Dante's InfernoTeszt

*"Az emberélet útjának felén

egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,

mivel az igaz útat nem lelém."*

Három könyv, három színtér, háromszor harminchárom ének. Ezek csupán a legalapvetőbb példák arra, hogy mennyire komoly szabályosság jellemzi Dante Alighieri Isteni színjátékát. Nem kívánok irodalomórát tartani, csupán arról van szó, hogy ha részletesen megvizsgáljuk az elbeszélő költemény legismertebb szeletét, a Poklot, akkor rájövünk, hogy egészen könnyedén ráhúzható a műre egy videojáték. A Visceral Games meg is tette ezt - a címe nemes egyszerűséggel az angol megfelelő, vagyis Dante's Inferno lett.

A feldolgozás során persze a három lépés távolságot muszáj volt megtartani az eredetihez képest, hiszen a könyvben a költő utazásai során nem esett neki az alvilág rémségeinek egy méretes kaszával, de összességében elmondható, hogy nagyvonalakban azért a helyükön vannak a dolgok. A fő hangsúlyt nem meglepő módon a pokol felépítése és ábrázolása kapta: egyértelműen látszik, hogy a fejlesztők komoly munkát fektettek ebbe, és a bűnösek szenvedéseinek helyszínei, vagyis a kilenc kör, valamint az azokban felbukkanó történelmi alakok egészen pontosan fedik a leírtakat - mindezek tükrében az új évezred elvárásaihoz sminkelt történet azt hiszem könnyedén megbocsátható.

A helyszínek felett érdemes még egy kicsit elidőzni, a Dante's Inferno legerősebb elemének ugyanis ezek kidolgozottságát tekinthetjük. A pokol szó hallatán nagyjából mindenkinek ugyanaz a kép jelenik meg a szemei előtt, ami miatt előzetesen akár azt is gondolhatjuk, hogy ilyen szempontból nem számíthatunk valami egetverő változatosságra, szerencsére azonban Dante jó hétszáz évvel ezelőtt egy rendkívül aprólékos képet alkotott meg az infernóról, így ahogy mélyebbre és mélyebbre ereszkedünk az egyes bűnöket megtestesítő körökben, úgy válik a képi világ és a környezetünk is egyre elborultabbá, sötétebbé - ha lehet ilyet mondani, akkor igen jól sikerült repordukálni az alvilág atmoszféráját.

Az életünkre törő csúf kreatúrák jól harmonizálnak az egyes körök mondanivalójával. A pokol tornácán a meg nem keresztelteket éles pengékkel felszerelt újszülöttek testesítik meg, a szerelem bűnöseinek színterén testi vágytól égő női ellenfelek törnek ránk, a falánkok körében pedig ocsmány, kövér, undorító testnedveket spriccelő nagybelűekkel kell megküzdenünk. Nem véletlenül példálóztam azonban az első három kör lényeivel: ilyen téres sajnos az utazás előrehaladtával egyre kevesebb fantáziával fogunk szembesülni, ami nem csak abban nyilvánul meg, hogy az említettekhez hasonló, jellegzetes ellenfelek száma nem nagyon növekszik tovább, hanem abban is, hogy a játék második felében rohamosan növekvő újrahasznosítással kell szembesülnünk. Démon, páncélos démon, repülő démon - és így tovább.

A kreativitási válság valamelyest a harcrendszeren is érezhető, ahol egyértelmű és vitathatatlan múzsája volt a Dante's Infernonak: a God of War. Ez önmagában még nem lenne baj, hiszen Kratos a stílus nyugati szegmensének egyértelmű uralkodója, így a lehető legjobb alapanyaghoz nyúlt a Visceral Games, ám ha elmerülünk a részletekben, akkor sajnos azt látjuk, hogy a fejlesztők meg sem kíséreltek odacsempészni valamit a sajátjukból. Ennek eredményeként kapunk némi deja vut - olyan támadásokat, amelyeket nem csak hogy láthattunk már, de ugyanezekkel a gombkombinációkkal is adtuk be őket, csak épp az ókori Hellászban -, és némi tökéletlenséget, a magára valamit is adó hack and slash harcrendszerek fontos részét képező cancel-lehetőségek ugyanis meglehetősen szegényesek, aminek a hosszú támadásoknál fogjuk meginni a levét. Összessében minden esetre élvezetes, de érződik, hogy itt-ott lehetett volna még csiszolni rajta.

