Ghostbusters: The Video GameTeszt

Biztosra veszem, hogy mindenki riadt már fel valami neszre, vagy zörejre gyermekkorában az éjszaka közepén. Ilyenkor óvatosan bámultunk bele a sötétségbe, hátha megláthatjuk a szörnyet, és így a szilárd bizonyossággal a hónunk alatt kerekedhettünk volna felül a hitetlen szüleinkkel folytatott vitában, amelynek komoly tárgya az volt ugye, hogy van e szörny az ágyunk alatt, vagy a szekrényünkben, vagy sem. Ezt a félelmünket erősítette meg az 1984-ben a mozikba kerülő Szellemirtók, ami alapjaiban rengette meg a természetfelettiről alkotott képünket. Na persze csak akkor, ha alapból is volt bennünk egy kis fogékonyság, és nem vetettük meg a nagyon jó fajta humort.

A film, pontosabban a filmek alaptörténete röviden annyi, hogy három tudós jóbarát, Peter Venkman (Bill Muray), Ray Stantz (Dan Akroyd) és Egon Spengler (Harold Ramis) miután elvesztette állását a Kolumbia egyetemen, folytatja kutatásait a paranormális tevékenységek témakörben, aminek eredményeként a New Yorki központi könyvtárban ténylegesen bele is futnak életük első szellemébe, a Szürke Hölgybe (!!SPOILER!! akivel a játékban végre meg is küzdhetünk! SPOILER VÉGE). Ezek után kisebb huzavona és pénzügyi problémák után megalapítják a Szellemirtókat, akik meglepő módon segítenek az embereknek megszabadulni a szellemektől, és más természetfeletti entitásoktól. Miután a csapat ki sem lát a munkából, felveszik segítségnek a negyedik tagot, Winston Zeddemore-t (Ernie Hudson) és így állnak neki felkutatni azt a nagyon erős természetfeletti lényt, aki az összes galibát okozza. Akit érdekel a végkifejlet, és esetleg még nem látta a filmet, annak tanácsos bepótolnia, a második résszel egyetemben, mivel rendhagyó módon jelen recenziónk tárgya simán elmenne akár egy harmadik résznek is. Sőt, eredetileg annak is szánták....

Dan Akroyd és Harold Ramis már a játék fejlesztésének legelejétől aktívan részt vettek a történet megírásában. Sőt, igazából mivel akkoriban nem sok esélyt láttak egy tényleges harmadik rész elkészítéséhez, úgy álltak neki, hogy ez lesz az igazi folytatás. Itt is látszik, hogy mennyire jót tesz egy játéknak, ha már nem egy meglévő filmet - ami ugye fix helyszínekkel és eseményekkel rendelkezik - kell úgymond megjátékosítani, hanem mindent szépen úgy alakíthatnak, hogy az mind a történet, mind pedig a videojáték érdekeit kölcsönösen szolgálja. A végeredmény pedig minden szempontból csodás. A hangulat már rögtön az elején arcon csap, és ész nélkül nyomkodod a gombokat, hogy végre te is bekapcsolhasd a protonfegyvert. A szinkront az eredeti színészek adják, így videojátékoktól szokatlanul nagyon magas minőségű. Mivel a párbeszédeket is ők írták, így a humor is alapból garantált. A játékban nem a legendás csapat valamelyik tagját irányítjuk, hanem mi leszünk a “név nélküli” Rookie, azaz kezdő szellemecskeirtó. Ez a fikcionális karakter is nagyon szerethető, köszönhetően annak, hogy nem beszél, és a fizimiskája tökéletesen beleillik a SZI világába. Számomra végig nagyon szimpatikus volt, nem is értettem, hogy miért. Aztán persze rájöttem, egyszerűen azért, mert proTONgonistánk borzasztóan hasonlít egy nagyon jó barátomra, konkrétan mcmackóra. Először azt hittem, hogy a kis hamis itt suttyómban a világhírre tör, nekünk meg elfelejtett szólni. [És ez már a második játék, amiben szerepel, tavaly a Brothers in Arms-ban domborított a kolléga, érdekes módon akkor is újoncot - liquid]

A főhadiszálláson keresztül a csúcsszuper Ecto 1-es járgányon át minden profin ki van dolgozva. Egyetlen aprócska gond ezzel, hogy sajnos nem használható minden, mármint úgy értem, hogy nem lehet megfogdosni, bekapcsolni, kipróbálni, stb. Szinte az egyetlen kivétel a bázis felső szintjén található üzenetrögzítő, ami minden küldetés után megtelik újabb üzenetekkel. Ezek meghallgatása erősen javallott, mert igazi kis humorbombákról van itt szó. Szabad fordításban a tudatlan amcsi polgár első találkozása a szellemekkel. Zseniálisak.

