DamnationTeszt

A legjobb dolog, ami elmondható a Damnation-ről, hogy rendkívül őszinte játék. Nem kényszerít rád több órányi próbálkozást, hogy elmondja: bocs, de én ilyen vagyok. Mármint: egyszerű, mint kapanyél. Az első fél órában - bocsánat, az első tíz percben - kiderül, hogy merre hány lépés. Az őszinteség értékelendő, az egyszerűség pedig megbocsájtható lenne, ha a Damnation egyébként tenné a dolgát, azaz szórakoztatna. A jobb oldalon árválkodó számjegyre vetetett pillantás pedig ebben is megerősít: nem tesz ilyet.

Pedig olyan jól indult. Lelkes, a moddolás világában már bizonyított fejlesztők (Blue Omega), hálás műfaj (akciójáték), és még hálásabb téma - az ipari forradalom gőzgépeit ultramodern technológiával párosító steampunk tizedannyira sincs elkoptatva, mint a jelen nekivadult kommandósai, vagy a távoli jövő nyálkás szörnyetegeket szeletelő, méretes páncélokba bújtatott űrgárdistái. Első olvasatra a sztori is rendben van: a Damnation alternatív univerzumában több évtizedesre nyúlik az amerikai polgárháború, a technológiai fejlődés furcsa repülő szerkezeteket, és még furcsább robotokat szül. Hősünk, Hamilton Rourke borongós múltú exkatona, aki kicsiny csapatával karöltve harcol Lord Prescott, a géphadseregével és teljesítményfokozó drogjaival Amerikát keresztben lenyelni szándékozó iparmágnás ellen. Minden szép és jó, felkészíted magad az interaktív formában tálalt Vadiúj Vadnyugatra, elindítod a játékot... a hidegzuhany nagyon finoman írja körül az élményt, amit a nyakadba kapsz.

A Damnation Nagy Ötlete, hogy vertikálisra veszi a figurát a pályadizájnt. Hatalmas, kilométeres mélységeket és magasságokat fogsz bejárni, westernkalapos, állig felfegyverzett Lara Croftként kúszva, mászva, ugrálva, és gyakran lövöldözve. Az első probléma, hogy Rourke darabos mozgása, és szegényes mozdulat-tára teljes egészében nélkülözi a Tomb Raider széria (vagy bármilyen más minőségi ügyességi játék) látványos akrobatikáját. Hiába a hatalmas pálya, az előrehaladás iránya és módja abszolút lineáris, a “most hogyan tovább?” problémára az esetek döntő többségében egyetlen válasz létezik, és ezzel kapásból sikerül kiherélni az eredeti koncepciót, a Damnation nem hogy valódi szabadságot nem nyújt, de még a szabadság illúzióját sem érezteti egy pillanatra sem. Az elénk pakolt akadályok (javarészt egyszerű épületek, és csúszós sziklafalak kombinációja) unalmasan önismétlők, Rourke pedig úgy mozog köztük, mint egy csípőficamos robotember, akinek az alapvető mozdulatok végrehajtásához is (a csimpaszkodásból hátrafelé ugráshoz nyomva kell tartani plusz egy gombot - miért?) komoly segítségre van szüksége. Dinamika és izgalom: két olyan szó, amit a Damnation még hírből sem ismer.

A játékmenet minimum ötven százalékát kitevő lövöldözés menthetné a bénázást - de nem menti, inkább sót szór az amúgy is fájdalmas sebbe. Nehezen képzelhető el, hogy 2009-ben, amikor a külső nézőpontból szemlélt akciójátékok jelentik az egyik legnépszerűbb zsánert, el lehet szúrni a lövöldözést. Pedig el lehet a jelek szerint. A Rourke előtt lebegő célkereszt zavarosan, ugrándozva mozog, pontosan célozni csak akkor tudsz, ha apró pöckölésekkel irányítod a fegyvered. Az ellenfeleid a legrosszabb fajtából kerülnek ki, ostobák és agresszívek, arra képesek csak, hogy a felfedezésed után egyszerre (beleértve a fél kilométerre ácsorgókat is) kezdjenek az irányodba lövöldözni. A hatékonyságot nem segíti, hogy a saját fegyvereid durva kinézetük ellenére egy vízipisztoly hatásfokán működnek, a sörétes puska gyakorlatilag használhatatlan, a gépfegyverből gyakran egy tár kell az átlag ellenfél megfektetéséhez, a gránátvető önveszélyes... hosszan lehetne sorolni, hogy mi, és miért nem működik, legyen elég annyi, hogy a játék egyetlen hatékony lőfegyvere a mesterlövészpuska, az is csak azért, mert tényleg jó távolra lehet vele lőni. A Damnation harcai nyögvenyelősek, és az sem segít rajtuk, hogy társat (néha: társakat) is kapsz - sőt inkább ront a helyzeten. A melletted harcoló karakterek mesterséges intelligenciája egy idomított majom szintjén sem mozog, golyófogónak átmenetileg jók, aztán elhasalnak, és mehetsz megmenteni őket. A lövöldözés mellett meghatározott pályaszakaszon száguldozni is tudsz, de ebben sincs sok köszönet, a gőzmotor túlsúlyos szappantartóra emlékeztető mozgása, és a kifejezetten primitív pályavezetés dekányit sem javítanak az összképen.

Verjük bele az utolsó szögeket is abba a bizonyos koporsóba! A Damnation ronda játék. Unreal technológia, de valami elképesztően felületesen van összerakva, a textúrák a legnagyobb jóindulattal is ezredfordulós színvonalúak, és minden máson is tízéves lemaradás érezhető, a baltával faragott karaktermodellektől kezdve a gyakran ismétlődő épületeken át az ellenfelek négy fázisból álló animációjáig. Különösen bájos, hogy a Damnation még bugos is, méghozzá kőkeményen. Van itt minden, mi szemnek-szájnak ingere: beragadó és teleportáló karakterek, eltűnő és újra megjelenő objektumok, egy helyben lecövekelő kamera, sőt, egy helyen a fejezet újrakezdésével (!) orvosolható, “pont akkor esek keresztül az amúgy zárt sziklafalon a semmibe, amikor a játék automatikusan ment” programhiba is. Tovább is van, mondjam még? Mondom. Az első blikkre izgalmasnak tűnő sztori villámgyorsan átmegy C-kategóriás, csütörtök délutáni sorozatokat idéző kliséhalmazba, olyan párbeszédekkel, hogy azokat még az amúgy roppant középszerű szinkronszínészek is hallhatóan erős szégyenkezéssel olvassák fel. Multi van, de csak a létéről tudok beszámolni: a kompetitív játékmódok kipróbálásával erős egy hétig próbálkoztam, de nem akadt partnerem. Értsd: soha, senki nem játszott a Damnation multijával. A kétfős kooperatív játékmóddal nagyobb szerencsém volt, találtam embert. Egyszer, egyet. Róla kiderült, hogy norvég, hódeszkázik, van egy keverék juhászkutyája - és szintén tesztet ír a Damnationről, nem önszántából bünteti magát vele.

A Damnationről üvölt, hogy Unreal modból nőtte ki magát - bár ne tette volna. Minden szempontból amatőr munka, jelenleg egy teljes áras multiplatform játék egész egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy így nézzen ki, és ilyen, erősen mínuszos játékélményt kínáljon. Talán kellett volna neki még fél év, talán újra kellett volna gondolni az egészet. A jelenlegi formájában a Damnation leginkább egy első filmes pornószínészre emlékezet: béna, izzadtságszagú, és kínosan hamar ellövi az összes puskaport.