DISGAEA DS
Valahogy megerősödött mostanában a stratégiai vonal a japán szerepjátékok háza táján, a kézikonzolokon pedig kifejezetten erőssé vált az SRPG felhozatal. Cikkünk tárgyának eredője már ugyan nem egy új darab, hiszen a Disgaea először 2003-ban látott napvilágot a Sony fekete asztali konzolján. A témájából kiindulva és az egyszerű technológiai alapokat megragadva a játékot később portolták PSP-re is, most pedig a Dual Screen játékosok is kapnak egy adagot a NIS által barkácsolt jóból.
Nézzük tehát hogyan sikerült a port. Bár, mint említettem, a játék a PS2-n kezdte hódító útját, a DS képességeihez redukált külalak mit sem vesztett eredeti bájából. Sőt, mi több, a változás szinte minimális, ami pedig nagy szó a Nintendo gép teljesítményét figyelembe véve. A kézzel rajzolt hátterek és sprite-ok gyönyörűek, a zene (Danny Elfman rajongók figyelem!) hátborzongatóan jó, sőt még az angol szinkronhangok java is megmaradt a fontosabb átvezetőkben. Egy sötétített szobában, fülhallgatóval a fejünkön szinte már el is felejtjük, hogy a sokak által csak “kvarcjátéknak” hívott kütyün ügyködünk, annyira frenetikus az összhatás.
A karakterek még mindig bájosak, a poénok még mindig ütnek, a Disgaea mélysége pedig még mindig a hihetetlen kategóriába tartozik. A harcrendszer nagyon összetett (első ismerkedésnél elengedhetetlen a tutorial végigrágása), az alvilág pedig szinte végtelen felfedeznivalóval várja az érdeklődőket. Az irányítás cerkával is lehetséges természetesen, de a gombokkal történő kezelés sem pusztítja az élményt.
Tömörítve: talán az utóbbi idők legjobb vásárát csinálhatja az ember a Disgaea DS változatával. A rendkívüli tartalom - túlzás nélkül - hónapokig lekötheti a játékost, ez pedig egy kézikonzolos címtől nagy szó. A Nippon Ichi Software-nek pedig ezúton is küldjük a baráti üdvözletünket. Ilyen kiváló, nagy odafigyelésről árulkodó portolást ritkán lát a játékos. A Disgaea DS a tavasz egyik legütősebb címe a Nintendo zsebkonzolján - kötelező tananyag, fejlesztőknek és elkötelezett játékosoknak egyaránt.
RETRO GAMES CHALLANGE
Dívik a retro és dúl a nosztalgia. Egyes kiadók képesek századszor is a mindenféle apropóból megjelentetett gyűjteményes kiadásokat a publikum torkán letuszkolni. A szerencsésebbek a padláson ragadt, gondosan elcsomagolt konzolok dobozait porolják le nosztalgia céljából, vagy épp félpénzen bővítik a retro-gyűjteményt a bolhapiacokat járva. Az egyszerű gamer meg csendben, emulátorokkal tiszteleg a letűnt korok emlékei előtt.
A Retro Game Challenge egy új szemszögből közelíti meg a múltidézést. Vesz egy agyament sztorit időutazással és virtuális játékmesterrel. A koktélhoz hozzálöttyint pár teljesen új, ámde nyilvánvalóan régi klasszikusok által ihletett játékot, és az egészet megbolondítja a korszak játékos szubkultúrájának a paródiájával.
Két kissrác ül tehát egy nappali TV készüléke előtt. A gyékényen ott virít a Famicom, a polc roskadozik a videojátékos magazinoktól és játékkazettáktól, a skacok beszélgetnek, sztoriznak, a háttérből néha közbeszól az anyuka, a képernyőn a legmenőbb játékok pörögnek, egy ronggyá olvasott magazin pedig a kód rovatnál felcsapva hever a játékgép mellett. Ugye neked is megdobbant a szíved a fenti idillt magad elé idézve?
A játék gerincét jelentő programok jópofák, élvezetesek, és többnyire tényleg prímán ki vannak dolgozva. Találkozunk űrlövöldével, rallyprogrammal, nindzsás ügyességi játékkal, klasszikus JRPG-vel és így tovább. Az idő múlásával valamint a kihívásként kitűzött feladatok teljesítésével újabb játékokat nyitunk meg, a polcon újabb magazinok jelennek meg - így haladunk előre a történetben. A játék egyébként tele van jópofa utalásokkal, és kikacsintásokkal - pont annyira veszi magát komolyan, amennyire kell.
Sokan tartottunk tőle, hogy a DS egy maradi értékeket hirdető, korszerűtlen játékokat futtató masina lesz. A Retro Game Challenget külső szemlélődőként vizsgálva az állítás helyesnek is tűnhet. Ezt a programot azonban a legvadabb szkeptikusoknak is ajánlott kipróbálni, mivel amíg a régimódi, kopottas fogaskerekeket ilyen friss és üde ötletekkel sikerül a csúcsra járatni, úgy érzem nincs okunk az aggodalomra. No, de ha már retro, nézzük is a következő tesztalanyt.
GIANA SISTERS DS
A kakaóbiztos-generáció kedvéért megsúgom, hogy a Giana Sisters a maga idejében rettentő kultikusnak számított a Nintendo konzolokat mellőző C64 és Amiga tulajdonosok körében. A játék pofátlanul koppintotta az eredeti Super Mario Bros.-t a grafikai elemektől kezdve játékszabályokig, de néhány tekintetben azért igyekezett túlmutatni az eredeti formulán. A DTP Entertainment és a Spellbound Interactive úgy gondolta, hogy leporolja a hőskori remeket, és a Nintendo retromán konzolján ad új otthont a vadóc nővéreknek.
