Mafia IITeszt

Kevés játéknak adatik meg, hogy egyszerre nyerje el a kritikusok kegyeit, egyszerre teljesítsen jól a kasszáknál, és ezzel együtt évek után is előkelő helyet béreljen a közönség emlékezetében. A 2002-ben megjelent Mafia: City of Lost Heaven-nek sikerült az elit klubba bekerülni, a tagság pedig azóta sem évült el.

Ellenben eltelt nyolc év. Az Illusion Softworksből 2K Czech lett, a zsáner és a történetmesélés érettebb formákat öltött, a hardveres háttér pedig egy generációval izmosabbra váltott. Cseh barátaink a sok esztendő után ismét nekifutottak a feladatnak, a Mafia II pedig immár nem csak a kultiválók vissza-visszatérő vágyálma, hanem maga a kézzel fogható valóság.

A Mafia II az előzményéhez csak nagyon laza szálakkal kötődik. Az új hős egy Husky-hadműveletet megjárt, ifjú veterán, akinek az élet hol kiszámíthatóan, hol pedig rapszodikusan osztja a lapokat. A Mafia II ennek a fiatalembernek, Vito Scalettának a története, akinek felemelkedését, küzdelmét, a bukásokból való kilábalását élhetjük (és érezhetjük) át fejezetről fejezetre.

Vito aprólékosan kidolgozott főhős, aki vívódásai ellenére mindig képes rokonszenves és emberi maradni. Önzetlen, ha a családjáról és a barátairól van szó; elszánt, és sziklaszívű, ha a kötelesség szólítja. Az apja nem, a háború viszont annál inkább segített a felnőtté válásában; jellemének finomabb árnyalatai a játékos előtt alakulnak ki az évtizedet keresztülölelő maffiamesében.

A teljes történetet tizenöt fejezetre osztották cseh barátaink, a vonalvezetés tehát jól tagolt, cserébe ugrik a kötetlenség, amit a hasonló városi díszletek között játszódó programokban megszokhattunk. A Mafia II nem véletlenül osztotta meg a kritikusokat, hiszen a módszereihez (a tág értelemben vett műfajon belül) talán az első rész óta nem volt szerencsénk.

A készítők mindent a filmművészet és a mozgókép-tudomány szemüvegén keresztül vizsgáltak. Ez meglátszik a míves környezeten, a rengeteg - nem mellékesen zseniálisan rendezett - átvezető jeleneten, a sztori és a narratíva fontosságán. Ami a médiumhoz mérten szokatlanul hat: a játékmenet és interakció csak e tényezők után lettek felkarcolva a fontossági listára.

Ennek ellenére nem lehet rossznak, vagy másodrangúnak nevezni azt az élményt, amit a tényleges játék során kínál a Mafia II. Autóink irányítása korrekt és játékosbarát (a kemény fickóknak van opcionális szimulátor mód is), Vito decens módon forgatja a fegyvereit és az öklét sem félti, ha a helyzet úgy hozza. Márpedig a Birodalmi Város jó pár szorult helyzetet tartogat a számunkra, még ha nem is olyan sokat, mint a kor akciójátékaiban - vagy stílushoz közelebbi példával élve - az utóbbi idők sandbox játékaiban megszokhattuk. A lövöldözés fedezékalapú, Mr. Scaletta gombnyomásra húzódik védelembe, életereje pedig a teljesen elterjedt és alapjaiban elfogadott regenerálódós alapok szerint működik. A hangulat komolyságát és zord élét fokozza, hogy Vito könnyebb nehézségi szinteken sem szuperember; pár találat elég ahhoz, hogy a fűbe harapjon. A lövöldözés így leginkább taktikus fedezékharcként válik a játékmechanika szerves részévé, ugyanakkor néhol lehetőséget kapunk eszetlen darálásra is. A közelharc közel sem olyan színes, mint az ólomeregetés. Hősünk gyors és erős ütések között váltogathat, az ellenfél lendületét pedig kitéréssel, vagy akár sebes visszatámadással fordíthatja saját javára.

A várost sokféle nézőpontból szemlélhetjük. Messze nem olyan nagy és zsibogó, mint Liberty City, ellenben az utolsó lámpaoszlopból is árad a nagybetűs Atmoszféra.

