Első hetünk az Xbox Series X-szelTeszt

Amolyan ünnepi hangulatot hoz mindig egy konzolgenerációs forduló. Talán mostanában nincs már akkora ugrás, mint a SNES-PS1 váltás idejében volt, de azért ma sem csak duma a hardveres fejlődésen alapuló konzolos megújulás. A fejlődés ívét figyelve érdemes látnunk azt is, hogy az előző generáció kicsit beintett a szokásos ügymenetnek. A 4K már rég a nappalik részévé vált - így kellett egy köztes fél-generáció, amiben a két konzolgyártó utánament a tévéfabrikálók piaci stratégiájának. A PS4 Pro kibulizta az átmeneti 4K-t, az Xbox One X pedig már majdnem natívan tudta az új képtisztasági nívót. Viszont ezzel a számítási kapacitás jelentős része arra fordult, hogy a felbontáson turbózzanak a fejlesztők, a részletesebb grafikai elemek pedig a háttérbe szorultak. A PC piacon ezt a szemléletet tipikusan a magasabb sorszámú GPU-kra bízzák ugyanazon a családon belül, konzolon viszont a felbontásra fordított félgenerációs ugrás a vizuális nívó többi elemének stagnálásához vezetett. Most itt a következő lépcsőfok, ahol a kapufás 4K talán tényleg valós 4K lesz. A 30 FPS-ből lesz 60, meg 120, ahol erre marad fejtér. A ray tracingnek köszönhetően tükör lesz az ablaküvegből meg az esős aszfaltból. És messzebbről láthatunk majd részletesebb modelleket a tájon, dúsabb fű és csodaszép shader effektusok társaságában. Az első tapasztalatok alapján viszont olyan érzésünk támadhat, hogy ismét csak félgenerációt léptünk előre…

Ez jut eszembe egy héttel az Xbox Series X kézhezvétele után. A legerősebb konzol még erősebb lett, viszont a bekapcsolás és a profil regisztrálás után pont ott vagyok, ahol Xbox One X-en abbahagytam az életet. Ugyanaz a hátterem, pöccre ugyanazokra a játékokra látok rá, csak egyik-másikon ott van már az X|S logó. Oké, valamivel gyorsabban tölt be a konzol, de XOX-en is csak altattam, nem kikapcsoltam a gépet. Az első benyomások tehát olyanok, mintha ugyanabba a számítógépbe, az oprendszer újrahúzása nélkül egy kis plusz memóriát, meg egy bikább GPU-t pattintottam volna. Persze a rendszer patent, de XOX-en sem volt vele semmi gondom. A menük gyorsan váltanak, minden reszponzív, gyors és sima, ahogy egy frissen üzembe helyezett konzoltól ez már egy generációval korábban is elvárt volt. Tegyük gyorsan hozzá: mielőtt annak agyát teleraktuk volna ápdétekkel, screenshot halmokkal, meg ki tudja hány temp mappával, amit nem is látunk a háttérben.

Mielőtt a játékélményre térnénk át, beszéljünk még kicsit a küllemről is. A gép maga nagy, de nem otrombán nagy, mondhatni minél többet van a tévé mellett, annál kisebbnek látom. Simán elfér a laposképernyő oldalában pusztán a nappali látképét tekintve. De ha például polcsugárzók vannak a televízió mellé telepítve, akkor egy mélyebb felületen elfér a gép a képernyő mögött is. Tudod, a tévé mögé szuszakolt router, NAS, Steam Link dobozka és a kötelező kábelrengeteg mellett. Ráadásul úgy, hogy ilyenkor már gyakorlatilag nem is látod a masinát. A belélegzés design eleme kifejezetten tetszetős amúgy, szóval már csak ezért sem érdemes eldugni a gépet - ez az izgalmas mozzanat teszi fel a koronát a gép külső látványára. A masina amúgy csodahalk, az egyre hűvösödő novemberi estéken a konvektorban duruzsoló fűtés zaja simán elnyomja a gép minimális neszeit. Ahogy mérnöki tapintással becsülöm, a Series X végig vállalható hőfok környékén marad, és nem, nem tudsz pingponglabdát reptetni a gép tetején (lásd lenti képünket), de még csak füstöt sem tudsz kicsiholni a zöld-setét toronyból. Érdemes azonban megfigyelni, hogy a gyorsindítóra állított gép soha nem kapcsol ki (akárcsak az Xbox One X esetében), és a ventilátor akkor is forog, amikor azt hinnénk, hogy a gép passzív üzemmódban várja az élesztő kontrollernyomást. Hogy ennek milyen hatása van a lakásunk villanyszámlájára, vagy úgy en bloc, a hosszútávon megbízható hűtési működésre, az remélhetően csak hosszú évek múltán, és nem rövid hónapokkal később válik el…

