Lost Planet 2Teszt

A mechákat és gigantikus szörnyeket felvonultató Lost Planet tekintélyes rajongótábort szerzett magának a jelen konzolgeneráció hajnalán, mégis sokan távol tartották magukat tőle vélt és valós hibákra hivatkozva, vagy éppen a műfajt magát elutasítva. Aki alapból nem bírja a TPS-ek permanens lövöldözését, az első részhez hasonlóan a Lost Planet 2-ben sem fog sok örömet találni. Csakhogy ezúttal a sorozat hívei közt is bőven lesznek csalódottak, akiket a masszívan multiplayer szemlélet és a monumentális látvány nem tud kárpótolni a bosszantó és nyilvánvaló hibákért, hiányosságokért.

A sci-fi alapokon nyugvó háttérsztori továbbra is jelképes funkció tölt be; az emberiség által kolonizált bolygót (becsületes nevén: E.D.N. III.) a gonosz NEVEC szervezet kívánja uralma alá hajtani a túlélést jelentő T-ENG (Thermal Energy) birtoklása céljából, amit a mindenféle méretben és formában előforduló kreatúrák, az Akridok bendőjéből lehet kinyerni. Az emberek lázadó csoportját a Snow Pirate-ok képviselik, ők szintén a termikus energiára pályáznak, így aztán mindenkinek megvan az oka a másik elpusztítására. Az első rész óta a jeges bolygó felmelegedett, ennek megfelelően a korábbi hómezők helyett változatosabb helyszínek várják a játékosokat, többnyire dzsungel és sivatag, no meg föld alatti rendszerek, mélytengeri és űrbéli lokációk. Az epizódok közti átvezetők igényesek, de nem tudnak valódi kapcsolatot teremteni a játékmenettel. Ez megbocsátható, hiszen szimpla lövöldéről beszélünk, ahol a sztori épp csak kontextusba helyezi a hentelést, de drámai fordulatokat vagy akár minimális jellemábrázolást nem kell várni tőle, nem az a dolga.

A Lost Planet 2 multiplayer vonalon kíván nagyot dobbantani. A bejelentés  óta ismeretes, hogy a versus multi mellé max. 4 fős kooperatív mód is került a játékba. Ez dicséretes, az viszont sokaknak kellemetlen meglepetést jelenthet, hogy a karriermód teljes egészében a koop élményekre rendezkedett be. Erre utal például, hogy multiplayer lobbiból kell indítani az egyjátékos karriert, hogy egyszemélyes kampány esetén sincs pause lehetőség játék közben, és az, hogy egyedül játszva is lelkesen javasolja a játék, hogy váljunk két csapatra. Semmi kétség, az LP2-t vérbeli MMOTPS-nek szánták, olyannak, amit mellesleg - hangsúlyozottan mellesleg - végig lehet tolni egyedül is. Kérdés, hogy ezért megérte-e feláldozni az egyjátékos módot. A feladatok nagy része csapatmunkát igényel, habár egyedül is el lehet boldogulni, de hiányozni fog az a tartalmi plusz, amitől pl. egy Uncharted annyira megállja a helyét szólóban is. Az opcionálisan körülöttünk bóklászó AI társak feltűnően ostobán viselkednek, hiába aprítják szorgalmasan a - sokszor legalább annyira ostoba - ellenfeleket, az összetettebb feladatokból már nem veszik ki a részüket. Utasítást nem lehet nekik adni, maguktól kb. csak annyit tesznek, hogy ha odaállsz egy dataposthoz (respawn állomás), a legközelebbi AI aktiválja helyetted, megkímélve ezzel hüvelykujjadat a kör gomb gyakori, szapora nyomogatásától. Néhány tucat datapost manuális aktiválása után nagyon örültem, hogy erre rájöttem.

Valódi csapattársakkal iszonyatosan jó bulikat tartogat, egyedül játszva viszont sokszor csak kínlódást jelent az LP2. Az egyjátékos mód hiányosságai (vagy a koop előnyei?) leginkább akkor mutatkoznak meg, amikor különböző részfeladatok összehangolt elvégzésére van szükség. Pl. az óriásvonat hatalmas ágyúját a szerelvény különböző pontjairól kell célra tartani, elsütni, újratölteni és hűteni ahhoz, hogy a vonat körül kolbászoló Akrid ne falja föl reggelire az egész járművet. Itt bizony csapatmunkára van szükség. Ehhez képest a program által vezérelt társakra a vonat végében találtam rá, amint standard fegyverükkel kitartóan lövöldöznek a hegyomlás kreatúrára (tipp: a feladatok általában többféleképpen is megoldhatók, érdemes keresni a rendelkezésre álló fegyvereket, járműveket). Egyedül tehát döcögős, barátokkal viszont emlékezetes küzdelmekre van kilátás, csak ne a 2 fős osztott képernyőt válasszuk, mert az sokat ronthat a monumentális látványon, ami egyébként a játék legfőbb erőssége.

