Úgy vagyok a CGI rajzfilmekkel, mint a perecért morgó nagyapó a csipsszel. Azaz megeszegetem, elmajszolom az olajos szirmokat, de közben dörmögök a régi jó dolgok után. Egyike vagyok azoknak, akik a háromdimenziós rajzfilmekért nem igazán rajonganak, ellenben azokat az érveket is képes vagyok elfogadni, melyek a számítógép által generált mozik mellett szólnak.
A Toy Story - azaz az első teljes estés CGI mesefilm - után nem sokkal a platformjátékok is új dimenzióba léptek. Itt azonban a változás nem pusztán technológiai erőfitogtatásként volt tetten érhető. Rögtön az első szárnypróbálgatások felkavarták az állóvizet és új lehetőségek játszóházával várták a síkbeli megmérettetéshez szokott játékos lelkeket. A Mario 64 a korszak elején bebizonyította, hogy a váltás nem volt felesleges - a térbeli platformerek pedig a mai napig képesek új játékmechanikai elemekkel, ötletekkel frissen tartani a nem éppen mostanság fogant műfajt.
A Monsters vs. Aliens tehát egy Dreamworks rajzfilmen alapuló térbeli platformjáték, amely bár messze van a tökéletes program ideáljától, mégis kellően ötletes és kidolgozott ugrabugraként ugrik fejest a játékpiac tavaszi pangásába.
Az amerikai hadsereg egy szuperbiztonságosan felépített börtönben tartja fogva a földkerekség szörnyetegeit. B.O.B., Dr. Cockroach, The Missing Link, Insectosaurus és az újdonsült zárkatárs - a hatalmasra nőtt Susan/Ginormica - éppen kétbalkezes szökési tervük megvalósításán fáradoznak, mikor a földet megtámadják az idegenek. A marslakók agya - Gallaxhar - célja a világuralom: megalomán terveit pedig Susan segítségével szeretné elérni, aki a szupererejét és méretét egy mellette becsapódott (és Gallaxhar által áhított) meteoritnak köszönheti. Az amerikai hadsereg amnesztiát ajánl a monsztáknak, ha sikerül a földet megmenteniük a zűrös helyzetből. A maroknyi dilinyós szörnyeteg tehát elindul, hogy az inváziós robotokat megállítsa, a szemük előtt lebegő Monster Beach-i szieszta reményében.
A történetet négy fejezeten és 25 fő szinten keresztül követjük végig. Minden pálya után egy másik szörny bőrébe bújunk - elvileg ennek a vonásnak kellene szavatolnia a változatosságot. The Missing Link - avagy a hiányzó láncszem emlősállat és hüllő között - képviseli a püfölős-haladós játékmenetet. Robotok és klónok garmadáját tanítjuk móresre a kutyámmajom... bocsánat, hüllőmajom közreműködésével. A szimpla csapdoskodást időnként feldobja némi rakétaeregetés, időzített szupertámadás és flipper-szerű ugrálósdi. Láncszem pályái nem egyszer váltanak síkot - azaz vízszintes haladás után falakon és függőleges platformokon kapaszkodva kell a továbbjutás kulcsát keresnünk. Közben robotágyúkat kell meglovagolnunk, lézernyalábokat kell kerülgetnünk, és falra szerelt tartócsavarokat kell meglazítanunk - itt a pergős akción van tehát a hangsúly.
B.O.B. - a paca - a legbambább lény a társaságban, a legtöbb logikai-ügyességi részt érdekes módon mégis az ő személyéhez igazították a pályadesignerek. A figura képes elnyelni tárgyakat, így a rácspadlókon is át tud kelni, amelyeken üres bendővel keresztülcsorogna. A harcban nem túl erős a tag, viszont az ellenfeleket egymásra köpve hatásosan tud utat vágni a sűrűben. B.O.B-nak emellett nem jelent gondot a plafonon és a megfelelő oldalfalakon való közlekedés sem. Az előzőeket összefoglalva rájöhetünk - B.O.B. főleg furmányos komplexumokban és labirintusokban fog megfordulni. A legjobb részek mégis a plazmaköpködős szekvenciák, ahol a kék pacá(n)k egy spéci platformra állva golyószóróként köpi magából a plazmalövedéket. (Tisztára, mint egy rail shooterben.)
Ginormica a lábára fixált járművekkel korcsolyázik. Ilyenkor a hölgyemény formás popsija mögül követjük az eseményeket fix útvonalakon, közben pedig akadályokat ugrunk át, lézereket kerülgetünk, vagy - jellemzően menekülős jeleneteknél - az óriásrobotok támadásait kerülgetjük fordított, elülső nézetből.
A hatalmas és buta Insectosaurus csak passzív résztvevője az eseményeknek, a bogárprofesszor viszont aktívan is becsatlakozhat a küzdelembe, ha valaki Co-op partnerként behuppan a játékunkba.
Ők volnának tehát a játék főszereplői. Reménykedésre adhat okot, hogy a három fő karakterhez három különböző stílusú játékmenetet dolgoztak ki Beenoxék. És ez így rendben is volna - kiemelkedően ötletes és logikus a három figura mozgásrepertoárja, az egyéni mozdulatokat pedig okos és trükkös formában kell felhasználunk a továbbhaladáshoz.
