Az idő visszapörgetése hasznos kis csel. A homokszörnyeteg diadalittasan rádméri az utolsó, végzetes csapást, te pedig egyetlen gombnyomással semmissé teszed mindezt, úgy, hogy ő mit sem tud az egészről. Jó trükk. Egyetlen baj van csak vele: a külső szemlélőt, vagyis a játékost nem lehet átverni. A Prince of Persia: The Forgotten Sands ugyanis hiába pörgette saját maga is vissza az időt, a jövőből származó sokéves tapasztalatot valamiért elfelejtette magával vinni 2003-ba.



2003-ba? Igen, oda: az alany a Prince of Persia: The Sands of Time-ra épít. Ez egyrészről egy határozottan pozitív dolog, hiszen az előző generáció egyik legjobb játékáról, és minden idők egyik legkiválóbb videojáték-koncepciójáról beszélünk, másrészről viszont ezzel a lépéssel a The Forgotten Sands szépen belepottyant a saját csapdájába, a megvalósítást tekintve ugyanis több kategória különbség van a referencia és a végtermék között - nem éppen az utóbbi javára. Félreértés ne essék: falakon futkározni, csapdákat kijátszani és több tíz méter magasan ugrálni továbbra is fantasztikus érzés, mint ahogy a Herceg mozdulatai is tökéletesen "kattannak" a mai napig a direkt linearitás és az irányítás kettőséből adódóan. Csak éppen az a baj, hogy a legújabb epizód semmi olyat nem volt képes ráépíteni erre az alapra, ami akár minimális szinten is túlmutatna a korábbiakon.



Aki esetleg még teljesen szűz ismeretekkel nyúlna bele a témába: a fenti azt jelenti, hogy a játék magját továbbra is a puzzle-platformer elemek képezik, ami annyit takar, hogy a továbbjutásunk útjában álló akadályra úgy kell tekinteni, mint egyféle térbeli logikai feladványra, ami az ugrások, a mozdulatok és az időzítés megfelelő kombinációjával abszolválható. A Herceg mozgástára persze limitált, így a változatosság és a kihívás biztosítása értelemszerűen a pályadizájnra marad, a The Forgotten Sands első komolyabb buktatója pedig már rögtön itt elődugja a fejét, ami nem más, mint az ötlet és a kreativitás fájó hiánya. A dolog azért különösen érthetetlen, mert a sorozat sajátos játékmechanikája egészen elképesztő szekvenciákat is képes kiszolgálni a már említett "kattanásoknak" köszönhetően, ám amíg a legutóbbi Prince of Persia játék tökélyre fejlesztette a dinamikus, váratlan húzásokkal teli, ösztönös döntéseket igénylő, és nem ritkán egy perc fölé is duzzadó jelenetcsomagokat, addig a The Forgotten Sands viszonylag hamar eléri saját csúcsát, aminél aztán nagyon ritkán képes csak túlmutatni, és akkor is csupán kis mértékben. Apropó, ha esetleg a bevezetőből nem jött volna át: ismét van idővisszapörgetés, így hiba esetén rögvest újból próbálkozhatunk.



A tárgyalt témakörben lényegében egyetlen olyan újítás van csupán, amiről érdemes külön említést tenni, ezek pedig a Dzsinnektől megtanulható elementál-alapú képességek, melyek használata elengedhetetlen lesz a továbbjutáshoz. Összesen három van belőlük, igazán komoly hangsúlyt azonban csak egyikük kap: egy bizonyos ideig megfagyaszthatjuk a vizet, és kihasználhatjuk az így keletkező tereptárgyakat - a vízsugarakból póznák, a zuhatagokból függőleges felületek lesznek. A dolog persze nem merül ki egy-egy gombnyomásban, az időzítés is fontos szerepet kap, hiszen - főleg a játék második felében - gyakran előfordul, hogy néhány másodpercen belül többször is váltanunk kell a két állapot között. A másik két varázserő, a méretes elrugaszkodást takaró wind dash, illetve az összeomlott épületrészek visszahívásának lehetősége már sokkal inkább eseti dolog, és az idézőjeles feladványok komplexitását sem növelik számottevő mértékben.