Afro SamuraiTeszt

Az Afro Samurai egy japán doujinshi (röviden összefoglalva eredeti, rövidebb és kevésbé professzionális, kiadói támogatás nélkül született manga) formájában öltött napvilágot, de a sorozat igazi hírnevét a hat részre bontott anime megjelenésével érte el. Történetről annyira sokat nem is érdemes beszélni: egyrészt azért, mert a játék is sokat megmutat a játékosnak, plusz mert annyira nem jelentős. A legenda szerint két fejpánt létezik, az első számú az isteni ranggal, a Legjobb Harcos címmel jár együtt - a kettes számú fejpánt viselője pedig feljogosítja a viselőt arra, hogy kihívja a Legjobbat, és a helyére lépjen. Afro kalandja úgy kezdődik, hogy édesapja halálával ismeri meg ezt a legendát, életét pedig a bosszúnak szenteli: ez a téma lesz az, amelyet Kill Bill / Samurai Champloo módjára rapzenével, ismerős életigazságok elmesélésével, és megannyi szükségtelen erőszak prezentálásával körbejárunk magunk is.

Az Afro Samurai lényege a nagybetűs HARC. Az öncélú, kegyetlen brutalitással, hatalmas vérfürdőként ábrázolt harc. Mészárlás, ha úgy tetszik. Afro a kettes számú fejpánt "boldog" tulajdonosa, ami garantálja, hogy megannyi tanulatlan féreg próbál majd útjába állni: a több száz ellenünk lendülő ellenfél pedig mind úgy gondolja, hogy könnyű dolguk lesz elbánni velünk, és magukhoz venni a fejpántot. Nos: ők nagyot tévedtek. A harc az egyszerű de első pillantásra jól működő fajtából való: három támadás (egy gyorsabb, de gyengébb; egy lassabb de erősebb; és természetesen az elmaradhatatlan rúgás) áll rendelkezésünkre, amelyekkel akár 20-30-as láncokba fűzhetjük össze mozdulatainkat. A kombózás egy misztikus energiához juttat minket (Focus), amelyet a bal ravasszal aktiválunk - ekkor Afro kimutatja foga fehérjét, és a keményebb ellenségeket is egy jól irányzott csapással képes lesz több darabba vágni. A Focus remek dolog, hiszen az utunkba álló harcosok normális támadásokkal szemben igen ellenállóak, gyakran több másodpercig is életben maradnak (szemben az animében prezentált mészárlásokkal) - nincs ez így a Focus, vagy a még halálosabb Overfocus esetében, amivel gyors és kíméletlen gyilkosságokat vihetünk véghez.

Az átlagos, sok ellenfelet felvonultató harcok mellett vannak persze főellenségek is: ezek sokkal több életerővel rendelkeznek, és a Focus attack teljességgel haszontalan ezekben a harcokban. Annál több szerepe van kezdetben a parry-nek (ami egy ügyesen és jó időzítéssel végrehajtott blokkolás), a későbbi bossfightok azonban ennél szemetebb módon lettek megtervezve, sok újrakezdésre, türelmes és hibátlan végrehajtásra kötelezvén a játékosokat - ez pedig erősen ellentétes a játék nagyobbik részében képviselt laza mentalitással, és ráadásul roppant frusztrálóvá válik a későbbiekben. A fejlesztők újítottak a HUD frontján: nincs életerőcsík, a sérüléseket a karakterek konturjában megjelenő és egyre erőteljesebb vörös jelzés mutatja. Van szintlépés is, amit a stílusos gyilkolással gyorsíthatunk meg, ez több életerőhöz és időnként újabb kombókhoz juttat minket (plusz grindelésre azonban nem nagyon van lehetőség - ez nem az a játék).