A harc alapelgondolása egyébként egyáltalán nem rossz, hiszen remekül összesimul a fejlesztési rendszerrel. Hősünknek két fegyvere van: a kasza, és a lőfegyvernek tekinthető kereszt - előbbi képességei gonosz, utóbbié pedig szent lelkek gyűjtésével nyitható meg, az idézőjeles vásárlás pedig az ellenfelek legyőzéséből származó normál lelkekből történik. A speciális esszenciákat megtorlással, illetve feloldozással szerezhetjük meg: ezeket megtehetjük az elkapott ellenfelekkel, illetve az útunk során felbukkanó történelmi alakok felett is ítélkezhetünk. Összességében a játék ezen részét nem érheti komoly kritika: a fejlesztés, és a megnyitható képességek jól átláthatóak, és a két fegyver által megtestesített oldal között is jó a balansz - mindenki a saját szájíze szerint dönthet és vásárolgathat.

A harcrendszer tehát se nem eredeti, se nem kifogástalan, de legalább piszok látványos - leginkább azért, mert összességében meglehetősen gyors a nyugati hack and slash játékok átlagához viszonyítva, ráadásként pedig a mágikus hatvanas frame per szekundumos képfrissítéssel is meg lett támogatva. A külsőségekre egyébként összességében sem lehet panasz: a Dante's Inferno kidolgozottra és csinosra sikeredett (már ha lehet ilyet mondani egy olyan játékra, ami a pokolban játszódik), és a kötelező monumentális jelenetek sem maradnak el - igaz, ezekből szívesen láttam volna mondjuk kétszer ennyit, ha már a God of War lebegett a fejlesztők szeme előtt. Hasonlóan kellemesen kényeztetik a látóidegeket az átvezetők is: a CG filmek minősége pazar, az animált közjátékok pedig rendkívül stílusosak lettek.

Hogy milyen hosszú a Dante's Inferno? Úgy nyolc-tíz órás, vagyis nagyjából annyi, amennyi a zsánertől manapság elvárható. Ennek ellenére én mégis azt mondom, hogy öt órában ez egy jobb játék lett volna. A pénztárcánknak nyilván nem, de az élvezeti értéket tekintve mindenképp, hiszen hiába a fantasztikus pokolábrázolás, a remek audiovizuális körítés, és az a néhány igen komoly hangulatbeli tüske a pozitív irányba, a játékmenet és a harc terén nem tud igazán komoly megújulást mutatni a Dante's Inferno, és így az első néhány órája sokkal jobbra sikeredett, mint a második fele.

Persze nézhetjük más szemszögből is a dolgokat: tíz óra nem egy örökkévalóság, és nem az az időtartam, amit lehetetlen megtölteni olyan tartalommal, ami az elejétől a végéig változatos tud maradni. A Visceral Games a Dead Space-szel például már sikeresen összehozott egy ilyen játékot, ahol egyben az is kiderült, hogy egy tehetséges és kreatív csapatról van szó. És ez itt a kulcs. Ez az a két tulajdonság ugyanis, ami egyáltalán nem érződik a Dante's Infernon, a fejlesztők ugyanis túlságosan alárendelték magukat az inspirációs forrásnak, ahelyett, hogy saját elgondolásaik köré építették volna fel a játékmenetet. Éppen ezért hiába van fényévekre a Dante's Inferno attól, hogy rossz játéknak nevezzük, és hiába szolgáltat neki borzasztóan erős alapot Dante Alighieri elbeszélő költeménye, a játék, mint csomag, mint egységes egész nem tud kiemelkedőt nyújtani.

A Dante's Inferno kiváló példa. Annak példája, hogy a minőségi alapanyag még semmire sem garancia: hiába emelte le a polcról a Visceral Games minden idők egyik legismertebb irodalmi művét, és hiába választottak ügyesen referenciát a játékmenethez, a kreatív szikrát már elfelejtették az egész mellé odacsiholni. Ennek ellenére a Dante's Inferno egy jó játék, remek szórakozás, ami a stílus szerelmesei számára így is kötelező darab, de a potenciálból még maradt benne bőségesen. És ami különösen fájó: a fejlesztők ellőtték az egyetlen rendelkezésre álló patronjukat, nem lesz második esély. A Pokollal ellentétben ugyanis a Purgatóriumnak és a Paradicsomnak ebben a formában már nincs helye a videojátékok világában.

A Dante's Inferno tesztpéldányt a GameStore biztosította, köszönjük!