Castlevania: Lords of ShadowTeszt

A Mercurysteam igen nagy vámpírba vágta a karóját, amikor megkapta a világ egyik legpatinásabb és legrégebbi sorozatának az újraindítási jogát. Mert ugye nem elég, hogy a sorozat rajongóinak virtuális mércéje borzasztó magasan van, a dolgot még az is igencsak megnehezítette, hogy Castlevania játékot még soha senkinek sem sikerült igazán jól 3D-be ültetnie. Egy biztos, a léc a helyén maradt, viszont hogy megremegett-e, vagy esetleg egy új világrekordnak lehetünk a tanúi, az lentebb kiderül.

A Lords of Shadow olyan hullámvasútba ültet minket, ami egészen a végéig nem enged kiszállni, de ami a legfontosabb, hogy nem is akarunk mást csinálni, csak élvezni a sebességet és a látványt. És ez egy 20+ órás játéknál több, mint dicséretes. A játék első felében sok ismerős jelenetbe botlunk majd korunk legmenőbb és legkelendőbb játékaiból. Hack ’and slash és platformer részek váltogatják egymást, aminek ritmusát csak magas minőségű átvezetők és az állleejtős bossharcok törik meg. Itt szokott jönni az, hogy sokan plágiumot és pofátlan klónozást kiáltanak - esetünkben feleslegesen. Nem kellene mást tenniük csak tovább játszaniuk. Tény, hogy a Mercurysteam-nek ahhoz, hogy egy 2010-ben is eladható játékot dobhasson a piacra, muszáj volt hozzányúlni korunk “trendjeihez”. Viszont itt ki is fújt a hasonlóságok listája, a játék minden más elemében (kivéve egyben, de erről később) vegytiszta Castlevania! Tökéletesen sikerült nekik áthozni a sorozat védjegyeivé vált fejlődési és felfedezési rendszereket. A játék előrehaladtával szépen kapjuk meg az új képességeket, amikkel már lesz értelme visszamenni a korábbi pályákra az otthagyott dolgokért.

A történet nem fogja megváltani a világot, de van benne elég spiritusz ahhoz, hogy a végéig érdekes maradjon. Ebben sokat segít a remek színészi munka, ami jelen van az átvezetők és a narrációs részek alatt is. Patrick Stewart rekedtes, akármikor felismerhető hangját nem lehet megunni. Természetesen nem mentes a kliséktől sem, viszont a végkifejlet felé közeledve lesz benne elég fordulat ahhoz, hogy ne aludjunk el rajta. Bár azért tegyük hozzá, hogy a legtöbb Castlevania rész nem a háború és béke mélységű sztorijával hódította meg a virtuális vámpírvadászok jéghideg szívét.

A harc és az ugrálós elemek tisztes iparosmunkát takarnak, a játék semmi olyat nem mutat, amit ne láttunk volna már eddig, és semmi olyat nem is csinál, amit ne szerettünk volna látni. A rögzített kamerakezelés hátrányai néha itt is előjönnek, viszont ez mindig korrigálható annyira, hogy ne legyen túlzottan zavaró. Az ellenfelekből kinyerhető tapasztalati pontok igazából a játék fizetési eszközének felelnek meg, amivel megvásárolhatjuk az újabb kombókat, mozdulatokat, valamint az extra menüpont alatt található artworköket. Mondhatni a harc pirospaprikája nem más, mint a fény és a sötétség erőinek felhasználása. Két medált kapunk az utazásunk során, amivel a két fajta speciális erőt hívhatjuk segítségül. A fény aktiválásával gyógyíthatjuk magunkat, és különböző védelmi praktikákat alkalmazhatunk, míg a sötétség segítségével brutális erővel csaphatunk le a kis ravasz vámpírokra. Ha sokáig képesek vagyunk elhárítani, vagy kikerülni az ellen csapásait, akkor aktiválódik az úgynevezett fókusz rendszer, aminek köszönhetően minden neutrális állapotban (tehát amikor nincs aktiválva egyik képesség sem) leadott sebzésünk után sárga kis gömbök nyerhetőek az ellenfelekből, amit a bal, vagy a jobb analóg kar benyomásával szépen eltárolhatunk a hozzájuk tartozó tartályban, ezzel töltve vissza azt. Magyarán mondva, ha ügyesek vagyunk - és sikerül mindig feltölteni a fény medált - szinte halhatatlanok lehetünk.

Ott vannak aztán a már jól ismert igazi Castlevaniás másodlagos fegyvereink is, amiket a pályán fellelhető tárgyakból vagy az ellenfelekből nyerhetünk ki. Természetesen ezek tulajdonságai is befolyásolhatóak a két erő aktiválásával. Nem is említettem még fő fegyverünket, a multifunkcionális svájcibics... illetve akarom mondani keresztet, a Vámpír Gyilkost, amit a különböző pályákon elhelyezett szentélyekben fejleszthetünk. Amire szükségünk is lesz, mivel az ellenfelek tárháza nagyon impresszív, itt van minden, ami egy horror-rajongó szemének, szájának, és egyéb, egyéni ízléstől függő testrészének ingere. Mint a játék többi részénél, itt is nagyon jól sikerült a modernizálás, jól kidolgozott, remek animációval ellátott bestiák fognak ránk támadni, a legkisebb mandragórától kezdve egészen az óriás trollokig, akiket némi motivációs tréning után meg is lovagolhatunk, ezzel is megkönnyítve továbbjutásunkat.

