Alpha ProtocolTeszt

Szerkesztőségi berkekben gyakran beszélgetünk a vegytiszta zsánerek eltűnéséről és a hibridek, azaz a több műfajt magukba olvasztó játékok térnyeréséről. Az Alpha Protocol is egy ilyen hibrid. Az alkotók előéletéből és a játék alcíme alapján egy taktikus RPG-re következtethetnénk, amelyet a hozzáértők akció elemekkel turbóztak fel. A helyzet az, hogy keverék fő összetételére ráhibázunk, csak az arány valamint a sorrend nem pontos. Ugyanis Obsidianék új programja leginkább egy külső nézetű lopakodós akciójáték, amelyet csillió más elemmel kotyvasztottak össze a kaliforniai mesterek.

Thorton, Michael Thorton kezdő ügynök, akit már az első sikeres bevetése után le akarnak radírozni a színpadról. A helyzet nem egyszerű - amerikai rakéták kerültek rossz kezekbe, az elvarratlan szálak pedig egészen az ügynökség fészkéig nyúlnak vissza. Mike kitaszítottként a saját kezébe veszi az összeesküvés felderítését. A nemzetközi helyzet pedig egyre inkább úgy tűnik, hogy Michael kapcsolatrendszerén, rátermettségén és legfőképp harci képességein múlik...

Az Alpha Protocol a szokásos kémes szituációval indít. A közhelyeket természetesen menet közben sem hanyagolja - a rád vadászó ügynökök, kapzsi vállalatok, jótét (?) segítők és nagymenő figurák nem szokatlanok az ilyen jellegű meséknél. Amiben cikkünk tárgya újítani mer, az az akció kontextusba helyezésében és az emlékezetes szereplők környezethez, más személyekhez és a forgatókönyv sodrásához fűződő viszonyában tükröződik.

Ügynökünkkel a központi helyszínünkről (jellemzően a menő módon berendezett kémlakból) indulunk küldetésekre. A sztori aszerint halad, ahogyan a felkínált missziókat tetszőleges választási sorrend szerint teljesítjük a világ különböző pontjain, idővel három nagy helyszín között mozogva. Ha harcolni kell - és kell majd, bőségesen - a külső nézőpontból szemlélt akciójátékok szokásos szolgáltatásait kapjuk, fedezékharccal, perkekkel és raklapnyi kütyüvel megbolondítva. A küzdelmet befolyásolják a személyes módosítók és a felszerelések, de a lövöldözés hevében nem feltétlen csak a feltápolt karakteren van a hangsúly, hanem a személyes reflexeinken és ügyességünkön, ahogyan azt általában egy durrogtatós játék megkívánja tőlünk.

A történet elején választhatunk orientációt, azaz megadhatjuk, hogy Michaelnek kém, katona, vagy technikus szaki előképzettsége legyen. Szintlépéskor tíz különböző tulajdonság között oszthatjuk szét a pontjainkat, melyek később a terepen válnak hasznunkra.

A perkek és a cuccok a lopakodós részeknél kerülnek előtérbe, a fegyvertuningolás pedig lehetőség, de nem vagyunk rákényszerítve. Kis akciójátékos múlttal akár a kezdőfegyvereinkkel is elboldogulunk egészen sokáig. A szintlépés nem hajítja az életerőnket új emeletre, nem ad radikális ugrásokat a tulajdonságainkhoz; a szerepjáték elemekből éppen annyit kapunk, hogy ne az unalmas statisztikák uralkodjanak a játékmechanikán.

A mechanizmus többi része azonban garantáltan új fényben fog sugározni még azok számára is, akik a Mass Effecttel hasonlítgatták össze jó előre a cuccot. Az Alpha Protocol a küldetések között kapcsolatrendszer-szimulátorként próbál funkcionálni. A sztori szerint minden jelentős figurához valamilyen (saját magunk által alakított) viszony fűz minket. Ezeket a személyes kapcsolatokat minél ügyesebben kell ápolnunk ahhoz, hogy Mike dolgát megkönnyítsük. Egyszerű példa következik - ha sikerül az egyik frakció vezetőjének bizalmát elnyernünk, a későbbiekben asszisztálhat nekünk egy küldetésben, vagy megnyithat a virtuális feketepiacon olyan csatornákat, amelyen új információkat vásárolhatunk, olcsóbb fegyverekhez juthatunk. Bizony, jól olvastátok - a piac az információkereskedelemmel is foglalkozik, amely segítségével szintén a küldetéseket egyszerűsíthetjük (információnk alapján akkor megyünk a helyszínre, amikor éppen a tartalékos őrség van kivezényelve), vagy személyekről keríthetünk bizalmas anyagokat. Ezekkel később visszaélhetünk, de akár a saját reputációnkat is növelhetjük a rosszfiúnál egy számára érdekes téma baráti hangvételű felemlegetésével.

A szociális hálózatunk kiépítése tehát egy olyan hangsúlyos része a játéknak, amilyet eddig nem sűrűn, vagy nem ilyen formában láthattunk. A kommunikáció során hozzáállás szerinti válaszokkal folytathatjuk a beszélgetést. Alap esetben Mike professzionális kémként játssza a szerepét, valakik az erőszakos modort, mások pedig a simulékony, vicces hangnemet kedvelik - a dolog karakterfüggő, mint ahogy a szövevényes érdekek is. A menedékházból a virtuális piac mellett az e-mailjeinket is menedzselhetjük, stílusok szerinti válaszainkkal megint csak tovább építhetjük/rombolhatjuk az ázsiónkat a többiek szemében.

