Enslaved: Odyssey to the WestTeszt

A Ninja Theory azon kevés fejlesztőcsapat közé tartozik, amely már bebizonyította, hogy nem kell mástól kölcsönözni vagy kéregetni jó kis karaktereket - éppen ezért is volt apróbb meglepetés az Enslaved: Odyssey of the West bejelentése, hiszen a játék főszereplője a Nyugati Utazás Majomkirálya, itteni nevén egyszerűen csak Monkey. Természetesen az viszonylag hamar kiderült, hogy Monkey agresszív, sokat kibíró fizikuma, brutális, indulatos megmozdulásai de alapvető jószívűsége mellett túlságosan sok minden azért nem került átvételre a Nyugati Utazásból - itt egy poszt-apokaliptikus kalandra indulunk majd, egy törékeny, de mégis talpraesett leányzó (Trip) és az akaratán kívül is fogságban lévő, de minden fizikai jellegű problémát lazán megoldó Monkey főszereplésével. Az Enslaved háborítatlanul közeledett a megjelenéshez, a látványos képeket és a remek előzeteseket nézegetve egyre gyanúsabbá vált a dolog: lehet, hogy valami igazán király készül el a Ninja Theory műhelyében? A választ a demó nem adta, nem adhatta meg - és nem sokat segített a játék megítélésében az, hogy a Ninja Theory bejelentette a Devil May Cry rebootot, így néhányan egyből késztetést éreztek arra, hogy az alapvetően NEM harc-központú Enslaved összecsapásait tekintsék a maximumnak, amire ez a csapat képes. Az Enslaved ugyanis, mint ahogy azt már jól tudjuk a teljes játék végigjátszása után, nem egy hétköznapi vegytiszta Hack'n'slash játék. Hibrid ő a javából, ahol ügyesen keverednek a kötött platformelemek, a nyitott, mászkálást, akciót és lopakodást ötvöző szekciók, a Varázsfelhőt használó versenyzős/utazós részek és persze a remekbe szabott átvezető animációk.

Az Enslaved: Odyssey to the West alaptörténete kifejezetten egyszerű: valamikor 2150 környékén vagyunk, az általunk irányított Monkey pedig egy rabszolgákat begyűjtő hajó fogságából szabadul ki valami hiba folytán - a botja, páncélja és a Felhő megszerzése után pedig találkozik a Trip nevű vöröskével, aki nem hogy segítene nekünk, de a mázlista földetérést követően rabszolgává tesz minket egy fejpánttal (újabb ismerős elem a Saiyukiból). Egy dolgot szeretne, eljutni a kolóniájáig - mi pedig segíteni fogunk neki, ha tetszik, ha nem. Az Enslaved így indul: romos New York, távoli célok, és két egymásra utalt főszereplő. Monkey a harcosunk, ő mozgatja meg az egyébként igencsak masszív ajtókat, roncsokat, töri darabokra a robotokat, dobálja A pontból B pontba Trippet - ő az izom, Trip meg az agy, aki megtervezi az útvonalakat, tuningolja Monkey páncélját és felszerelését, csapdákat hatástalanít. Kettejük egymásra utaltsága tehát nem csak abban rejlik, hogy Trip halálakor Monkey is meghal (ez a fejpánt mellékhatása), hanem abban is, hogy a folyamatosan érkező robotok ellen lehet harcolni, de valami többre lesz szükség ahhoz, hogy nyugalomhoz, valódi szabadsághoz jussunk. Felesleges lenne az Enslaved játékmenetét bármilyen más egymásra utalt szereplőkkel dolgozó játékkal vagy történettel összehasonlítani: Trip itt nem megvédésre szoruló lány (legalábbis az esetek nagy többségében nem erről van szó), hanem egy csapattárs, játékmechanikai szemszögből nézve egyfajta beépített help, egy tanácsadó és parancsoló egyben.

Az Enslaved tizenöt fejezeten keresztül tartó utazás, ahol a változatosságot a különböző stílusok keverése adja. Harcolni egészen biztosan minden fejezetben fogunk majd, ahogy mászkálni, ugrálni is - ez utóbbi egy automatizált folyamat, ahol az ugrás parancsot mi adjuk ki, de a célt nem téveszthetjük el. Igazi kihívás az ugrándozásban a játék első felében nem nagyon van, a későbbiekben az időzítéssel játszó elemek és a mozgó platformok azért eléggé megbolondítják a folyamatot ahhoz, hogy az unalom ne jelenjen meg még véletlenül se ezeknél a részeknél. A harc és az platform részek mellett lesz majd, amikor nagyobb szabad tereken mozgunk, őrtornyokat deaktiválva (itt fedezékről fedezékre haladás a program, szabadon választott "botos lövöldözéssel" megfűszerezve), illetve lehetőségünk lesz a Varázsfelhőt (vagy ahogy a játékban egyszerűen megnevezve: Cloud) használva versenyezni akár az idővel, akár az ellenfelekkel - ezekből a részekből nincs sok, cserébe azonban annál emlékezetesebbre sikerültek.