Gondolom sokan kitaláltátok, hogy mi a legnagyobb jutalma a fix kameranézettel való szenvedésnek. Igen, a látvány. Ami az "egész jól néz ki”-től egészen a “jeesszusatyúristen de állat”-ig terjed. Kalandjaink során megmászunk hatalmas hegyeket, végigvágjuk magunkat mocsarakon, dzsungeleken, bóklászunk hóval fedte városokban, barlangokban, csatornában, majd a játék utolsó harmadában minden idők legbrutálisabb és legmonumentálisabb kastélyában, ahol kérem szépen nincsen két egyforma helyszín! Kizárólag szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni a látványról, és nem csak azért, mert az esetek 90 százalékában technikailag is rendben van, hanem azért, mert elképesztő munka van a játékban. Mindenre odafigyeltek, általában az utolsó gyertyatartó is maximálisan kivan dolgozva. A játék művészeti vonala pedig frenetikus. Jó kis Lugosi Bélás vámpírfilmek hangulat keveredik a gótikus horror elemekkel, amiket rendszeresen meglocsolnak egy nagy adag brutalitással.

Természetesen tökéletes játék nincs, így nem mehetünk el szó nélkül a hibák mellett sem. Egy dologban nagyon nem sikerült nagyot alkotni: ez pedig a zene. Annyira nem illett a játékhoz, vagy néha annyira érezhető volt a hiánya, hogy nem is értem, mit gondoltak. Minden idők egyik legjobb játékzene-kollekciójával rendelkezik a sorozat. Senki egy büdös szót sem szólt volna, ha szépen fogják, és a régi zenéket újrakeverik. Kellett a ráknak új zeneszerző, aki fogta, és lemásolta a God of War (bár kitűnő, de NEM ebbe a játékba illő) zenéit. Sokat elmond, hogy szinte az össze pályára, eseményre, történésre emlékszem, mégsem tudnám felidézni egyik pályarészlet zenéjét sem. A régieket meg a legtöbben kívülről dúdoljuk. Fájó pont ez nagyon, amin reményeim szerint a következő részben változtatnak. Sok játékos szerint vannak képfrissítési problémák a játékkal, valamint v-sync gondok is. A magam részéről egyikkel sem találkoztam még csak minimálisan sem, nálam tökéletesen futott a játék fix 30 fps-ben, és még akkor sem lassult be amikor egyszerre volt vagy 10 ellenfél a pályán. Ettől függetlenül meg kell említenem, mint potenciális problémát.

Néha hajlamos volt az irányítás arra, hogy megkergüljön egy kicsit, főleg amikor gyorsan váltott a játék kamerát, és még nem állította át az irányítást az újabb látószöghöz - nem vészes a dolog, de néha zavaró. A játékmechanikai oldalról az nem tetszett, hogy a fő fegyverünk egy kicsit súlytalan: jobban örültem volna, hogy ha odacsapunk, akkor masszívan oda is van csapva, valamint sajnos a legtöbb drága pénzen megvett új mozgás a legtöbbször teljesen hatástalan, illetve felesleges, mivel a legnagyobb és legbrutálisabb kombó közben is meg tudják szakítani, akár a legkisebb, leggagyibb ellenfelek is. Amúgy is nagyon oda kell figyelni a harcban, mivel régi jó Castlevaniás szokásként pillanatok alatt el lehet vérezni, a játék második felében még normál nehézségi szinten is, ami persze nem negatívum, csak ennek tükrében pláne fájó a drágán vett mozgások haszontalansági faktora. Egy kicsit sótlannak érzem a játék közepét is, mivel az első fejezetekben nem győztük kapkodni a fejünket, míg a közepén komplett fejezeteket letudnak (egy kis túlzással) mászkálással. Erre lehetne mondani, hogy a kicsit kevesebb néha több.

Ettől függetlenül a spanyol srácok nagyot alkottak, és végre az is kiderült, hogy tud együtt dolgozni sikeresen egy japán és egy európai fejlesztőstúdió. Reméljük a közeljövőben még több hasonló koprodukciónak lehetünk szem- és fültanúi. Brutális látvány, brutális tartalom, megfelelő arányban felszeletelt játékmenet, remek, valóban gondolkodást igénylő feladványok (amik akár át is ugorhatóak, ergo “núb-biztosak”), érdekes történet, jó karakterek, magas újrajátszási faktor a kihívások miatt ,és 20+ órás játékidő. Nem hiszem, hogy 2010-ben kellhet ennél több. A széria és a műfaj rajongói megnyugodhatnak: vár rájuk egy Nagy Kaland - a Castlevania még sohasem volt ennyire EPIKUS!