Szögezzük le: a karácsony nem a legmegfelelőbb időpont a játékra. Ropogós pulykát, mennyei töltött káposztát, csípős halászlét, ízes bejglit és habos süteményeket enni lehet, jöhetnek az édes likőrök, a fűszeres borok, és a mézes pálinka. Jöhet a kötött pulóver, beszélgetés a nagymamival, a családi fotók. Béke, szeretet. Szenteste videójátékozni - szokatlan dolog.
De mi van az éjszakákkal? A lámpákat lekapcsolták, a család javában durmol, az egyszeri játékos pedig megint túl sokat habzsolt - a gyomor dolgozik, az agy éber, és elfoglaltságot keres. Már elmúlt éjfél, technikailag már nincs szenteste, így talán megengedhető némi játék. Hosszas kalandokba, új élményekbe nem érdemes bocsátkozni, nézzünk inkább valami gyors, kielégítő szórakozás után. Talán egy kis MMO. Talán egy kis World of Warcraft.
Sámán vagyok, tizennegyedik szintű. Gyermek, nagyjából. Tizennegyedik szinten aprócska vagy, a világ egy kis szeletét láttad csak, jobb esetben túl vagy az első komolyabb megmérettetésen, megjártad a Ragefire Chasm-et négy társaddal egyetemben - feltéve, ha a Horda oldalán harcolsz. A World of Warcraft ugyanis két frakciót kínál: Szövetség vagy Horda, emberek, elfek, törpék és gnómok az orkok, trollok, élőholtak és taurenek ellen.
Ork vagyok, sámán...
...tizennegyedik szintű. A Horda oldalán harcolok, karácsonykor, éjfél után harminchat perccel.
Azaz: harcolnék, ha lenne kivel. A szerver kihalt, az ork fővárosban, Orgrimmar-ban alig páran csellengenek. Remek ötletem támad: kihasználom az alkalmat, és átlátogatok az északi, semleges területre, Ashenvale-be. Ashenvale burjánzó, kékes-lilás fényben úszó elf erdő, és azért semleges, mert egyik frakció sem uralja. Semleges, de veszélyes: itt már találkozhatok a Szövetséggel, és meg is támadhatnak, ha úgy hozza a helyzet. De most nem fogja úgy hozni, karácsony van, bőven elmúlt hajnali egy óra, kihalt minden, csak az úton kell maradnom, akkor az erdőben kószáló szörnyek sem bántanak. Az erdőt eddig csak távolról, a folyó számomra barátságosabb oldaláról láttam - most végre bejárhatom. Gyors hearthstone - teleport kövecske - a Crossroads-ra, a Barrens fő találkahelyére, onnan pedig irány az elf rengeteg.
Ashenvale
Ashenvale tényleg gyönyörű. A fák beborítják az eget, apró fények úsznak a lombok között, a zene ringató, mágikus. Jól érzem magam, és megfeledkezem az időről. Tíz perc múlva már nem tudom, hogy hol járok, a térkép kicsit segít, de bizonytalan vagyok. Talán vissza kéne fordulni, ennyi elég lesz a karácsonyi erdőjárásból. Kiválasztom a délnek vezető utat, elindulok.
Átváltok a térképről a játékképernyőre. Valaki áll előttem. Night elf hunter. Az ellenség.
A vadászok jó harcosok. Egy állatot irányítanak, és nagyon jól nyilaznak. A dög neked ugrik, nem enged a gazdi közelébe. A gazdi pedig lő, veszettül. A sámánok is jó harcosok, de a varázslataik nem érnek messzire, a fejszéjük pedig pláne nem. Távolról a vadász indul nagyobb eséllyel.
Ez a vadász itt előttem egyedül álldogál. Nincs vele állat. Nem támad. Vár. Rákattintok. Kilencedik szintű, sokkal gyengébb nálam. Gond nélkül le tudom győzni. Karácsony van, elmúlt fél kettő. Nem a legjobb időpont a harcra.
A vadász közelebb lép, rám mutat, és nevet. Mond valamit - nem értem. A két oldal külön nyelvet beszél, nem érthetjük egymást.
Elkezdi emelgetni a karjait, és kotkodácsol. Chicken. Ez egy emote, előre letárolt és bármikor előhívható animáció: azt mutatja, hogy félénk csirkének tartod a másikat.
Oké. Akkor harcolunk. Akkor meghalsz, kispajtás.
Night elfhunter
Az összecsapás rövidebb, mint gondoltam. Az első earth shock varázslatom nagyot sebez rajta, két fejszecsapás, egy újabb shock, és vége. Megütni sem volt ideje. Győztem. Lúzer. Pofátlan lúzer.
Két másodperc múlva halott vagyok én is. Fényes villanás jobbról, megnézni sem volt időm, hogy mi, vagy ki terített le. Körbeforgatom a kamerát. A hullám fölött többen állnak. Négyen... nem, heten. Csillogó páncélok, ráolvasott varázslattól szikrázó pengék, míves köpenyek. Hatvansok mind. A maximális szint. Nagyfiúk. Esélyem nem volt.
