Oceanhorn 2: Knights of the Lost RealmTeszt

2013-ban, amikor már épp belefulladtunk a f2p-játékok tengerébe, az első Oceanhornnak jutott a feladat, hogy bebizonyítsa, mobil platformokon is van piaca a tartalmas, fizetős, teljes élményt kínáló címeknek. Hogy mennyire sikerült jól a szinte mindenki által csak Wind Waker klónnak kikiáltott Monster of uncharted Seas, az más kérdés, de mindent összevetve egy fontos lépés lehetett volna annak idején. Ezt, ha kicsit botladozva is, de talán teljesítette is a játék. Aztán tavaly, az Apple Arcade indulásával a történelem majdnem megismételte önmagát, a Cornfox & Brothers játékától azt várták el, hogy az új szolgáltatás egyik zászlóshajója legyen a második epizóddal, amely a Knights of the Lost Realm alcímet kapta. Ezúttal talán kisebb hullámokat keltett a megjelenése (ami nyilván köszönhető annak is, hogy több tucat társával egyszerre jelent meg az Apple Arcade kínálatában), de most legalább sokkal kevesebbet is kellett várni a konzolos átiratra. A Nintendo Switch tulajok első kérdése szinte egészen biztosan az lesz: vajon ez a rész is olyan kockázatkerülő koppintás lett, mint amilyen az első felvonás volt?

Lőjük le a poént: az Oceanhorn 2 messze nem annyira pofátlan lenyúlás, mint az elődje. Habár itt-ott nyomokban felfedezhetők benne a Breath of the Wild és néhány korábbi Zelda játék megoldásai, engem egész végig jobban emlékeztetett az első PlayStation éra végének és a második elejének másodvonalas szerepjátékaira (valamiért a Techno Mage és a Summoner járt állandóan a fejemben), de sok dologban a korszak japán RPG-inek jellegzetességei is visszaköszöntek. A legszembetűnőbb különbség az első részhez képest, hogy a fő karaktert követő kamerát szabadon eresztették, egészen pontosan TPS-nézetet kapott a játék. Ez azért óriási változás, mert magával vonta egy csomó játékelem átalakítását is, legyen szó a labirintusok felépítéséről, a közelharci és távolsági harcrendszerről, a belátható területekről, vagy akár a feladványok jellegéről.

A változtatások egy része kétségkívül pozitív hatással járt, talán a legimpozánsabb része a játéknak az, hogy kitágultak a terek. A legtöbb helyszín hatalmas, a gigantikus városok, ősi épületek és óriási erdők nem csak a szemnek kellemesek, hanem lehetőséget biztosítanak arra is, hogy minden bejárható területet érdekes tartalommal töltsenek meg. Ez azonban a legtöbbször nem, vagy csak részben sikerül, így sokszor hosszú percekig csak járkálunk a vizuálisan jól felépített, de valójában üres környezetben.

És az Oceanhorn 2 szinte minden elemében ezt a kettősséget hordozza. Hiába a népesebb városok és a több NPC, amikor a legtöbb karakter - beleértve a főszereplőt is - teljesen sótlan, és ez még a jobbik eset, mert a velünk utazó robotot és bagolyembert elnézve lennének azért ennél súlyosabb jelzőim is a karakterdizájnerek munkájára (de említhettem volna az animációkat is, amelyek nagyon darabosak). Ha a szereplőket és az ellenfeleket nem tekintjük, a környezet egyébként nem néz ki rosszul, kimondottan szépek a domináns élénk színek és általában jók a bevilágítások, viszont a húsz óra során a szigetvilág settingje csak itt-ott változik, a végére így kicsit unalmassá is válva.

A viszonylag egyszerű harci- és fejlesztési rendszer működőképes, de több probléma is akadályozza a gördülékeny játékmenetet. A távolsági fegyverekkel való célzás a Switch analóg karjaival szinte használhatatlan (érzékenységállítás persze nincs az options-ben), de a néha életre kelő kamerát - amely magától elkezd befordulni olyan szögbe, ahonnan nem látszik szinte semmi - is nekünk kell állandóan korrigálni. Ez már csak azért sem szerencsés, mert pl. a bossok egy része kimondottan nagyszabásúra lett tervezve, de egyszerűen hiányoznak a polírozott, gördülékenyen működő mechanizmusok ahhoz, hogy élvezetes is legyen a velük való küzdelem. A játék során találkozunk pl. egy ház méretű madárral, amelyre valahogy fel kell jutnunk, hogy meg tudjuk sebezni. Ha a hátára pattanás sikerül is, ezzel a helyzettel már nem tud mit kezdeni a játék, össze-vissza csúszkálunk a hátán, úgy próbálva eljutni az egyik szárnyvégből a másikba - nem akarok én Shadow of the Colossust, de ha már rá lehet ugrani valamire, akkor legyen már ez normálisan lekezelve. A különböző labirintusok is nagyjából hozzák azt, amit elvárunk tőlük, és bár a feladványok között akad egy-kettő frusztráló, a rendelkezésünkre bocsátott eszközök kis száma miatt az esetek többségében a megoldás sokkal egyszerűbb, mint azt elsőre gondolnánk.

Mai szemmel vizsgálva az Oceanhorn 2 szinte minden területen defektes egy kicsit, ugyanakkor azoknak a veterán játékosoknak, akik egy kis múltidézésre vágynak, akár még be is jöhet. Tizenöt-húsz óra körüli játékideje pont megfelelő, ezúttal nem egyértelműen egy játékot másoltak le, hanem próbálkoztak egyedi megoldásokkal is. Azt pedig külön díjaztam, hogy a játék elvárja az alaposságot és körültekintést, segítséget ugyanis csak minimálisat nyújt - nincsenek óriási markerek semerre, a megoldás módját mindig találd meg te magad! Összességében ugyanakkor az első rész egy sokkal letisztultabb, kerekebb játék volt (talán mert szigorúbban használták a vonalvezetőt, mint itt), most végig az az érzése az embernek, hogy túl sokat vállaltak a készítők, de szinte semmit nem tudtak mai színvonalon leszállítani. Lehet nosztalgiázni, de az igazság az, hogy nagyon nyers és polírozatlan az Oceanhorn 2, pedig ehhez a vidám környezethez és színvilághoz az ember egy csupaszív játékot várna el, nem pedig csak újraszínezett pillanatképeket egy valóban frankó időszakból.

6/10

*** Oceanhorn 2: Knights of the Lost Realm

Platform: Switch (tesztelt), iOS

Kiadó / fejlesztő: Cornfox & Bros.

Megjelenés: 2020.10.28. | Ár: 29,99€***