy a varázslatokra akarunk koncentrálni - Geralt viselkedésénél is lehetünk öncélú, forróvérű harcosok, de lehetünk megfontoltabb, a békéhez minden áron ragaszkodó hősök is - a mások által mozgásba lendített események persze ettől függetlenül is átszaladnak majd rajtunk (pontosabban Geralton), de nem mindegy, hogy milyen hozzáállással és milyen képességekkel reagálunk rájuk. Éppen ezért a Witcher 2 nem növeli mesterségesen a hosszát, a nagyjából 20-30 órás kaland végén szinte biztos, hogy sokan azonnal késztetést éreznek majd arra, hogy más mentalitással, esetleg másképp viselkedő Geralttal újra átéljék ezt a valóban epikus kalandot. Ja, és ha ez valakinél számít: igen, van szex a játékban - a hatásvadász leleplezés jó húzás, a lengyel Playboyban való szerepeltetés is biztos jót tett Triss rajongóinak, de azért felesleges lenne eltúlozni az elem szerepét: tökéletesen illeszkedik a Witcher nagyon is valódi, nagyon is emberi világába - de nem az lesz az az elem, ami miatt bárki szeretne majd játszani a játékkal.

Az epikusság pedig ebben a formájában nem lett volna elérhető a régi - bár a Witcher 1 alatt még tökéletesen működő, még ha picit kopottas - grafikus motorral, a CD Projekt Red így egy belsős, teljesen új grafikus motort készített. Az eredmény? Jelenleg nagyon kevés játék közelíti meg vagy előzi meg a Witcher 2-t, és bár egyes elemei állóképeken érdekesen mutathatnak, mozgásban még alacsony beállítások mellett is egyértelműen a jelenlegi konzolgeneráción túlmutató grafikát kapunk, szigorúan high-end PC-s szemmel nézve pedig még akkor is elégedettek lehetünk, ha a motornak a játék megjelenését követően még akadnak gondjai.

A teszt megírásának pillanatában még rövid ideig kiadásra, majd visszavonásra került az a patch, ami a két videókártyás konfigok teljesítményén drasztikusan javított volna, és a néhány bug, quest-probléma javítása mellett kifejezetten szomorú az is, hogy a dobozos verzió a DRM miatt néhány fps-el gyengébben teljesít (és induláskor többet tölt!), mint a digitális formában megvásárolt társaik - a problémával tisztában vannak a fejlesztők, és elmondásuk szerint teljes erővel dolgoznak annak orvoslásán. De félre egy picit a szigorúan technikai szemlélettel: az igazság az, hogy a dinamikus kameraállások, a rengeteg filmes effekt, a jól időzített zenék és hangok, és a nagyon jól kitalált sztori miatt a drámai pillanatok grafikus beállítástól függetlenül ütni fognak majd.

A Witcher 2 történetmesélés és grafikus motor szempontjából tehát egyaránt kiválóan vizsgázott - a játékmenetben pedig egyetlen problémám volt vele, az pedig a harcok betanulási ideje, és a kezdetben viszonylag sok "próbáld meg, halj meg, majd csináld rendesen" szituáció - ez szerencsére a játék további szakaszaiban már nem okoz akkora problémákat.

Modern, minden tekintetben első osztályú, kegyetlen és felnőtt problémákat boncolgató, izgalmas szerepjáték a Witcher 2, igazán európai mentalitással és stílussal. A lengyel csapatnak csak gratulálni tudok ehhez a bámulatos végeredményhez. A Witcher 2 - és úgy általában a Witcher sorozat - előtt nagy jövő áll: a jelenlegi piaci állapotokat elnézve könnyen lehet, hogy fél vagy egy év múlva egy tovább finomított és csiszolt Enchanted Edition lesz "A" szerepjáték. Sőt, igazából most is csak azoknak nem ajánlom ezt a játékot, akik nagyon nem akarnak egy pc-s játék első egy-két hetében a kiforrott, valóban végleges terméktől gyengébb, még patchelésre váró, a csúcsgépeken és az ajánlott konfigon is az elvártnál valamivel lájtosabban teljesítő játékkal játszani. Az első Witcher nem volt hatalmas kedvencem, bár mindenképpen tele volt jó ötletekkel, a második azonban nem csak a könyvekhez adott kedvet, de azt is garantálta, hogy akármilyen irányba is mozduljon a CD Projekt Red csapata a harmadik résszel, én ott leszek, méghozzá a megjelenés napján.