És akkor a jöjjön a lényeg, következzenek a játékok. Valószínű nem is nagyon volt olyan mainstream konzol, aminek az indulása ennyire hanyagolta volna a bevonzó exkluzívokat. Az Xbox Series X-re egyszerűen nem találtam semmi olyan programot a friss felhozatalból, ami miatt szükségét éreztem volna a gép megvásárlásának. Nem ez hajtott a „buy” gomb irányába, sokkal inkább a szakmai kíváncsiság, vagy a legfrissebb, legerősebb verzió iránti vágy. Játékok szempontjából a Halo nevét már fel sem merem hozni, ugyanakkor sehol egy Kameo, egy PGR3, egy Condemned. Nincs egy Killer Instinct, vagy egy Ryse szintű bikaság, ami demonstrálná a gép erejét. Vannak a korábbi Xbox One X-re is felhúzott címek, és azok a launch ablak környékén megjelent multiplatform játékok, amelyek megkapták a maguk ráncfelvarrott kiadását. Ez így nagyon sovány szerintem, mert számomra sem a Falconeer, sem a Dirt 5 nem tud olyan tüzet csiholni, mint a korábban említett exkluzívok. Azért persze a folytatólagos könyvtár sem semmi. Mi több, a Smart Delivery és a visszafelé kompatibilitás is egy bitang fegyvertény (mindenféle irónia nélkül), mert a korábbi könyvtár tényleg, minden trükk nélkül elérhető, és olyan sem volt még, hogy egy új konzolt eleve több száz játék lehetőségével indítsak be. És akkor a Game Pass-ról nem is beszélek, ahonnan tényleg minden, de minden MS-exkluzív cím azonnal elérhető, letölthető, mégpedig a játékok jelentős része máris X|S frissítéssel.

A konverziókról egy külön cikkben is megemlékezünk majd, de azt itt is le kell szögeznünk, hogy a régebbi címek 4K-ra, esetleg 60 FPS-re húzott verziói tényleg impresszív formát mutatnak. A kép általánosan tiszta, a 60 FPS pedig olyan folyamatosságot kínál, ami eddig sokszor csak a PC-sek kiváltsága volt. Az SSD-ről pörgő töltési idők is jelentősen finomodnak, de nem szűnnek meg! Aki azt várja, hogy egy szempillantás alatt eljutunk a játékig, az picit csalódni fog - ez csak nagyon speciális esetben áll össze. Az SSD-vel tehát kábé olyan élményt kapunk, mint amikor PC-n egy tempósabb solid state meghajtóval töltjük be a játékokat - aki erről a vonalról bír némi tapasztalattal, az nem fog nagyon meglepődni a látottakon. Persze a finom és gyors működésnél a Quick Resume is bejön a képbe. Ilyenkor a gép pillanatképet csinál a támogatott játék állásáról, és úgy váltogathatunk a futó szoftverek között, mint amikor a mobilon tekergetjük az appokat. Ez főleg akkor lesz igazán jó, ha esetleg gyerekek is használják a masinát, vagy hosszabb játékos estéken váltogatni akarunk a különböző backlogban ragadt címek között. Ez is egy konzolon újszerű, remek megoldás!

