Army of Two: The 40th DayTeszt

Az Army of Two első része úgy csobbant 2008 tavaszának játékkínálatába, mint kiskacsa az úsztatóba: lelkesen, de kissé bizonytalanul. Az első felvonás ugyanis nehezen találta meg a saját helyét, egyszerre akart militáns lövölde, óvatosan politizáló Gears of War variáció és meghatározó kooperatív akciójáték lenni. Érdekes módon majdnem sikerült is neki, a harsány, zászlólengetős felszín alatt ugyanis jó ötletekkel (meg néhány rosszal) megszórt, becsületesen összerakott akcióbomba lapult, amit a koopban kifejezetten érdemes volt (többször is) végignyomni.

A folytatás, a cím mögé biggyesztett kettes számot érthető okokból (Ármi of TuTu!) mellőző Army of Two: The 40th Day éppen ezért komoly “csiszoljuk ami jó volt, kidobjuk, ami rossz volt” szándékokkal dobja ismét harcba az előzményekből már saját (kétszemélyes) magánhadseregük büszke tulajdonosaként továbblépő zsoldosokat, Riost és Salemet. Riosék halálipari vállalkozóként éppen Sanghajban óhajtják megkeresni a mindennapi lőszerre valót, de a szimplának és fájdalommentesnek induló misszió villámgyorsan káoszba fordul, a kínai metropolisz pedig méretes robbanások kíséretében zuhan önmagába. Hőseink a helyzet gyors kiértékelése (“ez így nagyon nem jó”) levonják a megfelelő tanulságokat, és már kötnék is a nyúlcipőt. Nem lesz egyszerű.

Választott hősünk irányításának megkaparintása után elégedetten nyugtázhatjuk, hogy az Electronic Arts nem kiegészítő lemezt gyártott az első részhez, a fejlődés több ponton is azonnal tetten érhető. A motor még mindig Unreal 3, de ahogy sok más kurrens UE3-as játék (friss, és kitűnő példa: Mass Effect 2) az új AoT is sokkal többet hoz ki a technológiából, mint amennyit első nekifutásra sikerült neki. Az első rész betontömbjei, ismétlődő sziklái és sivataga után a látványosan pusztuló Sanghaj igazi felüdülés, ügyesen kombinált helyszínekkel - megfordulunk irodaépületekben, bujkálunk földre rogyott tornyok romjai között, akciózhatunk lepukkant sikátorokban, és gépfegyveres sétát tehetünk az állatkertben. Kár, hogy a katasztrófa egész végig látványos, de a játékmenetet minimális mértékben sem befolyásoló kirakati elem, sűrűn pufogtatott színes tűzijáték marad. Tízpercenként felrobban, összedől, vagy leomlik valami, lángoló repülőgépek csapódnak a földbe, egyszer még a tető is lerobban a fejünk felül - de semmi sem veszélyes, minden a játéktéren kívül történik.

A tűzharc izgalmai szerencsére bőségesen pótolják a környezeti veszélyek hiányában kezdetben lassan csordogáló adrenalint. A második rész ezen a fronton nagyszerűen teljesít, az előzmény cammogósabb, lassabb fedezékharcát felpörgetett, akciósabb, több ellenfelet felvonultató, minimális üresjáratokkal dolgozó lövöldözés váltotta fel. A fedezékesdi persze maradt, csak jóval dinamikusabb lett. Élő partner hiányában társunk mesterséges intelligenciájában sem kell csalódnunk, a digitális iránygombokra szerelt három (valójában: hat) parancs jól keveredik az első részből átemelt aggro-rendszerrel. Ha azzal nem játszottál volna: az aggro az MMO-k világából kölcsönvett fogalom, a lényege, hogy a csapat erős, strapabíró karaktere (MMO definícióval: a tank) agresszív viselkedéssel magára vonja az ellenfelek haragját, a többiek, a puhább testű csapatársak pedig kihasználják a helyzetet, és magukat előnyős pozícióba hozva kemény sebzést vernek bele az ellenérdekelt felekbe. Az AoT is így működik, minden fegyvernek van egy aggro-értéke: ha magasabb, jobban dühíti az ellenfeleket a belőle szórt ólomgaluska, és hajlamosak lesznek a vadul lövöldöző hősre koncentrálni. A csapattárs ekkor elindul, dob egy elkerülő manővert, és oldalról, vagy hátulról lepi meg az ellent. A három parancs (maradj helyben / nyomulj előre / kövess) passzív és agresszív módban adható ki, az agresszív változat az aggro a csapatársra vonását jelenti, ellenkező esetben pedig te próbálod magadra húzni az ellenfeleket. Egyszerű, de nagyszerű, a második részre alaposan kiokosított MI az esetek döntő többségében remekül ellátja a rá szabott feladatot, és ha nem is ér fel egy élő koop-partnerrel, mindig lehet számítani rá. Ahogy az első részben megszokott bőséges fegyverarzenálra is, a harcok szüneteiben tisztességes mennyiségű lőfegyvert szerelhetünk fel már-már zavarba ejtően sok kiegészítővel.