Természetesen nem lenne ennyire remek az atmoszféra, ha nem párosulna megfelelő vizualitással. A játék ebből a szempontból sem szégyenkezhet. A karakterek és az effektek hibátlanok, a pályák és a látvány általában nagyon rendben vannak, de ami igazán nyakon önti az egészet egy kis zöld ektoplazmával, az a fizika. Nem is működhetne a dolog anélkül, hogy nem tudnánk elpusztítani szinte mindent, ami az utunkba kerül. Oda lenne az egész hangulat, ha nem égethetnénk a falba csíkokat a protonlézerrel kedvünk szerint. Aki látta az első részt, az biztos vagyok benne, hogy azóta is szeretné szétzúzni a hotel báltermét saját maga. Itt most megteheti! Tény, hogy túl sok nyitott terep nincsen, de ugye azért az nem lenne akkora flash, ha egy nagy zöld réten, virággal a fülük mögött kellene kergetőzni a szellemekkel. A változatossággal sem lesz probléma, van éppen elég helyszín ahhoz, hogy egy pericig se érezzük azt, hogy monotonná válna a játék. Apropó, ellenfelek. Nem kell félni, van belőlük dögivel. A rendes lebegő, átlátszó takarókon kívül, találkozunk majd olyan lényekkel, pontosabban gólemekkel, amik különböző tárgyakból rakódtak össze, és így fizikai formát öltve tudnak bemosni nekünk egy alaposat, ha nem figyelünk oda. Odafigyelni pedig bizony oda kell, mert a harcok nem könnyűek. Aki elkényelmesedett az utóbbi években és megszokta, hogy az automata célzás majd jól befogja nekem a csúnya bácsit, az itt rendesen meg fog izzadni, főleg a játék vége felé. A protontsugárral saját magunknak kell becélozni, legyengíteni, majd pedig foglyul ejteni a kis mocskokat. Természetesen van lehetőségünk, hogy súlyos pénzekért javítsunk fegyverünk képességein, amit igencsak javallott megtenni, hacsak nem szeretnénk szó szerint vért izzadni. Először kicsit féltem attól, hogy nagyon hamar unalmassá válik majd a játékmenet, hiszen itt nem az lesz, hogy felkapom majd a következő brutál fegyvert, mondjuk egy shotgunt a földről, és majd jól bebüntetek. Egon azonban bebizonyította, hogy nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Itt kérem szépen négy fajta fegyverünk van, és mindegyik egy másodlagos funkcióval is rendelkezik, amik tényleg teljesen mások. Az alap protonfegyver másodlagos funkcióját leginkább egy gránátvetőhöz lehetne hasonlítani, mivel elsütésével egy masszív kis protonbombát küldünk a szörnyella arcába. Természetesen sokszor nem tudjuk használni, mivel fegyverünk 3 lövés után már túlmelegszik, de egy kis tápolás után az egyik legjobb barátunk lesz. Ha problémáink vannak egy szellemmel, mert mondjuk túl gyorsan cikázik ahhoz, hogy befoghassuk, nincs is más dolgunk, mint előkapni a fagyasztófegyverünket, aminek elsődleges funkciója nagyban hasonlít a protonfegyverünkére, azzal a különbséggel, hogy itt az energianyaláb kék, és ha sikerül megfelelő ideig telibenyomnunk vele egy entitást, akkor az szépen megfagy, és ilyenkor nincs is más dolgunk, mint gyorsan legyengíteni és bezsákolni a szellemcsapdánkba (tudjátok, amiről a 360 tápját mintázták). A fagyasztóproton másodlagos funkciója pedig a már fentebb is említett shotgunszerűség, ami egy közelről elsütendő nagyon erős kék lövedéket szór szét, mindent és mindenkit megsebezve, aki a hatósugarában van.