Fontos látni, hogy a küldetésrendszert nem a város díszletei közé helyezték, hanem magát a küldetések részletesen kidolgozott helyszíneit illesztették a város kontextusába. Nincsenek utcai versenyek, taxis küldetések vagy konditermek, és az üzletek is minimális funkcióval bírnak; cserébe az akciópályák akár az autós átkötő részek nélkül is hitelesek maradnának, önállóan is megállnák a helyüket. A missziódizájn a feszültségkeltésre és nem látványos, vagy epikusnak szánt petárdaparádéra épít. Gyakran találkozunk üresjáratokkal, amikor a karakterek jeleneteken keresztül csak társalognak, vagy épp apró-cseprő feladatokkal készítik elő a nagy akciót. Máskor magányosan vezetünk a csendes éjszakában. Ez a kvázi eseménytelenség tudatos játéktervezői döntés; a szereplőket ekkor ismerjük meg igazán, a város hangulata ekkor járja át a zsigereinket, és ekkor azonosulunk Vito érzéseivel, helyzetével.

Meglepő módon a Mafia II nem próbál véresen komoly lenni. A küldetések elejétől építgetett izgalmakat nem egyszer oldja fel burleszkbe illő poénokkal, de az idilli és laza pillanatok is villámgyorsan fordulnak át tragédiába, vagy kilátástalan szituációba. Sajnos a tervezők nem mindenhol voltak képesek kordában tartani ezt a csapongást; egy hirtelen nyakunkba pottyanó lövöldözős rész elbukása, és a helyenként figyelmetlenül kialakított checkpoint rendszer kombinációja gyakran felesleges újrázásokba kényszeríti a játékost.

A 2k Czech-nél a technológiai részleg sem ült karba tett kézzel az elmúlt években. Az Illusion engine minden kelléket megad, hogy a mozis hangulat korszerűen jelenjen meg konzolon és PC-n egyaránt. A tesztelt X360 verzió sajnos nem mindig képes stabilan tartani a kívánt 30 FPS-t, cserébe az összes részletet igyekszik visszaadni, amit a PC-s nagytestvér tud. Megerősíteni nem tudjuk, de egyes források szerint a PS3 konverzió szenved leginkább a grafikai hiányosságoktól; szerencsére csak nüánsznyi problémákra kell gondolnunk. Az egyik legzavaróbb vizuális hiba a feliratokat érinti. Tisztességes méretű LCD tévénél sem látszódnak rendesen az apró betűk. Ez sajnos jellemző és visszatérő probléma azoknál a programoknál, ahol PC a fejlesztés fő platformja.

És persze tovább lehet az apró hibákat sorolni. A GPS bár alapvetően hasznos és funkció szerint működőképes dolog, gyakran félrevezet minket, és hosszú kerülőkkel vezet rá a helyes irányra. Mondjuk azt nem szabad várnunk, hogy a térkép közlekedési szabályok áthágására, “ Itt vágj át a bisztró teraszán!” jellegű manőverekre ösztökéljen bennünket, de valami köztes megoldás segíthette volna az esetenként így is hosszadalmasra nyúló sofőrszekciók levezénylését. A dramaturgia színvonala sem képes mindig tartani már a játék elején magasra tett színvonalat, a végjátékon pedig meglepően hirtelen módon lépünk át. Talán a DLC-k vagy egy későbbi folytatás befoltozza a záró képsorok után keletkezett űrt.

*A Mafia II, mint folytatás, jól működik. Az első rész jellemzőit remekül megtartotta, ellenben nem másolta le szolgai módon műfajtársai jellegzetességeit. Sokan nem fogják megérteni, hogy egy program miként képes az izgalmas cselekményt többször is feláldozni a dráma és a jellemfejlődés oltárán. Pedig éppen ez adja a program sava-borsát. A Mafia II-vel nem azért ülsz le játszani, hogy szuperhőssé válj, vagy fantáziavilágokba merülj alá. A Mafia II a vele töltött idő után magadra hagy, te pedig a fotelba süppedve merengsz el azon, hogy mit láttál, mit éltél át.

A Mafia II legellentmondásosabb pontja, hogy nem a városról, nem az akcióról, de nem is a játékosról, hanem főként Vito Scalettáról szól. Aki ezt a dolgot a helyén kezeli, annak évekre szóló emlék marad a játék, akár az első rész. Aki viszont nem ilyen élményt vár egy videojátéktól, annak más ajtókon kell kopogtatni.*

A Mafia 2 tesztpéldányt a Konzolok Szervize biztosította - hatalmas köszönet érte.