Elég egy röpke pillantás a közelmúlt játékaira, és láthatjuk: a folytatások időszakát éljük. A boncasztalon ismét egy méltán híres sorozat, mely látszólag csatlakozott a megújulásért folytatott szélmalom harcba. De vajon új-e az új, és ami még inkább égetőbb kérdés, hogy jó-e az irány? Egy biztos: nyakunkon a háború következő hajnala.
Akik otthonosan mozognak a Warhammer univerzumban, azok számára a kampány sztorija nem lesz túl nagy meglepetés. Az űrgárdisták egy Caldaris nevezetű bolygón végzett rendfenntartói rutinja hirtelen bonyolódni kezd. Örök ellenségeik, az orkok rájuk nem jellemző taktikai lépésekkel tesznek keresztbe az ottani erőknek, ami azon összeesküvés-elméletnek ad kezdő lökést, miszerint az Eldar-ok az orkokkal együtt akarják eltörölni az emberiséget, planétáról-planétára. Épp hogy a cselszövésre fény derül, mikor a rég nem látott negyedik fél egy látványos, valamint az űrgárdisták számára tragikus belépővel adja a Birodalom tudtára, hogy nagyon is él. Ők a Tiranidák, a galaxis sáskái, az élet esküdt ellenségei.
A kampány maga három különböző bolygón zajlik. Orkok, Eldar-ok, és persze Tiranidák... mind-mind az Istencsászár halálos ítéletére várnak. A Risk elgondolás maradt, tehát szektoronként és menetenként indulhatunk a galaxis legtökösebb gárdistáival a purgáló turnéra, akár kooperatív módban is. A nagy (de korántsem váratlan) különbség az elődhöz képest, hogy az építkezés, mint olyan, nem szerepel, sőt, a kampányban még csak a gyártási aspektus sem. A kezdetekben adott a névtelen hős (aka a játékos), egy frissen kinevezett parancsnok, valamint veteránok és egy újonc egyaránt, a maguk szakterületének legjobbjaiként, a legendás Vérhollók rendjének kötelékein belül. Felszerelésüknél és képzettségüknél már csak személyiségük eltérőbb, melynek szó-szerint hangot is adnak minden adandó alkalommal. Ennek köszönhető, hogy a sztori a fenti konfliktus lefolyásán kívül a Vérhollók, és azok nevesebb tagjainak sötét múltjával is felhígul, de nem pejoratív értelemben.
A történet kellemes, a körítés szintúgy, a narráció pedig egyenesen profi. A jól megszokott mesélő orgánuma (még mindig) tökéletesen passzol a Warhammer 40K sötét és brutális világához. Vészjósló átvezetők peregnek le szinte minden bevetés előtt, és a küldetések ismertetői is kellően felpaprikázzák a tisztogatásra vágyó játékost. A beszélgetések néha előveszik az akciófilmekből ismert egyszerű és hatásvadász kliséket, de akik ismerik az űrgárdistákat, azok tudják, hogy ők mindig is ilyenek voltak: szűkszavúak, fanatisták, de mindenek előtt kőkemények. Kissé kellemetlen, de minden bizonnyal javítható hiba, hogy egy-egy bevetés kezdetén olyanok is megszólalnak, akiket nem vittünk magunkkal. Négy nehézségi fokozat áll rendelkezésre, ám a csaták súlyát és a taktika fontosságát csak a két nehezebbiken lehet érezni igazán. A gond ott kezdődik, hogy bolygónként átlagosan (csak) négy szektor áll rendelkezésre, és hogy ez összesen három különböző környezetben felépített két-két pályát jelent. Kevés, ha szem előtt tartjuk, hogy a Risk mechanika miatt sokukat újra és újra teljesíteni kell. A sztoriközpontú bevetések ugyan egyedi kivitelt kaptak, de még így is túl sokszor ismétlődnek az ominózus pályák. Minthogy csapat és skill központú lett a játék, a kampány az építkezős RTS-t az RPG elemre cserélte ki. Mindannyiuk képességei fejleszthetőek XP fejében, és szerencsére itt már nem kell (annyi) ismétlődő elemmel számolni, ugyanis a karakterfejlesztés repertoárja (már annál inkább) képes feltornászni a kampány újrajátszhatósági értékét. Emellé párosulnak a szerepjátékokból kihagyhatatlan “loot és gear” örömök, vagyis a lehetőség, hogy talált felszereléseinket egységeinkre aggathassunk a belbecs és a külcsín jegyében egyaránt.