Az egyikük feltámasztja a vadászt, az elém lép, és ráköp a hullámra. Megalázó.
Ebből elég. Kiengedem a testemből a lelket, és a legközelebbi temetőben találom magam. A Warcraftben ilyen a halál: ha senki nem támaszt fel, szellemformában kell visszafutnod a temetőből a testedhez, hogy újra belé költözz. Vagy választhatod a temetőben lebegő Spirit Healer-t: ilyenkor kapásból, helyben újraéledsz, viszont alaposan romlanak a tárgyaid. A javítás pedig pénzbe kerül, nem is kevésbe. Inkább a futás.
Három perc, keresztül az erdőn. A térképen már látom a testem, sőt, most már szabad szemmel is. Még mindig ott állnak körülötte. Várnak. A francba. Corpse camp. Várják, hogy feléledjek - hogy újra megölhessenek.
Odarohanok, és megpróbálok a lehető legtávolabbról visszatérni. Hiába. Öt másodpercig élek, több varázslat és nyílvessző csap a hátamba. Ez így nem lesz jó.
Temető, ismét. Rohanás, ismét. Ott vannak, ismét. Meghalok. Ismét.
Spirit Healer
Kezd kellemetlenné válni a dolog, kénytelen leszek használni a Spirit Healer-t. Sok ezüsttel szegényebben, egy tapasztalattal gazdagabban fogok visszaosonni a hordás területre. Máshogy nem megy, ezek nem adják fel.
Kezd kellemetlenné válni a dolog, kénytelen leszek használni a Spirit Healer-t. Sok ezüsttel szegényebben, egy tapasztalattal gazdagabban fogok visszaosonni a hordás területre. Máshogy nem megy, ezek nem adják fel.
Testi valómban bujkálok a fák között. A déli utat kéne valahogy elérnem, és kirohanni az erdőből. Az útra vezető ösvényt választom, jobbra fordulok. Négyen néznek felém. Ez egy másik csoport, még véletlenül sem az én oldalamról. Megpróbálok visszarohanni az erdőbe. Nem sikerül. Egy nagydarab, bőrpáncélos ork feltűnő látvány. Várom a halált. Megérkezik.
A temetőben szépen, lassan kezdek kétségbe esni. Segítség kell. A barátok közül senki sincs online, a csetablak általános csatornájába gépelek:
Van itt valaki?Nincs válasz, pedig elvileg mindenkinek látnia kéne az üzenetemet, aki ezen a területen tartózkodik, és Hordás.
“Az allyk vadásznak rám, kempelik a hullámat. Segítség kéne. Többen vannak. Hatvansok, valószínűleg.”
Fél perc. Egy perc. Semmi.
“Miért?”
Valaki válaszolt. Kalgoon-nak hívják. Végre.
“Nem tudom, miért csinálják. Nincs jobb dolguk ilyenkor. Szóval segítség kéne.”
“Nem úgy értem” - jön a válasz. “Miért álltál le velük harcolni? Talán neked sincs jobb dolgod?”
“Figyelj, nem akartam, ott volt az a pofátlan hunter, csirkézett, alacsonyabb volt, odasóztam neki. Nem hagyhattam.”
Pár másodperc csend, aztán válasz.
Mert egy hülye noob vagy. Bedőltél a legócskább trükknek. Kiállítanak egy alacsony szintűt, az berángat a harcba, utána pedig kivégeznek. Ezt csak a noobok szopják be.Noob. Newbie. Mint kezdő. Egy kezdő, aki nem tud semmit, nem ért semmihez, és hülye kérdései vannak. Ez a noob. Senki sem szereti, ha noobnak hívják. Én sem.
“Először is nem vagyok noob, másodszor meg nem egyszer nyírtak ki, hanem háromszor. A hearthstone még javában hűl, nem tudok mit csinálni. Vadásznak rám, tele van velük ez a rohadt erdő.”
Most azonnal érkezik a válasz.
Éjszakai támadásCrossroads ellen
“Ebből látszik, hogy tényleg noob vagy. Szerinted rád vadásznak? Egy tizennégyes sámlira? Gyülekeznek, öcsi. Éjszakai támadás Crossroads ellen, minimum harmincan. Ahogy szokták. Ezért van tele velük az erdő, nem a te két szép szemed miatt. Érted?”
“Nem tudnál esetleg idejönni, és nem csak a távolból osztani az észt?” - kérdezem.
“Nem, nem tudnék. Más dolgom van. És szart se érnél velem, egyedül vágjam le az egész ally bandát?”
Nem írok vissza, felesleges. Karácsony van, mindjárt hajnali fél három, és engem összehozott a sors harminc vérszomjas allyval, meg a Horda legnagyobb bunkójával, akinek láthatóan esze ágában sincs segíteni. Megoldom egyedül.
