Béka vagyok. A beszélős fajtából. És csókra vágyom... de nem akárkiére! Mindmáig próbálkoztak nálam az ifjú jelöltek, ám végül mindig csalódnom kellett. Hiába, a mágikus cuppanós - vagy ahogy a jól képzett mágusok mondják: az orális úton applikálható permanens metamorfózis - ritka madár errefelé. Hét évvel ezelőtt már járt itt egy lovag, sorban a negyedik, de az én ízlésemnek túlságosan nőies volt. Rá négy évvel jött az ötödik. Kezdetben szép volt és jó, akár a mesében, később azonban kiderült, hogy csak a hírnév és a pénz hajtja. Már mardos az özvegyi varangy lét szele, napról-napra göröngyösebb vagyok, pedig minden vágyam, hogy végre lepetézhessek a nagy Ő mellett. De nem adom fel, mert tudom: hamarosan jönni fog valaki, aki igazán elvarázsol! És igen, már látom is hercegem körvonalait a keleti horizonton! Brekk!
Sokan nem tudják, de a King's Bounty első epizódja immáron nagykorú, vagyis betöltötte 18. életévét is. Tiszteletét tette PC-n (DOS), C64-en és Mega Drive-on egyaránt. Akiknek ez új információ volt, azoknak valószínűleg Jon Van Caneghem neve is ismeretlenül cseng. Ő a New World Computing megalapítója, tervezője és producere. Vagyis az az ember, akinek a Heroes és King's Bounty-féle körökre osztott fantasy stratégiák műfaját nagyban köszönhetjük. Szükséges felvezető, hisz akik először a Heroes of Might and Magic szériával ismerkedtek meg, azoknak a Legend orcátlan koppintásnak tűnhet. Ám a helyzet pont fordított.
Valljuk be őszintén: máig a Heroes III az egyetlen játék, melyre mindenki nyugodt lélekkel hivatkozhat, ha a zsánerről van szó. Az állóvizet ezúttal a Kelet, egész pontosan egy picike, vladivosztoki fejlesztőcsapat, a Katauri hivatott felkavarni. Minthogy a King's Bounty licensz megvételre került a 1C által, a háttér már adott volt. A kérdés csupán az, hogy a legkisebb fiú lesz-e olyan ügyes, hogy beteljesítse a régóta bonyolódó tündérmeséhez szegezett elvárásokat.
Az előjelek biztatóak: az oroszok programozásból többször is bizonyítottak a közelmúltban. Ugyanakkor a koncepció aggodalomra ad okot: manapság már nem dívik körökre osztott játékot hegeszteni, főleg nem európai és nyugati célközönségnek. Az pedig, hogy kizárólag single player módusszal operál, kifejezetten kockázatos. No de elég a száraz tényekből... lássuk magát a legendát!
Elindítva a játékot máris több fronton zúdul ránk a mesébe illő hangulat: élénk színek, ízléses menü, fülbemászó dallam, és nevetségesen rövid töltési idő. A menü kezelhetősége végtelenül egyszerű, mégis, minden szükséges opció helyett kapott. Itt jegyezném meg, hogy régóta most találkoztam először azzal a lehetőséggel, hogy magában a menüben kapcsolhatom ki a bevezető animációkat (nem pedig pl. konzolparancsokkal vagy fájlmódosítással). Apróság, de szívmelengető gesztusként éltem meg.
A kampányt négy nehézségi fokozaton kezdhetjük el, és meg kell hagyni, hogy ellentétben sok mai produktummal, az elnevezésük hűek magukhoz. A könnyű gyakorlatilag csalás, arra való, hogy végigrohanjunk az amúgy rövidnek nem mondható kampányon, a normál a legtöbb embernek megfelelő lesz, a nehéz és a lehetetlen pedig, nos... az nehéz és lehetetlen. Három jóképű férfiú vár arra, hogy a király, Márk szolgálatába álljon: a harcos, a paplovag, és persze a mágus. Vagyis nincsenek fajok, sem építhető várak, bányák, és a többi. Ugyanis a The Legend mindenét az egyjátékos móduszra tette fel, és mint ilyennek, a történet felgöngyölítése, a fokozatosan bővülő helyszínek, képességek és egységek megismerése / használata a fő csapásiránya. Érthetőnek érthető, de a hot seat és a multi hiánya fájó. Egy duel módot (ala Etherlords) kaphatott volna, ám a játék profilját elnézve igencsak kilógott volna a lóláb. Vagyis összegészében rendben van így, de azért ott a de.
