Bionic CommandoTeszt

Egyes számú találós kérdés: mi a közös a Metroidban és a Bionic Commandoban? Mindkét franchise hosszú pihenést követően tért vissza, mindkettő a harmadik dimenzióba történő ugrással tette ezt meg, és mindkettő főhősén van csáklyával felszerelt robotkar. Kettes számú találós kérdés: mi a legnagyobb különbség a Metroid és a Bionic Commando között? Ennek megválaszolásával még várjunk egy kicsit - egyesek bizonyára már sejtik, hogy miért is.

A kissé talán furcsának ható közös nevező a két sorozat között nem véletlenül lett megemlítve, a Bionic Commando ugyanis tényleg teljes egészében főhősünk, Nathan Spencer robotkarjára koncentrál, leginkább ezzel fogjuk ugyanis elfenekelni az Ascension Cityt megtámadó gonosz terroristákat. A játékmenet fő eleme a csáklyázás, ami egyben továbbhaladásunk legpraktikusabb módja is lesz, Nathan robotikus művégtagja ugyanis igencsak nehéz, így a hagyományos futkározás kissé lassúnak fog bizonyulni, főleg akkor, ha mondjuk egy kellemes golyózápor elől szeretnénk elmenekülni. A fejlesztők szerencsére olyan játszóteret építettek nekünk, hogy ebből ne nagyon legyenek problémák: a Bionic Commando méretes helyszínei gondosan fel lettek építve a vertikális dimenzió mentén is, így Tarzant és a Csodálatos Pókembert megszégyeníthető módon lengedezhetünk tova a fejünk felett tornyosuló épületeken, szelvényeken, táblákon - egy szóval mindenen, amin fogást tudunk találni.

Nagy kár, hogy mindez nem lesz annyira egyszerű, mint amilyennek elsőre hangzik: a Bionic Commando tanulási görbéje sajnos igencsak lassacskán kúszik felfelé. Konkrétan arról van szó, hogy viszonylag hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy igazán jól elsajátítsuk a játék irányítását, hiszen meg kell szoknunk például azt, hogy milyen távolságból vagyunk képesek megfogni egy-egy tereptárgyat: egy ikon jelzi folyamatosan számunkra, hogy mikor van elérhető távolságban az éppen becélzott felület - Nathan sajnos nem tud a verőfényes napsütésbe (értsd: a semmibe) kapaszkodni, mint az említett képregényhős. A lengedezésbe sem két perc belejönni, elsőre ugyanis - a hasonló elemeket tartalmazó játékokból kiindulva - úgy tűnhet, hogy kicsit mintha az optimálisnál korábban kellene elengedni a csáklyánkat ahhoz, hogy kellő lendülettel, a talaj érintése nélkül tudjunk lengedezni megszakítás nélkül. Röviden: szokni kell az irányítást, igaz, mindenképpen megéri, mert ha kellően elsajátítjuk a csáklya kezelését, akkor igen látványos dolgokat hozhatunk össze.

Korábban említettem, hogy a helyszínek nagyok, ám valójában kissé bonyolultabb a helyzet: szemre valóban igen tisztességesek a méretek, ám igazából egy láthatatlan folyosóba vagyunk kényszerítve, a fejlesztők ugyanis a pályák látszólag nyitott széleit radioaktív felhőkkel pakolták tele, melyekbe nem igazán ajánlott beleszippantani, mivel viszonylag ügyesen biztosítják a szinte instant elhalálozást. Ez az egyik legbosszantóbb eleme a játéknak: sokszor lesz olyan, hogy egy látszólag biztonságos háztetőn landolva rájövünk, hogy sikeresen elküldtük szegény Nathant uránt csemegézni. A virtuális nyitottság és a láthatatlan falak kettőse azért sem mondható túlságosan meggyőzőnek, mert egy direkt lineáris pályatervezéssel sokkal dinamikusabb, látványosabb, és a lengedezés szempontjából mindenképpen jobban működő játék sülhetett volna ki az egészből. Hiába vannak meg a kétség kívül élvezetes momentumai a Bionic Commandonak, ha sokszor az épületek oldalfalán fogunk szerencsétlenkedni, mert épp rosszul jött ki egy ugrás - persze biztosan van mindenhol optimális útvonal, ám ez a sok tereptárgy, és a több megközelítési irány miatt sokszor elsőre nem igazán látszik. Egy kötöttebb megoldás tehát talán jobban működött volna - bármennyire is kecsegtető a nagy, nyitott tér.