A Giana Sisters DS tehát egy klasszikus Mario-klón, a kétdimenziós ugrabugra játékok archetípusának megtestesítője. Haladunk a díszes-mesés pályákon, lépdelünk előre a világ térképén, gyűjtögetjük a színes bigyulákat, és matricává lapítjuk a pályákon grasszáló ellenfeleket. Ugye nem bonyolult a képlet? Nem bizony, sőt már ezerszer láttunk ilyet. Mégis attól érdekfeszítő a GS, hogy a legszebb játékemlékeket idézi az emberben. Ezt a gondolatot nemsokára ki is fejtem, előtte azonban nézzük a részleteket.
A két hősnőci irányítása nagyon kellemesre és gördülékenyre sikeredett, melyet részben az oltári animációk is szavatolnak. A pályák felépítése nincs túlbonyolítva, a szintek nincsenek agyonfűszerezve mindenféle párhuzamos járatokkal, power-upokkal - a Giana Sisters DS változatában fő a letisztultság és a hagyományok tisztelete. A grafikát - bár talán a GBA is elbírta volna - stílusosnak nevezném, és nem vitás, a színorgia igencsak jól mutat a DS vibráns kijelzőjén. Mivel alapvetően az ifjabb korosztálynak készült a progi, ezért a készítők inkább a világos színekre, mesés formákra és aranyos lényekre helyezték a hangsúlyt. A habkönnyű hangulatnak köszönhetően bátran ajánlható a játék a legfiatalabb korosztály számára is - sőt, a Giana Sisters-t a girlgamerek is habzsolni fogják. Ideális választás lehet a progi barátnőnek, asszonypajtásnak egyaránt.
És hogy mi a legfurcsább az egészben? Hogy a keményvonalas játékos ugyanúgy rákattanhat a játékra, mint a hat éves kisgyerkőc vagy egy cserfes csitri.
A kérdés már csak az, hogy az ilyen jellegű nosztalgiára hogyan tekint az ember. Úgy, mint a régi emlékek és dicső múlt újjáélesztésére, vagy olcsó és korszerűtlen dolgok szükségtelen erőltetésére. Engem elbűvölt és elvarázsolt a 8-bites platformerekre, és a régi PC-s shareware mászkálós szösszenetekre emlékeztető Giana Sisters DS. A fenti kérdés eldöntését azonban a kedves olvasóra bízom...
METAL SLUG 7
A Metal Slug sorozatról sokféle közelítéssel tudna diplomamunkát írni az önjelölt lludológus hallgató. Vizsgálhatná a mennyiségi-minőségi szempontokat, a kétdimenziós grafikában rejlő páratlan lehetőségeket, de akár a franchise élettörténetét is górcső alá vehetné a mindenkori játékipari szempontok szerint. Mi nem ásunk ilyen mélyre, inkább megvizsgáljuk a terebélyes Fémcsiga-család új porontyát.
A hetes epizód nem teker embereset a már sokszor látottakon, nem tör új dicsőséges babérokra, pusztán hozza a jól bevált fuss és lövöldözz közhelyeket. Ami engem, az első részek rajongóit, szíven ütött az első percekben, az a hátterek általános statikussága volt. Nagyon hiányoltam a minden ízében animált, kézzel rajzolt háttereket. Ehelyett mit kaptam? Unalmas CGI képernyőket, homályos formában tárolt, jellegtelen környezetet. Ezt még a GBA változatnál elnéztük, de talán a DS-nek bírnia kellene a tempót. Még szerencse, hogy az ellenfelek és lövedékek számán nem esett csorba - a mozgalmasabb jeleneteknél szokás szerint teli a képernyő mindenféle izgő-mozgó sprite objektummal. A pályadesign is kezd már picit önismétlővé válni, de elismerem - nehéz lehet a stílusban bármiféle újat is mutatni. Szerencsére az ötletes, fél képernyőt betöltő főnököket nem küldték nyugdíjba a fejlesztők, és a nehézségen sem könnyítettek Ignitionék. Normál fokozaton is megizzad majd a tenyerünk a heves gombnyomkodás közepette. Kezdőknek és lustáknak felajánlja a program a könnyítés lehetőségét, de így legalább annyira értelmetlen a Metal Slug 7-nek nekimenni, mint a nehezített módozatnak. A játék ugyanis totálisan a középső nehézségi szintre lett tervezve, és véleményem szerint csak így az igazi a küzdelem.
Az érintőképernyő által állított feladathoz nem voltak képesek felnőni a fejlesztők - gyakorlatilag egy felesleges, lebutított térképet láthatunk az alsó kijelzőn. A fő küldetéslánc sem vetekszik egy orosz realista regény terebélyességével, gyakorlatilag bő 1-2 óra alatt végig szaladhatunk a szinteken. Aggodalomra azonban nincs okunk - a pályák nem fulladnak ki egy végigjátszás után, lazán érdemes belevágni másodszor-harmadszor is a kalandokba. Mert minden kritikám és negatív észrevételem ellenére a hetedik Fémcsiga egy érdekfeszítő, izgalmas és minőségi játék a DS kínálatában. A műfaj és a sorozat rajongói nyugodtan szerezzék be, mert bár a legendás első epizódok szintjét nem éri el ez a próbálkozás, mégis egy feszes, jól játszható, ámbár nem hibátlan programot kap a pénzéért a vásárló.