Prince of Persia: The Forgotten SandsTeszt

Az idő visszapörgetése hasznos kis csel. A homokszörnyeteg diadalittasan rádméri az utolsó, végzetes csapást, te pedig egyetlen gombnyomással semmissé teszed mindezt, úgy, hogy ő mit sem tud az egészről. Jó trükk. Egyetlen baj van csak vele: a külső szemlélőt, vagyis a játékost nem lehet átverni. A Prince of Persia: The Forgotten Sands ugyanis hiába pörgette saját maga is vissza az időt, a jövőből származó sokéves tapasztalatot valamiért elfelejtette magával vinni 2003-ba.

2003-ba? Igen, oda: az alany a Prince of Persia: The Sands of Time-ra épít. Ez egyrészről egy határozottan pozitív dolog, hiszen az előző generáció egyik legjobb játékáról, és minden idők egyik legkiválóbb videojáték-koncepciójáról beszélünk, másrészről viszont ezzel a lépéssel a The Forgotten Sands szépen belepottyant a saját csapdájába, a megvalósítást tekintve ugyanis több kategória különbség van a referencia és a végtermék között - nem éppen az utóbbi javára. Félreértés ne essék: falakon futkározni, csapdákat kijátszani és több tíz méter magasan ugrálni továbbra is fantasztikus érzés, mint ahogy a Herceg mozdulatai is tökéletesen "kattannak" a mai napig a direkt linearitás és az irányítás kettőséből adódóan. Csak éppen az a baj, hogy a legújabb epizód semmi olyat nem volt képes ráépíteni erre az alapra, ami akár minimális szinten is túlmutatna a korábbiakon.

Aki esetleg még teljesen szűz ismeretekkel nyúlna bele a témába: a fenti azt jelenti, hogy a játék magját továbbra is a puzzle-platformer elemek képezik, ami annyit takar, hogy a továbbjutásunk útjában álló akadályra úgy kell tekinteni, mint egyféle térbeli logikai feladványra, ami az ugrások, a mozdulatok és az időzítés megfelelő kombinációjával abszolválható. A Herceg mozgástára persze limitált, így a változatosság és a kihívás biztosítása értelemszerűen a pályadizájnra marad, a The Forgotten Sands első komolyabb buktatója pedig már rögtön itt elődugja a fejét, ami nem más, mint az ötlet és a kreativitás fájó hiánya. A dolog azért különösen érthetetlen, mert a sorozat sajátos játékmechanikája egészen elképesztő szekvenciákat is képes kiszolgálni a már említett "kattanásoknak" köszönhetően, ám amíg a legutóbbi Prince of Persia játék tökélyre fejlesztette a dinamikus, váratlan húzásokkal teli, ösztönös döntéseket igénylő, és nem ritkán egy perc fölé is duzzadó jelenetcsomagokat, addig a The Forgotten Sands viszonylag hamar eléri saját csúcsát, aminél aztán nagyon ritkán képes csak túlmutatni, és akkor is csupán kis mértékben. Apropó, ha esetleg a bevezetőből nem jött volna át: ismét van idővisszapörgetés, így hiba esetén rögvest újból próbálkozhatunk.

A tárgyalt témakörben lényegében egyetlen olyan újítás van csupán, amiről érdemes külön említést tenni, ezek pedig a Dzsinnektől megtanulható elementál-alapú képességek, melyek használata elengedhetetlen lesz a továbbjutáshoz. Összesen három van belőlük, igazán komoly hangsúlyt azonban csak egyikük kap: egy bizonyos ideig megfagyaszthatjuk a vizet, és kihasználhatjuk az így keletkező tereptárgyakat - a vízsugarakból póznák, a zuhatagokból függőleges felületek lesznek. A dolog persze nem merül ki egy-egy gombnyomásban, az időzítés is fontos szerepet kap, hiszen - főleg a játék második felében - gyakran előfordul, hogy néhány másodpercen belül többször is váltanunk kell a két állapot között. A másik két varázserő, a méretes elrugaszkodást takaró wind dash, illetve az összeomlott épületrészek visszahívásának lehetősége már sokkal inkább eseti dolog, és az idézőjeles feladványok komplexitását sem növelik számottevő mértékben.

Az ügyességi részeket illetően tehát van némi minimális újító szándék, a pályadizájn szempontjából azonban a The Forgotten Sands még így sem tehető oda elődei mellé: mint mondtam, nagyon hiányoznak azok a momentumok, amelyeknél előbukkan az a bizonyos ötletszikra, és amelyeket átélvén elismerően csettint az ember - én személy szerint egyetlen ilyen szekvenciát tudnék csupán kiemelni, azt is a játék legeslegvégéről. Sebaj - gondolná az olvasó -, ott van még a játék másik fele, vagyis a harc is, nem? Nos, harc az valóban van. Lényegében minden nagyobb ügyességi rész után. Sőt, még a Herceg képességeit is lehet valamelyest fejleszteni. Egy valami azonban nincs, ez a valami pedig egy olyan dolog, aminek a hiánya egyértelműen az érthetetlen kategóriába sorolható. Hogy mi ez? A harcrendszer, kérem szépen. Nem, ez nem szarkazmus, vagy bármi hasonló: a The Forgotten Sands NEM rendelkezik harcrendszerrel.