Nem hiányoznak a főellenfelek sem, akikkel szemben a támadási mintáikat kiismerve, majd a gyenge pontokat becélozva kell indítanunk a támadásokat - tisztára, mint a régi szép időkben.
Mégis mi az a probléma, amely valahol ott lóg a levegőben a játékkal kapcsolatban? Elárulom - a pofátlan önismétlés. A pályatervezők újra és újra azokat az elemeket használják, amelyeket már a játék elején is megismerünk. A repetát persze feldobják az új hátterek és az egyre komplexebb követelmények, de csak ásítozni fogunk, mikor sokadszorra rodeózunk a lézerágyún, mikor századszorra is ugyanolyan módon kerülgetjük a csapdákat korcsolyázás közben és mikor ezredszerre is csavarfejeket tekerünk ki a helyükről.
Nem egy pályaszakasz volt, amit többször kellett dettó ugyanúgy megoldanom, legfeljebb némi nehezítéssel. Az utolsó pályákon már szabályosan gyűlöltem emiatt a játékot. Mire úgy tűnt, hogy a Missing Link végső pályája véget érne, még egy utolsó támadást kellett indítani a központ védőpajzsa ellen, konkrétan négyszer végigcsinálva egy ágyúkerülgetős-csavarkilazítós sorozatot. Körülbelül itt vesztettem el a maradék türelmem, de azért a fineszes utolsó B.O.B. labirintus, és a korrekt végefőnök bennem tartotta a stáblistáig tartó lelkesedést.
Nézzük a technikai megvalósítást. A grafika pofás, mutatós. A karakterek belevalóak, a hátterek egyszerűek, mégis kellően szájtátósak a méretüknél fogva. Öröm volt az óriási csarnokokat, tereket bejárni - melyek a sok izgő-mozgó robotnak köszönhetően megtelnek élettel. Az összkép kifejezetten jól mutat nagyfelbontású kijelzőkön, de sima képcsöves televízión is kielégítő a látvány. A kissrácok tutira zabálni fogják a vizuális oldalt. A hangok is rendben vannak, bár a filmben szerepeltetett érdekesebb színészek (Hugh Laurie és Kiefer Sutherland) a játékból hiányoznak. Sebaj, Reese Witherspoon és Seth Rogen nem kértek felmentést a szinkronrendezőtől. A szöveg egyébként jópofa, de a humor sajna nem mutat túl a tipikus bugyuta mesék színvonalán. Ráadásul mintha saját maguktól lopnának ezek a rajzfilmek, és kezdenek elcsépeltté válni a bénázós-kifigurázós poénok is. Nálam a karakterek sem ütötték meg a szintet, a szó szerint mindig “The Missing Link”-ként emlegetett szerzet és Ginormica neveinek hangsúlyos benyögéseitől pedig már a falra tudtam mászni.
A pályák között a gyűjtögetett DNS pontokat egy külön képernyőn költhetjük mindenféle jóságra. A DNS láncon a kötelező megnyitható artworkök és uprgade cuccok mellett találhatunk különféle kihívásokat is, amelyek adott pályaszakaszok ismétlései különböző nehezítésekkel megbolondítva. (korlátozott idő, életerő, elérendő pontszám... stb.) Érdemes lehet őket végigcsinálni a trófeákért/acsikért, de ezt csak olyan birkatürelműeknek ajánlom, akiknek van nyugalmuk pl. harmadszor is nekifutni a sztori módban előzőleg már kétszer legyűrt főnöknek.
A program felismerte a merevlemezen pihenő Kung-Fu Panda mentett állást, így minden pálya végén Dreamworks-rajongónak járó bónuszpontokat kaptam. Ez az opció nagyon tetszett - jó lenne más programban is látni hasonló figyelmességet. A játék hossza egyébként korrektnek mondható - a DNS lánc feladataival együtt bő hét óra alatt értem végig a programon - de végig sietősen haladtam. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a célközönség akár 8-10 kényelmes órát is el tud szórakozni a cuccal, amely időtartam a mai átlaghoz teljesen jól idomul.
Nem reménytelen eset a Monsters Vs Aliens. Bár a repetitív feladatok nagyon keményen odasóznak a sokat megélt játékosoknak, valószínűnek tartom, hogy a 8-12 éves forma gyerkőcöknél az újramelegített elemek még csak problémát sem jelentenek majd. Sőt, a játékban prezentált ötletek azért nagyon is rendben vannak - a REZ-t koppintó bossfightnál és pár logikai feladatnál azért csettintettem egyet-egyet. Van tehetség a Beenox csapatban, csak sejtésem szerint a film megjelenésének időpontjához alkalmazkodniuk kellett, így a tartalmat és a játékórát csak az átkos “másol-beilleszt” módszerrel tudták igazán garantálni.
Ennek ellenére az említett korosztály egy jól játszható, kedves, pozitív hangulattól kicsattanó programmal lett gazdagabb. A Monsters Vs Aliens a tudatos szülőknek egy jó tipp, acsi- és trófeavadászoknak pontoktól duzzadó aranybánya, a hétköznapi játékosoknak pedig egy átlagostól alig jobb, repetitív mászkálda. A pontszámot is ennek fényében tessék kezelni - a fiatalabbak és a gondoskodó szüleik nyugodtan hozzácsaphatnak egy-másfél pontot a végítélethez, a legszigorúbb kemény mag képviselői meg levonhatnak belőle egy egésznyit. Számomra az igazság valahol félúton tanyázik...