Ahogy haladunk előre a pályákon, úgy kezdik felütni a fejüket a különböző problémák. Az első néhány órában egészen kellemes élmény lesz kaszabolni az ellenfeleket, ráadásul ezen sokat dob a játék elképesztően kinéző grafikája. A helyszínek a legnagyobb aprólékossággal kerültek kidolgozásra: ebben a generációban eddig EZ az egyik legszebb cel-shaded játék, ha csak ezt az aspektust nézzük - az összképen mindössze a gyengén animált és a kevésbé részletes ellenségek rontanak . De az ő szerepük úgy is csak arra a néhány másodpercre korlátozódik, amíg életben vannak, szóval a látványra nem lehet panasz. A szinesztézia itt alaposan jelen van: a roppant hangulatos zenék egészen hihetetlen összhangban vannak az akcióval, megannyi csata van tökéletesen hozzákomponálva a muzsikához, ezzel az első órákban remek élményt nyújtva a játékosnak. A baj azonban az, hogy a zenék rövid idő elmúltával ismétlődni kezdenek, a kevés számú ellenfél (az alap nindzsákat később gyilkos és fedetlen keblekkel ábrázolt táncosok és önmagukat kamikaze fegyverként használó "kiborgok" is váltják, többek közt) legyilkolása hamar unalomba fullad, a főellenségek pedig megannyi újrakezdést és több-kevesebb idegeskedést okoznak majd.

A részletesen kidolgozott háttereknek, gyönyörű japán lokációknak is ára van: egy-egy területen addig kell maradnunk, amíg fejből nem vágjuk majd a terep felépítését. Aztán itt van a fránya kamerakezelés is: a kamera lassan követi Afro mozdulatait, egy-egy mozdulatsornál pedig előfordulhat, hogy kikerülünk a látószögből, ekkor manuálisan kell helyreigazítani a képernyőt - mondanunk sem kell, hogy ez mennyire nem hiányzott egy ilyen játékba. Ami pedig tovább ront az összképen, az a gyakran megjelenő akadozás, belassulás - a motor gyakran kezd köhécselni, ahogy az akció egyre vadabb méreteket ölt. Ahogy aztán haladunk előre, egyre frusztrálóbbá válik az ismétlődés, látni fogjuk hogy az ellenfelek szó szerint lelassítanak - és elkezdünk azon gondolkozni, hogy mennyire érte meg végül megvásárolni a játékot. A kétely pedig haraggá fajulhat, ha egyre idegesítőbb főellenségek röhögnek képünkbe, és a végső összecsapás is olyan bugyuta rendszerben prezentálja magát, hogy a megnyílt keményebb nehézségi fokozatnak már csak az igazán elszánt Afro Samurai-rajongók állnak majd neki.

Kihagyott ziccerek sorozata: ez az Afro Samurai. Látszik a játékon, hogy a fejlesztők igyekeztek komolyan venni a dolgokat ( a Mature besorolás lehetővé tette a korlátozott meztelenkedést, az igencsak véres harcokat, a káromkodást nem mellőző párbeszédeket, és az igencsak morálisan "szürke" mondanivalót ), és nagyon sok energiát fektettek bele a grafikába, a zenébe (RZA, természetesen), és ezek megfelelő összefűzésébe. A prezentációval nincs is gond: a hanghatások, a grafika, a sok érdekes átvezető és az eredeti szinkronszinészek (ahol nem is annyira a Samuel L. Jackson által megszemélyesített Afro hozza nagyon a formáját, hanem az állandóan poénkodó kisérőnk, Ninja Ninja) hozzák a hamisítatlan Afro Samurai-hangulatot.

Sajnos a konkrét, általunk irányított rész az, ahol elbuktak: idővel sok lesz az agyatlan ellenfelek ezreiből (akik túlságosan egy kaptafára harcolnak), és nem sokat segít az sem, hogy a mészárlások alapja, a Focus rendszer teljesen használhatatlan a főellenségek ellen. Ami marad, az egy közepes harcrendszerrel megáldott, idegesítő kamerakezeléssel rendelkező játék, amit az ember türelmétől függően két-három délután alatt végigjtátszhat. Érezték ezt valamelyest a fejlesztők is, és a játék későbbi szakaszaiban erősödik a platform-vonal, amit a kamera és a nem erre szánt irányítási módszer tesz tönkre. Budget áron, akciós változatban megvenni, havertól kölcsönkérni, majd egy hét múlva neki visszavinni, esetleg kikölcsönözni: erre tökéletesen jó az Afro Samurai, így keserű szájíz sincs. Egy igazán jó játéknak azonban meg kellene állnia a helyét annyira, hogy az embert az azonnali megvásárlásra ösztökélje: ez most nem sikerült az Afro Samurai-nak.