Nem oldom meg. Spirit Healer, a cuccaim tönkrementek, a mellvért és a balta már használhatatlan. Most az ösvényig sem jutok el, egy tízes csapat kerget az erdőben. Hallom a nevetést a hátam mögött. Aztán ismét meghalok.
Ez van, tényleg noob vagyok. Utolsó próbálkozás. Szellemformában vissza a testemhez, talán továbbmentek. Ha nem, akkor annyi, kilépek, alszom pár órát, és visszajövök korán reggel. A noob elmenekül a játékból. Szégyen. Senki sincs itt ilyenkor?
Valaki? Nincs itt valaki?!...gépelem. Senki. Csak a csend.
Öt perc futás. Nincsenek csodák, ott állnak a testem fölött. Négyen, köztük a kilences night elf hunter. Dögöljön meg, dögöljenek meg mind. Nem érdekel, csak azért is megpróbálom, de most nem futok el, nem adom meg nekik az örömöt, hogy hátba lőjenek. A vadásznak átvágom a torkát, ha elérem. Aztán vége. Exit. Elég volt.
A csapat előtt pár méterrel éledek újra. Felemelem a baltát, és a hunter felé ugrom. Egy csapásnál többre nem lesz időm.
A csapás elmarad. A hunter összeesik, még mielőtt hozzá érnék. A mellette álló állig felpáncélozott paladin felém fordul, de a kezét nem tudja mozdítani, a feje felett megjelennek a táncoló karikák - valaki megbénította. Hátrébb lépek. A lovag háta mögött egy sötét maszkot viselő, nyúlánk alak tűnik elő a semmiből, a kezeiben két, jegesen vibráló penge.
Kalgoon
Az égből tűzeső hull, villám cikázik a lombokon keresztül. Kalgoon nincs egyedül, az erdőből egy mágus és egy sámán rohan elő. A harc rövid és brutális. Beleszólni nem tudok, és nem is akarok. Hatékonyak.
“Előjöhetsz, ezeknek annyi.” - írja Kalgoon a csetablakban.
Keresem a szavakat.
“Köszönöm. Ha felnövök, meghálálom.”
Bedobok egy emote-ot. Salute. Tisztelgés, a mellvértnek csapott kézzel.
“És most futás, kolléga. Nem vagyunk egyedül” - írja a sámán.
Tényleg nem vagyunk egyedül. Nyugatról, az út felől mozgolódást látok. A Crossroads felé tartó ally sereg. Nem harmincan vannak. Inkább ötvenen. Látjuk őket, és ők is látnak minket.
Nem futok. Maradok.A mágus felnevet. Kalgoon gépel.
“Nem. Futsz. Hányszor haraptál fűbe? Négyszer? Ötször? A cuccaid hogy érzik magukat?”
“Sokszor, de mindegy. Segítek. Rengetegen vannak.”
Kalgoon közelebb lép, a feje felett megjelenik a szövegbuborék.
“Mindig többen vannak. Sokan vannak, mi pedig kevesen. Szokj hozzá. És most kivételesen ne legyél hülye noob. Húzz vissza. Kábé egy perced van, amíg ideérnek. És még húsz másodpercig tudjuk tartani őket.”
A tömeg megindul felénk. A mágus rám üvölt:
“Gyerünk, futás!”
“FOR THE HORDE!!!”
Nem leszek hülye noob. Futok. A déli ösvényre érve nem tudom megállni, hogy vissza ne nézzek. Három sötét sziluett áll a kavargó tömeg előtt, egy centit sem mozdulnak. A mágus kezében izzik valami. Megfordulok, és rohanni kezdek a biztonságot jelentő Barrens felé. Már nem látom őket, de a kiáltás még elér hozzám:
“FOR THE HORDE!!!”
A kék lombokat felváltja a Barrens hatalmas, látszólag vég nélküli sztyeppéje. Ha lehetne virtuálisan lihegni, most lihegnék. Tovább kéne futnom, de nem futok. Nincs miért.
A Barrens északi kapujánál nem csak az őrök várnak. Itt van mindenki, aki karácsonykor, hajnalban még mozgósítható, ütőképes karakter volt a Hordában. Harminc játékos, hátasokon és gyalog, baltákkal, tőrökkel, botokkal, kétkezes kardokkal, fényes vértben vagy színes palástokban. Elhaladnak mellettem. Nem tudják, honnan jövök, és nem tudják, hogy mi kellett ahhoz, hogy idáig eljussak. Ők a történet végére jöttek pontot tenni.
Húsz perc múlva Orgrimmar központjában, a bank tetején ülök. Mindig itt lépek ki, most is itt fogok. Csak előtte még harmadszor is elolvasom azt az üzenetet, amit az előbb kaptam. Egy maszkos, jegesen csillogó pengéket forgató rogue írta:
Boldog Karácsonyt. Te noob. :-)Karácsony van, éjfél után négy órával. A takaró nyakig húzva, és még mindig mosolygok.