Az Enslaved sok szempontból roppant mechanikus játék, mindig a szemünk előtt van egy rövid távú és egy valamivel komolyabb feladat, a pályákon pedig folyamatosan feladatról feladatra megyünk. Most jussunk el ide. Dobj fel. Oké, most neked körbe kell menni, hogy feljuss mellém. Oké, inaktiváljuk az őrtornyokat. Jönnek az ellenségek. Na, oda hogy jutunk fel? Innen hogy jutunk ki? Na, ezt a bosst hogy ölöd meg? Ebből az egészből a demó szinte semmit nem mutatott, az eszünket egy pillanatra sem kellett használni, szabadság sem volt - a végleges játékban azonban többször választhatunk majd magunk, hogy milyen módszerrel oldjuk meg a felmerülő problémát, illetve bizonyos feladványok is bemutatkoznak majd. Felmerül a kérdés, hogy mi teszi annyira különlegessé az Enslaved meséjét ezek mellett a nagyon közvetlen játékmechanikák mellett? Hát a megvalósítás! A romos New York látványa egészen egyedi, köszönőviszonyban sincs a mára standarddá vált barnás poszt-apokaliptikus képpel, de az utazás során egészen egzotikus helyekre jutunk majd el (és azért rövid időre a lepusztultabb, sötétebb színekben pompázó környezetből is kapunk majd), de nem csak a színvilág, hanem az Unreal 3 használata is egészen döbbenetes néhol: nehéz lenne megmondani, hogy a komoly látótávolság, a remekül használt motion blur, az ízlésesen adagolt effektek vagy úgy egészében a képminőség az, ami a legjobban tetszik: az azonban mindenképp biztos, hogy az Enslaved nagyon egyedien kinéző, néhol egészen lélegzetelállító látvánnyal bíró játék, olyan képi világgal, amelyet évekkel később is könnyedén fel tudunk majd idézni. A játék másik nagy erőssége az átvezető animációkban, a szinkronszínészek teljesítményén, a remek párbeszédekben és az időnként felbukkanó humoros megjegyzésekben rejlik: a kalandot nem magányosan éljük át, Monkey és Trip kommentálják a látottakat, ahol kell, vitatkoznak, ahol baj van, szomorkodnak - a játék második felében csatlakozó Pigsy pedig további (a legjobban az "érdekes" szóval jellemezhető) színt visz a párosunk életébe. A Ninja Theory az első fejezetben megteremti ezt a roppant egyedi hangulatot - ez a különös feeling pedig egészen az utolsó fejezet végéig megmarad majd, útitársunkká válik.

Persze az élet nem fenékig tejfel, az Enslaved: Odyssey to the West pedig elegendő hiányossággal bír ahhoz, hogy azért néhol csak keserű szájízzel keljenek fel mellőle a játékosok. A nagyjából 8-10 órás játékidő önmagában nem nevezhető éppen hosszúnak (na persze rövidnek sem), de ez a jelenlegi játékmenet pontosan ennyit bírt el: akármilyen látványos módon szaggatja szét Monkey a négy-öt féle mechet, akármilyen szép ugrásokat is hajt végre a remekül felépített romos épületeken, az utolsó fejezetekre egyre inkább úgy érezzük majd, hogy valóban csak azért szakadt el az a vezeték,szólalt meg az a fránya riasztó, hogy szegény Monkey még plusz öt-tíz percet szenvedjen az éppen aktuális helyszínen. Ahogy arról már volt szó, az Enslaved nem elsődlegesen hack and slash, a bántóan kevés számú támadás, a hard mode-ban konkrétan kétszer annyi ütést kibíró robotok és a kevés viselkedési forma miatt a harc leginkább csak 1-2 gomb ismétlődő nyomkodásából és egy-egy jól időzített védekezésből áll majd - ennek a harcrendszernek nincs mélysége, még az összes kirakott fejlesztés, upgrade után sem. Az audiovizuális részlegben is akadnak problémák: a bámulatos látványon csorbít az, hogy amíg PlayStation 3-on az akadozás igen gyakori,és jól láthatóan köhög a motor, addig Xbox 360-on jelenetváltásoknál és az új helyszíneknél erőteljes, telepítéskor is makacsul megmaradó textúra-popup érhető tetten. Ráadásul -és ez mindkét verzióra igaz - bára fejlesztők örömmel nyilatkozták pár hónapja, hogy az Enslaved gyakorlatilag készen van, az utolsó néhány fejezet érezhetően gyengébben lett optimizálva, mint a játék első fele - néha durván leesik a frame, vagy különös bugokba, beakadásokba, néha furcsán begyorsított vagy hibás animációkba futhatunk bele. Az Enslaved tipikusan az a játék, ahol könnyen elveszhetünk az apróbb hiányosságok, vélt vagy valós problémák boncolgatásában, de akkor bizony elmegyünk a lényeg, az összkép mellett. A Ninja Theory az Odyssey of the West segítségével egy különleges történetet kínál nekünk, emlékezetes és szerethető szereplőkkel - a nap végén pedig pontosan azoknak tudjuk ajánlani, akik valami másra, valami egyedire kíváncsiak, és nem zavarja őket egy-egy felületesebbre sikerült elem, vagy egy-egy visszatérő grafikai/játékmechanikai hiányosság. A legenyhébben fogalmazva is "különös" befejezés után kíváncsian várjuk, hogy milyen fogadtatásokban részesül az Enslaved - van potenciál ugyanis egy tovább csiszolt folytatásban (előzményben?) - hogy a játékosok vevők lesznek-e erre, az hamarosan kiderül majd.

A tesztpéldányt a KONZOLOK SZERVIZE biztosította, köszönjük!