A három kaszt valamelyikeként a kiképzés kezdetén szóba elegyedünk mentorunkkal. Bizony, dialógus! A Heroes sorozattal ellentétben a King's Bounty bőségesen operál beszélgetésekkel, melyek egyfelől néha viccesek, néha elgondolkodtatóak is tudnak lenni, másfelől pedig nem ritkán választási lehetőségeket is kínálnak. Egy-egy quest megoldására tehát több megoldás is létezik, melyet alkalomadtán verbálisan is elérhetünk. Ezért is külön öröm, hogy itthon magyar nyelvezettel került a boltok polcaira. Ugyan akadnak hibák (főleg a félreütős fajtából), néhol meg kissé ügyetlenül sikerült visszaadni a mesebeli nyelvezetet, de summázva egyáltalán nem rossz (főleg azt figyelembe véve, hogy a fantasy magyar kiszerelésben olykor - akarva-akaratlanul - nagyon bárgyúan tud hangzani), az angolul nem tudóknak meg egyenesen áldás.
Amint belecsapunk a lecsóba, a jó öreg RPG metódus mentén tapasztalati pontokat szerezve elkerülhetetlen lesz a szintlépés. Kaszttól függően kapunk X mennyiségű, három típusú rúnakövet (többek közt). Ezeket az amúgy szemkápráztatóan barokkos karakterlapunk fejlődési fáján költhetjük el. A hatalom, az elme és a mágia területén. Értelemszerűen a három hős mindegyike remekel a három ágazat valamelyikében, azonban lényegi különbséget a kasztok között mégiscsak az egy-egy területen található két egyedi képesség tesz. Sajnos ezzel igencsak leredukálódik az esély az egyedi hős megalkotására, mivel a játék felénél már mindhárom ágnak ildomos kidolgozottnak lennie, és a mágiát is kötelező használnia pl. a harcosnak. Apropó mágia: ahelyett, hogy tornyokat húznánk fel és reménykednénk, hogy az a nekünk tetszőeket adja, magunknak kell vásárolni / találni tekercseket, amiket aztán a könyvünkbe firkathatunk (ha tudásunk engedi).
Ha már a könyvnél tartunk: égbekiáltó a “kedvencek” könyvjelző hiánya, ám a legutóbbi javításban már helyet kapott, csak épp valamiért még nem aktiválták (moddal elérhető, de a magyar verzióval még nem működik rendesen). Maga a mágia szintúgy három iskolára oszlik, és bár a repertoár nagy része nem fog meglepetésként hatni a Heroes-on edzett játékosokra, de akadnak köztük újak, és ami még jobb, hogy három szintig fejleszthetőek.
A java azonban csak most jön: a harag ládája! Négy, túlvilági lény bújik a fenekén, akik teljesen egyedi képességekkel ruházzák fel hősünket. Igazán ekkor mutatkozik meg, hogy miért is alapkövetelmény a Shader 3.0, és az, hogy a válaszható frakciók és a multiplayer helyett mit ballanszoltak eddig a srácok. Szinttel és tapasztalati pontokkal rendelkeznek, akárcsak a hősök. Fejenként négy egyedi, javarészt látványos és hasznos képességgel rendelkeznek. Üzemanyaga a harag, amit csaták során tornázhatunk fel, ám csatán kívül az idő múlásával együtt apad. Merthogy a térképen búcsút intettek a körökre osztott metódusnak, ehelyett valós időben zajlanak az események. Napszakok, órák, percek, az óra makacsul ketyeg. További érdekesség ezzel kapcsolatosan, hogy a leküzdendő ellenfelek nem földbe gyökerezve várják végzetüket, hanem folyamatosan mozognak. Kellemes és ravasz változtatás, hisz egyfelől így a játék ezen oldala kapott egy kis ügyességi ízt, ahogy pl. manőverezünk vagy kicselezzük a zsákmányok őrzőit, valamint az egész világ életszerűségének is jót tesz. Ravasz is, mert a veszélyesen addiktív játékmenet így még jobb dinamikát kapott. Például éjszakai harcra szakosodva igyekszünk kihasználni a sötétség minden percét, amíg a pirkadat be nem köszönt, aztán könnyen lehet, hogy egy nagyon is valódi hajnalon eszmélünk csak fel a játékból.