A harmadik, és egyben az egyik legérdekesebb fegyver a slejmszóró, ami elsődlegesen zöld taknyot szór szét mindenfelé, ezzel semlegesítve a számunkra, és igazából minden élő dolog számára mérgező fekete ektoplazmát. Persze funkciója nem csak ennyi, hiszen keresve sem találhatnánk jobb fegyvert a mi kis drága takonyvetőnknél arra az esetre, ha konkrét sérülés nélkül szeretnénk kiszabadítani bajtársunkat vagy bárkit egy gonosz szellem irányítása alól. A takonyfegyver másodlagos funkciója még ennél is menőbb, ugyanis ezzel képesek leszünk kilőni egy takonykötelet, amivel mindenféle okosságokat csinálhatunk majd. Itt is látszik, hogy mennyire rendben van a fizika, hiszen ha egy asztal tetejét összekötjük a plafonnal, akkor a takony kötél szépen felhúzza a plafonig, majd amikor elveszti az erejét, elereszti. Tisztára olyan, mint a pókfonál. Természetesen buták lettek volna kihagyni azt a ziccert a fejlesztők, hogy pár helyen ügyeskednünk ne kelljen ezzel a funkcióval - persze semmi komolyabb agyi tevékenységre nem kell gondolni (sajnos?), de ettől függetlenül szórakoztató felüdülés két nagyobb adok-kapok között. A legutolsó megszerezhető fegyver pedig igazából semmi különleges, legjobban úgy lehetne leírni, mint egy protongépfegyver. Itt csupán annyi a csavar - és ezért fogják sokan szeretni -, hogy a másodlagos funkciójával megjelölhetjük az ellent, és onnantól fogva a kis lövedékeink mindenen keresztül követni fogják a célt. Gondolom nem kell ecsetelnem, hogy ez mennyire hasznos lehet nagyon gyors, vagy alig látható szellemek ellen.

Na de hogy egy kicsit fikázzak is. Sajnos azt kell mondanom, hogy a játék nem túl hosszú. Kellemes tempóban normál nehézségi szinten 7-8 óra alatt teljesíthető. Személy szerint én nem éreztem kevésnek, mert a változatosság és a nehézség pontosan megfelelő ahhoz, hogy ne érezzük kevésnek a dolgot. De tudom, hogy van, akinél ez problémát jelenthet. Természetesen ez a 7-8 óra kibővíthető, ha szeretnénk begyűjteni minden elrejtett misztikus tárgyat és nem szabad megfeledkezni a multiplayerről sem, ami - ugyan egyénfüggően, de - jelentősen megnövelheti a szavatosságot - még akkor is, ha a játékmódok inkább jópofák, mint sokhetes multifüggőségre sarkallóak. A játékban nincs életerőnk, csak a már jól bevált, “minden vörös ha haldoklunk - minden oké lesz ha elbújunk” metódust alkalmazták itt is. Ami egyrészről jó, mivel nem kell azzal szenvedni, hogy életerőcsomagokat tömködjünk magunkba, másrészről viszont rossz, mivel kvázi halhatatlanságunk kulcsa az, hogy a társaink is jól legyenek. Ha nagyon megsérülünk, a földre kerülünk, és csak abban az esetben folytathatjuk a vadászatot, ha valamelyik pajtásunk odarohan hozzánk, és úgymond feléleszt. Ezzel csak annyi a probléma, hogy a játékban nincsen védekezés. Valamint ha mindehhez hozzátesszük, hogy az alap mozgás és célzás sebességünk relatíve lassú, és az egyetlen mozdulatunk egy bénácska vetődés, akkor bizony azt kapjuk, hogy lövöldözzünk orrba-szájba mindenre, ami mozog, és közben imádkozunk, hogy ne találjon el egy nálunk tízszer gyorsabb szellem. Ennek köszönhetően, minden főellenség, vagy nagyobb volumenű harc során szó szerint több időnket fogja elvenni az, hogy a társainkat élesztgetjük, mint hogy az ellenséget irtsuk.

Ezektől a kisebb hibáktól eltekintve régen szórakoztam ennyire jól egy akciójátékkal. Tényleg olyan, mintha egy filmet nézne az ember. Tehát aki nem szereti a sok duma, kevesebb akció felosztást, az mindenképpen tegyen egy próbát a játékkal vásárlás előtt. Viszont aki szerette a filmeket, szereti az igényes és magasröptű humort, imádja Bill Murray és Dan Akroyd civódását, valamint szeretné irányítani mcmackót, annak a vásárlás kötelező! Végre egy filmadaptáció, ami nem csak elvesz, hanem hozzá is ad, és nem is keveset! Szóval: ha egy jó kalandra vágysz, tudod, hogy kit kell hívnod - hát persze, hogy a SZELLEMIRTÓKAT!