Tekerjük vissza egy kicsit mi is az időt, és emlékezzünk vissza arra, hogy milyen hangzatos featúrákat emelt ki korábban a Ubisoft a játék kapcsán: köztük voltak a masszív tömegjelenetek is. Kétségtelen: a The Forgotten Sands az első fél órát leszámítva folyamatosan több tucat ellenféllel operáló harcokba hajít bennünket, a ránk támadó csúfságok száma pedig néha olyannyira magas, hogy még maga Kratos is elismerően bólintana rá, ám mit ér az egész, ha a játék az ég világon semmi olyat nem ad a kezünkbe, amivel ezt ki lehetne használni? A harc ugyanis annyiból áll, hogy nagyrészt egyesével, egyetlen gombot nyomogatva lekaszaboljuk a lomha, buta, egyetlen támadást ismerő, és maximum két csapással elintézhető ellenfeleket, illetve néha varázsolunk egyet, arrébbgurulunk, vagy épp dominósat játszunk a csontvázakkal, és lökünk rajtuk egyet. Emlékeztek még a trilógia lendületes, akrobatikával teli összecsapásaira, vagy a legutóbbi epizód látványos, többszáz kombinációt tartogató párbajaira? Nos, ha a The Forgotten Sandsben harcoltok, akkor szerintem gondoljatok inkább rájuk, és akkor talán hamarabb túl lesztek ezeken az unalmas részeken.

Még mielőtt mély depresszióba esnénk, hangozzék el azért némi pozitívum is: a játék például teljesen jól néz ki. Nem kiemelkedő, és nincs benne semmi olyan, amit ebben a generációban le láthattunk már volna, de jó ránézni, ami első sorban a Herceg remekül animált mozdulatainak köszönhető - nagyon jól mutat például az, ahogy hősünk egy nagyobb ugrás esetén visszanyúl, hogy megkapaszkodjon a becélzott póznán. Az már más kérdés, hogy a csapat kreatív részlege itt sem végzett az átlagosnál jobb munkát: a The Forgotten Sands nagyrészt belső terekkel operál, és különösebben nem tesz sokat azért, hogy ámulatba ejtsen bennünket, így könnyen érezhetjük azt, hogy egyenfolyosókon és egyentermekben szaladgálva egyenfeladványokat oldogatunk meg - olyan nagyon nincs is talán messze ez a megállapítás az igazságtól. Van erre egy, az angol videojátékos kultúra által gyakran használt jelző, a generic: nem tudnám megmondani, hogy mikor játszottam utoljára ennyire stílustalan, szürke játékkal - az egészre a Herceg új, és totálisan semmilyen karaktere ráadásul csak rádob egy jókora lapáttal.

KÉT VILÁG KÖZT

A The Forgotten Sands az Időhomok trilógia első két epizódja, a The Sands of Time és a Warrior Within között játszódik, így a készítőknek a meseszerű és a darkos hangulat között kellett egyensúlyt találniuk - a jellegtelen stílus leginkább erre vezethető vissza. A nagyjából 6-7 óra alatt kivégezhető történetben megismerhetjük a Herceg testvérét, Malikot, aki komoly árat fizet az uralkodói palota megmentéséért - a sztori a rövidsége mellett igencsak egyszerű is, amit jól mutat, hogy a játék kevesebb, mint egy perc alatt lezavarja a befejezést.

Tudjátok, hogy mi az igazán szomorú? Az, hogy a The Forgotten Sands a felsorolt hiányosságok ellenére sem mondható rossz játéknak. Hogy mi ebben a szomorú? Hát az, hogy amit igazán értékelni lehet benne, ahhoz semmi köze a fejlesztőknek, hiszen az egész alapja, a játékmechanika már hét éves, és a mai napig tökéletesen működik - minden más hiányosságokkal küzd, vagy egyszerűen csak érződik rajta, hogy nem nyomtak bele elegendő kreatív erőforrást. Az egészre persze van magyarázat. Egy nagyon egyszerű magyarázat: a The Forgotten Sands kizárólag a héten debütáló Prince of Persia mozifilm kedvéért készült el - még akkor is, ha a Ubisoft ügyelt arra, hogy ezt ne így kommunikálja le felénk. Tekintsünk is rá inkább egy jobban sikerült filmes termékként, mintsem egy remek franchise félresikerült darabjaként - talán mindenkinek jobb lesz így.