A The 40th Day több kísérletet is tesz arra, hogy új, illetve javított játékelemekkel dobja fel a lövöldözést. Az első rész járműves szekciói, és ejtőernyőzései ugrottak (egyikért sem kár), a szénné lassított “vessük egymásnak a hátunk, és hajrá!” akciószekvenciák maradtak (igaz, csak kettő van belőlük), és kapunk pár új ötletet is. Ilyenek például a megjelenést megelőző promóciós videókban többször is beharangozott Morális Döntések. Nagybetű, mert a játék nagyon komolyan veszi őket. Parancsot kapsz, hogy végezd ki a barátságos zsoldost - mit csinálsz? Az orosz bajtárs láthatóan nőt verne és erőszakolna - mit csinálsz? Többet nem sorolok fel, a lényeg ennyiből is kiderül, adott egy pozitív és egy negatív döntés, neked kell meghoznod, a következményeket képregény formájában látod.

A dolog jópofa, a döntések következményei nem egyértelműek, többször nem az a jó, ami annak látszik. A kettes számú AoT ezt a moralizálós vonalat később több játékelemen is áthúzza: túszokat szabadíthatsz (vagy nem szabadíthatsz); életben hagyhatod (vagy megölheted) a földre kényszerített ellenfeleket. Minden döntés következményekkel jár - némelyik kisebbel, némelyik nagyobbal. A lelkizés mellett az új AoT a kúlság-faktort is felcsavarja időnként, leginkább a (sajnos) elég ritkán bevethető “megadós” taktikánál. Ez úgy néz ki, hogy te előremész, a cimbora elbújik valahol, és szépen megadod magad az ellenfeleknek. Letérdelsz, és a megfelelő pillanatban... baaang, maroklőfegyver előránt, haver hátulról osztja a fejeseket, te pedig lassítva, és kacagva üríted bele a tárat az átvert rosszfiúk mellkasába. Alternatív megoldásként mindketten megadjátok magatokat, kimarad a hátulról lövöldözős rész, és a kacagós-lassítós tárürítésé lesz a főszerep. Minden játék számíthat a támogatásomra, ha lassítva loccsan benne az agyvelő.

Talán feltűnt, hogy eddig folyamatosan (és kényszerűen) “ellenfeleztem” az ellenfeleket. Pedig hívhattam volna őket terroristának, felkelőnek, lázadónak, bűnözőnek, zombinak, gyanús külföldinek, vagy bármi másnak - de őszintén szólva nem tudom, hogy mik. A hiba nem az én készülékemben van, sőt, a rövid távú memóriát roncsoló tudatmódosítókat sem szólítottam magamba a végigjátszás során. Talán megdöbbentő, talán nem: az új Army of Two nem nagyon rendelkezik olyasmivel, amit sztorinak szokás nevezni. Tudjátok, az az izé, amivel meg szokták indokolni, hogy miért is kell hűvös halomba lőnünk pár száz (ezer) embert. Sanghaj robban, civilek sikoltoznak, feketébe-vörösbe öltözött fegyveres emberek jönnek, lövöldözöl. A játék felénél kapsz egy mondatot arról, hogy ezek bizony rossz emberek. Aztán semmi, az utolsó három percben eléd toppan Szociopata Tábornok, levág egy kínos monológot, és hoznod kell egy roppant valószínűtlen döntést. És vége. Kik ezek? Miért robbantgatnak? Miért lövik a kínai polgárokat, és téged? Válaszok nincsenek. Nem értem, tényleg. Nyilván nem várok el a lét nagy kérdéseit boncolgató nagyregényt egy katonás akciójátéktól, de ez még a zsánerhez képest is nagyon sovány. A másik lehetőség: a The 40th Day (ironikus módon az alcím jelentésére is csak az egyik záróanimációban derül fény) posztmodern videojáték, ami direkt szembe megy az elvárásokkal. Vagy az egymásba omló felhőkarcolók valójában fallikus szimbólumok, az Army of Two második része pedig harcos kiáltvány az izmos, tetovált, sokat káromkodó férfiakat ostobának és homoszexuálisnak bélyegző többségi társadalommal szemben. A döntést az olvasóra bízom.

Hét fejezet, hat, hat és fél órás játékidő. Sok? Nem. Elég? Ha egyedül nyomod, nem feltétlenül, ha párosban (van osztott képernyő is, nem csak online), akkor magas az újrajátszhatósági faktor. Szerény javaslat: próbáld ki mindkettőt. Az Army of Two szólóban is teljesen funkcionális, de párosban az igazi, a betonbiztos alapokra építkező kooperatív lövöldözés remek, a magasabb nehézségi fokozatokon férfias kihívást biztosító élmény. Annyira az, hogy a játék verzusz módjai elhalványulnak mellette - nem rosszak ezek sem, de jobb ketten sok (butább) másikra lövöldözni folyamatosan, mint kevesebb (okosabb) párosra ritkábban.

Tömörítsünk a végére: az Army of Two folytatása tisztességes, minden szempontból vállalható második rész, és határozott fejlődést mutat korábbi önmagához képest. Ha folyamatos, két szereplőre hangszerelt akcióorgiaként kezeled, nem okoz csalódást, fogyasztása megfelelő szintre állított elvárások mellett ajánlott. A harmadik részben talán értékelhető történtre, fordulatokra, egyedi hangulatra is futja majd.