Még nem esett szó a harcról, pedig abból is akad bőven. Ennek megfelelően vannak fegyverek is: alapból pisztolyunkra és gránátjainkra támaszkodhatunk, de a segítségünkre kilőtt podokból komolyabb arzenál is elérhető. Nagy kár, hogy a fegyveres harc nem lett valami jó: szűkös a választék, a nagy részük gyenge, a muníció hamar kifogy, és összességében vizipisztolycsata érzése van az embernek - igen, jól sejtitek, ez nem dícsérő jelző. Még jó, hogy ott a karunk is, amihez folyamatosan elérhetővé válnak az új képességek: tereptárgyak felemelése, dobása és elütése, vagy a death from above támadás, amikor is a magasból becsapódva vehetjük kezelésbe az ellenfeleket. Az más kérdés, hogy sokszor ezek sem jók semmire: a Bionic Commando szeret minket kiszolgáltatott helyzetekbe hajítani. Jó példa erre, amikor mesterlövészekkel telepakolt helyszíneken kell lavíroznunk, sokszor normális fedezék és távcsöves puska nélkül, de a legszemetebb dolgokra a játék második felében megjelenő robot ellenfelek képesek. Az egy dolog, hogy a játék sokszor nem tesz melléjük olyan fegyvert, amivel egyáltalán meg lehet őket sebezni, de amikor már a dobálható tereptárgyakat is nagyítóval kell keresni, az különösen frusztráló - főleg azért, mert kissé lassú ez a támadás, a robotok pedig előszeretettel támadnak párosával.

De hogy ne csak az elbaltázott dolgokról legyen szó: a főellenfélharcok kifejezetten jók lettek, igaz, elég kevés van belőlük. A legjobb az óriási robotkukac elleni, amihez a játék talán leglátványosabb képsorai köthetőek. Nincs túlságosan sok a pályatípusokból sem, de legalább ezek is egész jóra sikeredtek: Ascension City romos városa kiváló helyszín a lengedezéshez, és a zöldellő dzsungel által borított terület atmoszférája is remek. A készítők ráadásul nem bántak csínján a magasságokkal sem: fantasztikus érzés, amikor a mélybe vetve magunkat az utolsó pillanatban megkapaszkodva továbblendülünk valamin. A látványt szolgálják még a háttérben történő monumentális események is (hatalmas hajók, összeomló épületek), és a játékra ráhúzott igen szembetűnő élsimítás és háttérelmosás is összességében jó hatással van az összképre. Nagy kár, hogy az audió már nem olyan jó: a fegyverhangok bénák, a szinkronszínészek teljesítménye szintúgy, a zenei kollekció pedig nem mutat túlságosan nagy változatosságot.

Hogy milyen hosszú a Bionic Commando? A három fejezet kényelmesen teljesíthető tíz órán belül, ráadásul a tényleges szórakozásból a sztori sem vesz el túl sok időt, a játék elejét és a végét lecsippentve ugyanis nagyjából két átvezetővel fogunk csak találkozni, a történet (ami kitalálható: nem túl nagyszabású) inkább rádióbeszélgetéseken és a megnyitható fájlokon keresztül bontakozik ki. Szomorú, de a sztorihoz hasonló érdektelenséggel bír a főszereplő, Nathan is: a karakter és a gyenge szinkron együttese nem igazán fogja a szívünkbe zárni a lobogó rasztájú Spencert, és az akciójátékoknál kötelező badass-faktor sem nagyon fért már rá a korongra. A játékidő egyébként kitolható valamelyest: egyrészt minden területen van megadott számú gyűjtögethető kapszula, másrészt pedig sok-sok kihívást is kapunk a játék során, igaz, ezek nagyrészt az Achievementekkel és a Trófeákkal vannak átfedésben. Van még tíz fős multiplayer opció is, bár leginkább csak azért, hogy ilyen is legyen, hiszen csupán három játékmód (DM, TDM, CTF) áll rendelkezésünkre, és érezhetően nem erre lett kitalálva az egész koncepció.

Összességében egy felejthető játékkal állunk szemben: a látvány teljesen rendben van, a csáklyás lengedezés és a főellenfelek pedig nagy általánosságban élvezetesnek mondhatóak, a normál harc azonban már elég gyengére és átgondolatlanra sikeredett, az érdektelen sztoriról és főhősről nem is beszélve. Ja, és még adós vagyok egy válasszal. Hogy mi a legnagyobb különbség a Metroid és a Bionic Commando között? Az, hogy amíg a Metroid Prime minden idők egyik legfantasztikusabb játéka lett, addig a Bionic Commando nem több, mint egy eléggé elbaltázott kísérlet egy régi franchise feltámasztására. Ezért kár volt.