Dragon Ball: Raging Blast 2Teszt

A Dragon Ball széria számtalan játékadaptációt termelt ki magából az utóbbi években, bár az áradatszerű megjelenések inkább az előző generációra voltak jellemzők. A Burst Limit sikeresen küzdötte át magát a kurrens generációba, a Budokai Tenkaichi-trilógia alkotói (Spike) viszont a Raging Blast-et dobták be válaszképp. Most itt a második rész, mi pedig kíváncsian vettük górcső alá a Raging Blast 2-t. Vajon megérdemli a játékosok figyelmét, vagy csak a Sárkánylabda-szentélynél zsolozsmázó, elhivatott rajongóknak nyújt majd kiemelkedőt a program?

A Raging Blast 2 (a Dragon Ball játékok döntő többségéhez hasonlóan) nem a megszokott bunyós mechanikát alkalmazza. Már a perspektíva sem szokásos (inkább egyfajta TPS nézőpontból látjuk a kiválasztott karakterünket), az alaptámadásokon túlmutató mozdulatok pedig abszolút egyedi módon hozhatók elő. A Raging Blast 2 komplexitását mutatja, hogy a tanítómód végigküzdése több mint fél órát vesz igénybe az átlag játékosnak, és már itt is találkozunk majd olyan mozdulattal, amelynél hosszas bíbelődés során jöhetünk csak rá, hogy a fejlesztők miként képzelték el annak elővarázslását. Sajnos a játék egyik jelentős hibája már itt felüti a fejét - az interfész meglehetősen pongyolán van kidolgozva, egyértelmű nevek helyett arcképek jelölik a szereplőket, az oktató szövegek hanyag fordításról tesznek tanúbizonyságot és a képernyőn látható instrukciók sem mindig egyértelműek.

A komplex harcrendszer elsajátításához bizony hosszú játékórákra lesz szükség, a DB:RB2 az eseti bunyós-játékosnak legfeljebb monoton gombpüfölést fog kínálni. A betanulás nehézségi ívét az oktatómód sem könnyíti, sőt az egyjátékos haladásunk során jó ideig sikerekkel díjazza a játék az alaptámadás-spammelő taktikát. Mikorra már az ember elhiszi, hogy milyen ügyesen veszi az akadályokat, akkor bukkan fel egy-két nehézségi tüske, ahol viszont hirtelen lesz szükség a rafináltabb támadások alkalmazására. Akinek nincs türelme önszorgalomból elsajátítani az összetett formulákat, az hamar rá fog unni az alkalmi sikertelenségre.

A single-mód két lehetőséget kínál a főmenüben. A Galaxy zóna a választott karakterekhez tartozó törétnetvonalnak felel meg, a Battle Zone pedig olyan szisztematikus összecsapásokat sorakoztat fel a játékosnak, melyek során külön kihívásokat is teljesíteni lehet. Átvezető mozik, bunyó közben felbukkanó animációk (dráma-jelenetek, ahogy a Burst Limit hívta ezeket) nincsenek, csupán menőző odaszólások.

A játék minden győztes meccs után százával szórja a bónuszokat. Gyakran már követni sem tudjuk, hogy milyen megnyitható ruhát, képet és egyéb jóságot dob nekünk az automata. Idővel már nem is akarjuk...

A karakterek száma egészen megdöbbentő egy verekedős játékhoz képest, mint ahogy a játékmódok, egymással összeérő Galaxisok és a már említett bónuszok is egy brutális tartalommal felszerelt játékot sejtetnek. A Dragon Ball mítosz összes jellegzetes momentuma itt van, kezdve a spéci ellenfelektől, az átalakuláson át a fúziós fülbevalókig. A szomorú igazság az, hogy ezeket az eszméletlen lehetőségeket nem tudták értelmes tartalommal megtámogatni Spike-ék. A karakterek között gyakran csak a modell és a rájuk húzott textúra jelent különbséget, az alapvető támadások és verekedési stílusok hatalmas átfedésekkel lettek a rendszerbe illesztve. Az achievementek ennek ellenére elvárják, hogy mindegyik karakterrel dúljuk fel a világot, minden titkot hozzunk elő, nyissunk meg... ezeket figyelembe véve sok száz játékóra vár arra, aki komolyan veszi a Raging Blast 2 által felkínált teendőket. Azonban kötve hisszük, hogy a legelszántabb rajongókon túl bárki is nekiállna a favágást igénylő követelményeknek.

Egy Dragon Ball játéktól látványos cel-shaded (jellegű) grafikát vár az ember, a Raging Blast 2 pedig a karaktermodellek terén nem is teljesít rosszul. Az összkép színes és bizonyos pontokban látványos, de a Burst Limit szintjét nyújtózkodva sem képes elérni. A képet érzékelhető élmosás-effektus homályosítja, a hátterek pedig rombolhatóságuk ellenére is egyszerűek és jellegtelenek. Dallamok terén is van okunk a szájhúzásra. Néhány gitárcentrikus nótában azért fogós és zúzós riffeket sikerült összehozni a zeneszerzőknek, de a tételek többsége a középszerűnél rosszabb, monoton j-rock skatulyába pakolható el.

A Raging Blast első része komoly kameragondokkal küzdött. Ez a hiányosság a második epizódban sem javult sokat, a furcsa kameranézet, és az ellenfelet kitakaró tereptárgyak miatt javallott egy csésze gőzölgő, nyugtató hatású teát bekészíteni a játékkal töltött estékre.

A Dragon Ball: Raging Blast 2 folytatásként kevés újdonságot hoz és csak az igazán hithű rajongók számára fog nagy élvezeteket nyújtani. Ők lubickolhatnak az univerzum jellegzetes karaktereiben, és valószínűleg szívesen beleteszik a plusz energiát, amit a mechanika tisztességes elsajátítása megkíván az embertől. Egyjátékos módja mellett többszereplős lehetőségeket is tartalmaz, vaskos extrái között pedig egy egészestés DBZ mozifilmet is felkínál, korrekt felbontásban, japán szinkronnal és angol felirattal. Azok számára, akik csak egy tradicionális beat 'em up játékra vágynak, középszerű élményt nyújt majd a játék, mind prezentáció, mind pedig belső tulajdonságok tekintetében. A temérdek tartalom inkább látszat, mint értékes és érdekes adalék. Ha mindenképpen Gokuékkal szeretnél pofozkodni, a szebb-okosabb-izgalmasabb Burst Limit a mai napig jobb választás lehet, mint a Raging Blast 2.