A kis számú térképek védelmére legyen mondva, hogy ami viszont van, az ügyesen koreografált. Az előző résznél tereptárgyakkal sokkal gazdagabban megszórt (ami egy DoW esetén nem csak díszt, de egyben taktikai lehetőséget is jelent), részletesebb, életszerűbb és nem utolsó sorban interaktívabb, mint amit eddig a legtöbb RTS-ben láthattunk. A természetes és mesterséges fedezék fokozatosan lemorzsolódik, a falak fázisonként omladoznak, ahogy a megszállható épületek is. Mindez az Essence 2.0-nak köszönhető, melynek elődje (egyeseknek talán meglepő módon) nem a DoW-ban, hanem a Company of Heroes-ben szerepelt először. Az első résszel összehasonlítva tehát hatalmas a változás: a korhű effektek mellett élethűbb fizika és részletesebb textúrák képviseltetik magukat, de ezt a képek és videók elregélik helyettem.
Az összhatás mágikus képletéből azonban nem maradhat ki a zene sem, melyről - stílszerűen - csak dicshimnuszt lehet zengeni. Az űrgárdistákhoz méltó templomi hangszerelés a harcindulókkal jár násztáncot, és a csata hevével szinkronban emelkedik a muzsika méltósága is: a nagyobb ütközetekben kérhetetlenül rázendít a kórus, a dallam pedig komplexebb és erőteljesebb lesz. Emiatt nem egyszer kirázott a hideg, vagy kaptam éppen vérszemet a harcok közepette, ami határozottan jó pont. Minthogy mind a kampányban, mind a csatatéren az RPG vette át a fő szerepet, a képzettségek tudatos, gyors és jól időzített használata fontosabb, mint az utóbbi idők RTS-einek bármelyikében. Ez pedig azért szerencsés, mert a kampány-ütközetek összesen csak négy csapat használatát engedélyezik, és ezzel sokkal hitelesebb képet ad a háttérirodalomról és az űrgárdistákról egyaránt. Többek közt arról a tényről, hogy belőlük egy tizenkét-húsz főből álló alakulat felveszi a versenyt pl. egy Tiranida hordával (és valljuk be, az első DoW ilyen szempontból megtévesztő, már-már kiábrándító volt).
A kampány tehát kiváló lehetett volna, ha néhány pályát még hozzácsaptak volna a kínálathoz. A multiplayer ezzel szemben nyílt kártyákkal játszik: mind a négy faj játszható, mindegyikük három-három egyedi hőssel. Na, ez már igen! Megjelennek az erőforrások, az elfoglalható pontok, az instant fejleszthető és felszerelhető egységek. Igaz, ami a térképeket illeti, ismételten foghíjas a tárház: a módusz jelenleg csak öt darabbal büszkélkedhet (és két játékmóddal), de idővel, patch és expanzió formájában ez biztosan bővülni fog. A rendszer a Live-on keresztül működik, tehát az “achievement” vadászok már örülhetnek, de ennél fontosabb, hogy a szolgáltatás minősége mostanra már stabilnak mondható (kezdeti nehézségek itt is voltak). Az AI-nak nincs sok szégyenkezni valója, de mégis az az igazi, hogy egy embertársunkkal vállvetve, vagy épp azok ellen harcolhatunk. A Tiranidák hozzák az igazán nagy újdonságot, és a sajátosságait végigzongorázva tiszta lelkiismerettel nyugtázhatjuk, hogy egyedi fajjal bővült a DoW videojátékos története. Ezért is említésre méltó a tény, hogy az egyensúly már most meglehetősen finom, de ez valószínűleg csak javára változik az idő folyamán.
Nem kellett sokat várni a folytatásra (már ha a Soulstorm óta ketyeg az óra), és meg kell hagyni, a radikális (?) változtatások ellenére is egy nagyon szimpatikus koncepció körvonalazódott. Az már más kérdés, hogy újnak nem nevezhető, hisz a hősközpontú RTS-RPG korántsem új keletű elgondolás. A jelek szerint a Relic igyekezett arany középutat választani: maradtak a közkedvelt univerzum sajátosságainál, ám mechanikailag egy avantgárdnak nem mondható, mégis a gondos kivitelnek hála frissnek ható elképzelésre cserélték le az előző rész lelkét. A Dawn of War 2-ben ott az “úgy tökéletes, ahogy van”’ potenciál, de per pillanat a rövidke és repetitív kampány, valamint a kevés pálya fájó ténye meggátolta ennek elérésben. Aki azonban vakon bízik az Istencsászárban, az már most tudja, hogy ezek valójában csak a háború hajnalának legelső, rövid pillanatai. A java még hátra van!