Technikai szempontból a 120 FPS intézményével és az ezzel szinkronban lévő képfrissítés jelentőségével viszont nem győztek annyira meg. Egy új LG OLED televízióra kötöttem rá a masinát, ami támogatja a gyors szinkronizációt, és bár gond nélkül futnak így a játékok, én annyira már nem láttam a különbséget mondjuk a 60-as és a 120-as érték között. Úgy sem, hogy PC fronton most is egy Alienware notin nyomulok, és volt idő, amikor igenis fontos volt a CS-ben, hogy vastagon 100 felett legyen az a fránya FPS mutató… 35 évesen a tévé elé süppedve a harmincról duplázott képfrissítéssel bőven elégedett tudok lenni, és a 120-at amolyan hifista nagyzolásnak érzem inkább, mint erős vonzalmi pontnak, vagy gyakorlati újításnak. Pláne, hogy a Dirt 5 úgy visszabutítja a képi opciókat, mintha egy XO kezdőcímet indítanánk, mikor kiválasztjuk a 120-as lehetőséget. Mindez az 55'-ös kijelzőn már nem mutat azért olyan jól. Ilyenkor tehát a simaság oltárán feláldozzuk a részleteket, és bár ez a stilizált Falconeernél nem téma, a Dirt 5-nél már kifejezetten zavart és inkább a részletgazdagabb látványvilág felé állítottam a mutatókat. A Dirt ráadásul tipikusan az a játék, aminél a penge irányításhoz nem is igazán kell a 120-as képszinkronizálás - eleve jól eltalálták az autó terelgetésének és a kontrolleres irányításnak a dinamikáját.

Apropó, kontroller! Az XSX irányítója szerintem szinte tökéletes darab, már ami a hétköznapi gaminget illeti. A 360 irányító óta tökéletesített forma kézre áll. Az analóg karok pontosak, a gombnyomások ereje pont megfelel, a D-pad szerintem az Elite irányító érzése felé vitte el a jelleget. Az is tény azonban, hogy a friss gombok kicsit hangosabbak a régi kontrollernél, tehát például alvó kisgyermek mellett jóval „kopogósabb” lesz a nagyszoba alapzaja, pláne a játék hevében… A rezgésben semmi extra nincs, itt sem szabad csodát várni. A tradicionális gamepad viszont kapott egy azonnali screenshot gombot. Ezzel az XO egyik komoly hiányosságát hidalta át a Microsoft. Egyesek komolyan kritizálják amúgy a ceruzaelemes tápot a kontrollernél, én viszont megvédem a tervezői döntést. Az évek során degradálódó akkumulátorra megoldás lehet ha azt cserélni tudjuk, és ahogy az az Xbox One esetében is történt, úgyis jönnek majd a tölthető modulok ehhez az irányítóhoz is.

Kérdőjelek voltak a fejem körül a visszafelé kompatibilitás kapcsán is. Az összes eredeti X-játékkal tudok majd játszani? Bővült a 360-as kompatibilitás listája? Ennek gyorsan a végére lehetett járni. Beraktam a Beyond Good and Evil lemezét, és pont úgy köpte ki a gép, mint ahogyan az Xbox One esetében jártam. Ugyanezt tapasztaltam az alap kiadású Ninja Gaidennel, és az amúgy Xbox 360-on visszafelé játszható Call of Chtulu-val is. Persze a Psychonauts és a Conker lemezét befogadta a gép, és online tárhelyről való installálás után tudtam játszani mindkét játékkal, valószínű pontosan ugyanúgy, mint ahogy Xbox One X-en is tettem. Persze lehet, hogy egyes címek megkapják a 4K/60/120 frissítést, de a nyilvánvalóan éles felbontás mellett egyik tesztelt cím sem tudott például szélesvásznú üzemmódban futni. A 360-as címekkel is ez a felemás helyzet áll fenn, de persze a több száz címből álló könyvtárat optimista szemüveggel is lehet szemlélni. Ráadásul a Microsoft egyesével patchelgeti ezeket a magasabb felbontás, képfrissítés lehetőségeihez, de bánt azért picit, hogy továbbra sem tudom például a Remember Me-t méltó módon, modern környezetben futtatni. Reméljük a Microsoft tervezi még a licenszelési kavarodások ellenére is bővíteni a kompatibilitási listát, mert amúgy ez tényleg bitang ütőerő tud lenni, hogy négy generációnyi játékot fed le a hardver és az oprendszer. Nyilván egyes kiadókkal nehéz megállapodni, hogy egy elöregedett licenszt, vagy egy azóta bedőlt cég mögött álló megjelenést hogy lehet ismét futtathatóvá tenni. De én a store-os értékesítés jogi lehetetlenségei mellett is simán megnyitnám pl. az originál Xbox emulátort (adott esetben patcheket is hegesztetnék az MS helyében), hogy a már megvásárolt lemezes kiadásokkal is megpróbálkozhasson a játékos. Látszik, hogy a kakaóval már az Xbox One-nál sem volt probléma.