Ilyen szinten kidolgozott kapcsolatrendszerhez nem ártanak az emlékezetes karakterek, az Obsidian történetírói pedig több mint jó munkát végeztek. Mindegyik figura jellegzetes arc, akiknél két mondat társalgás után érezzük, hogy milyen hangnemet üthetünk meg, ha jót akarunk magunknak. A sztereotípiák nem tűnnek erőltetettnek; a tipikus kémfilmes fogás, mely szerint a nagyfőnök testőre mindig karakteres pofa, szintén zseniálisan van elsütve (többször is). A szereplőkhöz erős szinkronhangok, és remekül megírt párbeszédek társulnak. A humorral sem bánik csínján az Alpha Protocol. A poénok mélyen ütnek és tényleg viccesek, a forgatókönyv nem izzadtságszagú, és tobzódik a popkultúrát ostorozó utalásokban, csattanókban.

A játékidő javát a terepen töltjük. Mike tanult az utóbbi évek akcióhőseitől, így alapjáraton keresi a fedezéket, ha kell csípőből lő, vagy vállból céloz; aprítja a miszliket. A játék elején megtanulunk minden szükséges fortélyt, de már ekkor kezdenek előjönni a bűzös dolgok. Thorton animációja jóindulattal sem mondható korszerűnek. A guggolós pozitúra még több tíz küldetés után is nevetségesnek hat, és a környezethez-ellenfelekhez sem igazodik túl jól a karakter. Nagy hiba, hogy ezek a problémák már a kezdet kezdetekor felütik a fejüket, így az első benyomásunkat alaposan befolyásolhatják.

A pályák és az akciórészek javarészt teljesen átlagosak, semmi olyat nem tudnak felmutatni, amit egy generációval korábban már ne tudtak volna megvalósítani. Cserébe a feladatok jellege, a tonnányi szétszórt titkos anyag (pl. hackelésre váró zár és terminál), valamint a díszletek változatos mivolta kárpótol minket a középszerű akcióktól, amelynél láttunk már rosszabbat és jobbat is mostanában. A mérleget pozitív irányba billenti a többféle megoldás keresésének lehetősége. Ha akarunk, tényleg rámehetünk a lopakodásra, a gyilkolás nélküli progresszióra (meg is követeli tőlünk a morál néhány helyen). De ha úri kedvünk úgy tartja, akkor heccből ronthatunk neki a kellően gyenge AI által vezényelt helyi őrségnek.

A másik méretes gond a prezentációval van. A játék - bár művészeti design szempontjából jellegzetes képet mutat - baromira le van maradva technológiailag. Az Unreal 3 engine-t úgy alkalmazták az Obsidian grafikusai, mintha 2006-ot írnánk, és nem lenne elég tapasztalat vagy támogatás a motorhoz. A textúrák még a játéktér elérése után is súlyos másodpercekig töltődnek (tudjátok, az orrotok előtt bukkan fel a falra bumpolt téglamintázat), a lemezmeghajtó folyamatosan dolgozik és az összkép sem valami fényes. A karakterek és, ahogy mondtam, a pályaelemek ütik a szintet, de mindenhol akad valami elnagyolt részlet.

A zenei szegmenssel szerencsére semmi probléma. A törtritmusba oltott kémfilm dallamok és a epikus filmzene-jellegű aláfestők legalább annyit tesznek a hangulathoz, mint a remekül kevert hangeffektek.

Apróság, de a menürendszerre is ráfért volna egy kis polírozás. A térkép és az inventory elérése egy ütemmel (képernyővel) tovább tart, mint ahogy az optimális volna. A textúrahibák és konstans töltögetés a menüt is érinti, ezáltal lelassul a lendületünk, amikor az opciók között turkálunk. A tesztverzió nem hagyta magát telepíteni a konzolra - talán a végleges verzió esetében egy install segíthet a memória- és textúrakezelés ügyefogyottságán.

Nagyon élveztem az Alpha Protocollal töltött időt. Hosszú ideig, és jól szórakoztam. A játék utolsó harmadára úgy felpörögtek az események, hogy nem győztem a fejem kapkodni. A sztori hosszú, és érdekfeszítő, a karakterek közti feszültség belepasszíroz a fotelba, és a játék második felére a pályatervezők is összekapják magukat. Az újrajátszhatóság is kiváló, révén a sok választási lehetőségnek, kapcsolati variációknak. Csak épp egy a baj; az Alpha Protocol időt kér tőled. Nem perceket, hanem órákat. Ez nagy hiba, sokan fognak emiatt hátat fordítani a játéknak. Azonban ha túlteszed magad a betegségein, az AP olyan dolgokat is mutat neked, amiket még azelőtt nem gyakran láthattál.

Az alapokat lefektették, az Obsidiannak már csak az a dolga, hogy a következő részre végre kipolírozza a rendszert a tetőtől a padlásig. Mert az Alpha Protocol minden hibája ellenére is megérdemli a közönségsikert, és a folytatást.

Profi módjára végigjátszod? Vadul lehurrogod? Cinikusan viccelődsz vele? Alázatosan rajongasz érte? Csak tőled függ, az Alpha Protocol pedig eszerint áll majd hozzád.