A játékidőt tekintve sem lehet panasz. A kampány normál fokozaton is 60-100 órát vesz igénybe, ha nem vagyunk restek a rengeteg mellékküldetéssel, elásott kincsek felkutatásával, ritka tekercsek / tárgyak / egységek vadászatával, feleségjelöltek kegyeinek elnyerésével, valamint kósza ellenfeleken való tréningezéssel bíbelődni. Furcsa, de nem tragédia, hogy a három főellenfelet kb. a kampány felénél le is tudjuk, a végén pedig érezhetően sok és nehéz harccal próbálták húzni a játékidőt. Az újrajátszhatósági ráta egész impozáns, ha számba vesszük a rengeteg feladat alternatíváit (vagyis hogy esetenként lehet jól, jobban, vagy legjobban is teljesíteni - ez utóbbi első nekifutásra aligha fog menni).
A látványt illetően a képek néhány jellemzőt jobban visszaadnak a szavaknál: tereptárgyaktól hemzsegő, tudatosan és aprólékosan megtervezett tájak, ami bőven ellensúlyozza a nem éppen gömbölyded formákat. Az ugyan nem látszik, hogy az egységek animációi nem olyan kifinomultak, mint mondjuk a Heroes 5 esetében, ám az igen, hogy a varázslatok, a harag ládája, és a három bossfight mindegyike jókora lapáttal tesz a mérleg másik serpenyőjére (persze mozgásban látni az igazi). Mindennek fényében a minimum és ajánlott hardver is alacsonynak mondható: papírforma szerint 2,6 gigás processzor, egy giga memória, és egy GeForce 6800-as, vagy Radeon X1300-as. Gyakorlatban azonban szinte bármilyen VGA megfelel, mely támogatja a SM 3.0-t, vagyis az integrált Intel kártyás laptop tulajok nagy része sem marad ki a mókából (persze ilyen konfiggal nem szabad konstans 60 fps-re számítani). A középmezőnyös konfigom vígan futtatta maximum beállításokkal is, valamint vastól függetlenül is kijelenthető, hogy a töltési idő kényelmesen rövid. Szerencsére a zenéről is csak jókat mondhatok: területektől függően autentikus, profin komponált muzsikák (a föld alatt és az elfek erdőiben hallhatóak mély nyomokat hagytak). Egyetlen probléma, hogy megállás nélkül szólnak, és ha órák óta ugyanazon a helyek tartózkodunk, vagy egyik harcból a másikba esünk, akkor bizony rájuk lehet unni.
A Katauri és az 1C jelesre vizsgázott adaptációból, programozásból és prezentációból egyaránt. A sztori, a nyelvezet és a képi világ kellemes ötvözete a fantasy-nek és a gyerekmesének, éppen ezért korhatár nélkül, és nemtől függetlenül bátran játszhat vele bárki. Szinte mindenki megtalálhatja benne a számításait, és mégis, ez a fajta univerzalitás nem ment a játék kárára (nem úgy, mint pl. a Spore esetében), sőt, egy kifejezetten egyedi ízt kölcsönöz neki. Erre szüksége is volt, ha már játékmechanikailag egy ősrégi, és nem éppen divatos fundamentumra építkezett. Ugyan a megnyirbált karakterfejlesztési lehetőségek és a multi hiánya mellett nem lehet csak úgy elmenni, de utolsó (ellen)érvnek itt az árcédula: öt ezer forint. Mindent latba vetve a King's Bounty orosz újragondolása az év eddigi legkellemesebb PC-s meglepetése, aminek betudható az a tény is, hogy marketing híján nem igazán kapott (még) nagy visszhangot, pedig Amerikában már tavaly debütált.
Tehát minden HoMM kedvelő fiú és lány boldogan élhet, míg meg nem jelenik az Armored Princess névre keresztelt expanzió, vagy a Disciples III, mert az óperenciás tengerrel ellenkező irányban, az üveghegyen túl még mindig tudják, hogy sokaknál nem a kurta életű játék az úr.