Ahogy a cikk elején említettem, az oprendszer a jól ismert menürendszert teszi elénk, ami szerintem amúgy még mindig jól néz ki, és az ergonómia, az új bolttal kiegészülve is minőségi szintet képvisel. Sajnos a régi menürendszer azt hozza magával, hogy sem az acsikban, sem másban nincs nagy forradalom (egyelőre). Az előző generációban bevezetett statisztikákat is elengedte idő közben a Microsoft, pedig az egyik legmókásabb közösségi fogás volt - szomorúan tapasztaltam, hogy ezek a poénos apróságok nem tértek vissza, a Live rendszere viszont még úgy is talpon marad, hogy közben a fél világ az MS Teams Azure rendszerére rendeződött át itt a nagy karantén idején… Persze a letöltési időkkel vannak bajok, szinte kizárt, hogy ez ne simuljon el a következő hetekben.

Az utolsó kérdés, amit szerettem volna körbejárni, az XSX gazdasági vonatkozása. A gép 185.000 Ft környékén kapható, ami konzolos szinten elég durva első olvasatban, viszont ezért a pénzért a mai prémium GPU kategóriát talán csak alulról tudja egy PC-t építő játékos érinteni, és akkor még csak a videokártyát vásároltuk meg. Kicsit furcsa, hogy a konzolgyártók nem mertek nagyobbat álmodni, abban a korban, amikor bőven elfogadott hozzáállás mondjuk kétszázezer Forint felett költeni például egy mobiltelefonra. Persze az GDDR6 memória, a Velocity architektúrás SSD, az újgenerációs hét nanométeres technológiával készült SoC, de a saját hűtés sem kis költség a gyártónak. És nem kis flash egy olyan kütyüt a nappaliba tenni, ami azért a maga módján mégiscsak a jövőbe tekint…

A jövőbe tekint? Mindenféleképp! Az Xbox Series X egyelőre nem tudja kivillantani a foga fehérjét, mert amit látunk az legfeljebb egy újabb átmeneti időszak, egy újabb félgenerációs ugrás. Sem a belsős, sem a külsős játékok nem tudnak egyértelmű szintlépést prezentálni, és az is félő, hogy a 60/120-as beállításoknál is kompromisszumokkal találkozhatunk. További aggodalom, hogy az MS még szűk két évig átmeneti fejlesztésekben gondolkodik (ezzel, mint utólag kiderült, a konkurencia is félig-meddig így van), viszont ha akkor jön az IGAZI nextgen, akkor mire lesz elég a mostani vas? Ha az Unreal 5 techdemó szintjét hozni tudja a gép, akkor elég sokra, de erre egyelőre nem látunk példát.

Az viszont már most biztos, hogy a hi-fi élményeket kereső játékosok addig is maximális kényelemben élvezhetik a fenti pozitívumokat, és hogy a Game Pass mellett mondjuk egy óriási, átívelő katalógust tudhat magáénak bárki, aki az Xbox univerzumhoz csatlakozik! Szűkítsük hát tovább! Annak az Xbox játékosnak ajánlott a gép, akinek kötelező a legújabb, legerősebb gép birtoklása, és akinél nem kérdés, ha a hobbira néhány évente ennyi pénzt rá kell költeni. Azoknak sem rossz, akiket a Sony exkluzívjai (vagy említhetném a Nintendot is) egyszerűen nem mozgatnak, és emellett a Game Pass előfizetésével egy baromi jó ár-érték arányú szolgáltatást is kihasználhatnak.

És hogy a cikk felütésére is visszatérjek: én hogy érzem magam az első hét után? Az Xbox Series X egy kényelmes váltás volt a jól ismert infrastruktúrán belül. Egyelőre letaglózó csodát nem kaptam, de az apró élmények és finom megoldások azért igazolták a vásárlást. Várom azonban a jövőt, ami reményeim szerint zölden pulzál!