Mindenképpen a négyszemélyes, online partit érdemes összehozni, ami persze nem egyszerű, és csak nehezíti a helyzetet, hogy folyamatban lévő játékba a program nem enged becsatlakozni. Muszáj kivárni a menet végét, ez viszont órákig is tarthat. Az sem feltétlenül pozitívum, hogy minden egyes respawn csökkenti a csapat közös csíkját (Battle Gauge), és ha az elfogy, game over. Így aztán, ha van egy ügyetlenebb játékos a csapatban, aki gyakran meghal, végül az egész társaságtól veszi el a játék lehetőségét. Ezért persze a többiek jól kiközösítik, és legközelebb csak versus módban lesznek hajlandóak játszani vele. Itt jegyzem meg, a klasszikus deathmatch, capture the flag és egyéb játékmódok hozzák az elvárt színvonalat, ráadásul elég komolyan lehet karaktert fejleszteni és perszonalizálni. Csak az zavaró, hogy az unlockolható cuccok közül nem lehet kedvünkre választani, mert egy félkarú rabló sorsolja ki azokat, és jellemzően mindig a leghaszontalanabbat dobja.

A játék hat epizódból áll, ezeket több fejezetre bontották. A bő egy órás fejezetek rövidebb missziókra tagoltak, viszont menteni csak a fejezetek végén lehet, így a missziók legfeljebb utólag, a részletes statisztikai adatok miatt lehetnek érdekesek. A mentési rendszer könyörtelen, frusztráló, de ettől még nem feltétlenül rossz, hiszen sokan kedvelik az efféle szigort, amit egyre kevesebb játék vállal be manapság. A probléma nem azzal van, hogy esetenként újra kell játszani egy teljes órányi fejezetet, hanem azzal, amikor igazságtalanul kell újrajátszani. Márpedig az LP2-ben előfordul ilyesmi. Ne csodálkozz azon, ha egy becsületesen végigküzdött fejezetet valami apró hülyeség miatt kell megismételned. A káromkodás és a földhöz vágott kontroller garantált, amikor gyakorlatilag a játék hibájából, a következetlen szabályok (pl. egyes pályákon úszkálni kell, máshol elsüllyed és megfullad a karakter) vagy a hiányos információk miatt kell elölről kezdeni akár 70-80 percnyi munkát.

Olvasói teszt: Rewmac

*["Összeségében a Lost Planet 2 egy jó játék, mely bután lett megcsinálva. A single élmény hiánya sokat ront a játékon, a co-op viszont, ha az embernek vannak társai, nagyon élvezetes."](http://www.gamer365.hu/blog_post.php?id=21176)*

Mindezek ellenére a játéknak van két olyan eleme, ami részlegesen feledteti a problémákat: a mechákról és az óriásszörnyekről van szó. A különböző változatokban fellelhető mechákba, azaz VS-ekbe (Vital Suit) bármikor bepattanhatunk, hogy erőnket és védelmünket megsokszorozzuk. Kifejezetten klasszul néz ki, ahogy a VS körbeveszi a karaktert, ahogy a társak lógnak rajta, meg úgy önmagában pezsdítő a tudat, hogy bárhol lehet egy mecha, aminek segítségével instant terminátorrá változunk. Az pedig végképp csodálatos élmény, ahogy a VS egyik karjából nyomatjuk a géppuskát, másikból pedig küldjük a rakétákat a több emelet magas (G-kategóriás) Akrid narancssárgán világító pontjaira - utóbbi pazar pusztítós-rombolós élményt nyújt! Az Akridok hangulat szempontjából elviszik a hátukon az egész játékot, annyira hatalmasak, annyira kidolgozottak, annyira undorítóak és tökéletesen animáltak. Ez a Lost Planet 2 szerencséje, az első osztályú grafikai prezentáció, ami a kooperatív mód mellett megmenti a bukástól, és akár még az elbaltázott egyszemélyes mód végigvitelére is képes lehet motiválni a játékost.

A Lost Planet 2-t így felemás, kétarcú folytatásként vagyunk kénytelenek értékelni: a remek, roppant élvezetes kooperatív multiplayer mellett a Capcom mintha megfeledkezett volna az otthon egyedül játszókról. Multiplayer térhódítás, konzolos online ébredés ide vagy oda: gyanúnk szerint még mindig az utóbbiak vannak többségben.