Bárki, aki valamilyen szinten érdeklődik a Supermassive Games tavaly útjára indított “The Dark Pictures Anthology” sorozata, vagy úgy általában az interaktív történetmesélős játékok világa iránt, egészen biztos, hogy azzal a kérdéssel kezdi, ha meglátja a Little Hope-ot: vajon megközelíti, esetleg eléri-e az Until Dawn színvonalát? És a felvetés teljesen indokolt: nem csak azért, mert az Until Dawn valóban több szempontból is magasra tette a mércét, legyen szó a történetmesélés módjáról, a tripla-A vizuális minőségről, vagy a meghozott döntések tényleges súlyáról, hanem azért is, mert a fejlesztőstúdió azóta sem tudta felülmúlni egykori alkotását, a tavalyi sorozatindító Man of Medan utólag visszagondolva inkább volt visszalépés, mint a jövőbe mutató játék.
Persze már az eredeti vállalás is óriási volt, ugyanis azt célozták be, hogy félévente fog megjelenni egy-egy Dark Pictures rész, namost régebben a jóval kisebb költségvetésű (és mindössze másfél órás) Telltale epizódok is csak nehezen tudták tartani a néhány hónapos fejlesztési időket. Nem véletlen, hogy végül tizennégy hónap lett az eredetileg kommunikált hatból. A végeredményt tekintve kijelenthető, hogy érdemes volt várakozni, az előd elég sok kritizált elemén sikerült annyit javítani, hogy az összkép kielégítőbb legyen.
A játékmenetre szokás szerint nem érdemes sok szót vesztegetni, a felállás teljesen hasonló, mint a Man of Medan esetében: kapunk öt szereplőt, akik egy meglehetősen kényes szituációba kerülve próbálnak hol magányosan, hol egymással együttműködve boldogulni és túlélni, több kevesebb sikerrel. A játék során hozott döntések kihatással vannak a karakterek közti kapcsolatokra, a szereplők bizonyos személyiségjegyeinek alakulására, de egyben a sorsukra is, legyen szó arról, hogy túlélik-e egyáltalán a kalandot, vagy arról, hogy végül milyen befejezést nyit meg a játékos. Tárgyhasználat nincs, csak interakció a külvilággal és hatalmas mennyiségű adrenalinpumpáló quick time event, amitől már valószínűleg soha nem fogunk megszabadulni ebben a műfajban.
Little Hope egy évtizedek óta elhagyatott város, aminek a határában az öt szereplő buszbalesetet szenved. Próbálnak segítséget szerezni, azonban ahogy keresztülhaladnak a településen, egyre furcsább események történnek: látomásaik lesznek, amelyekben három évszázadot visszaugorva az időben saját képmásaikkal szembesülnek, akiket boszorkányság vádjával üldöznek és végeznek ki. Később a jelenben is megelevenednek az immár szörnyeteggé változott halottak, ráadásul a történetmesélés erősen koncentrál egy harmadik idősíkra is, amikor a hetvenes években bezárt a település nagy részét foglalkoztató gyár, gazdaságilag ellehetetlenítve családok százait. Nagyon jól játszik a Little Hope a három idősík hangulatával, de az atmoszférateremtés mindig is a Supermassive egyik legnagyobb erőssége volt. A történelmi kor bemutatása pont annyira erős, mint a hetvenes éveké, de a jelen silent hilles áthallásai is tökéletesek. Az utcákat köd borítja, mindenhol kisérteties csend honol, a hangeffektusok használata tökéletes precizitással egészíti ki a vizualitást, a megelevenedő szörnyetegek pedig mind olyanok, mintha a Konami klasszikusából léptek volna elő. Ezúttal érezhetően a szereplőkön is többet dolgoztak, mint a Man of Medanban, nem csak jobban megkülönböztethetők egymástól, hanem érdekesebb figurák is, akik nagyrészt logikusabb döntéseket is hoznak. És aki idegesítő, az nem azért olyan, mert tipikus papírmasé horrorszereplő, hanem azért, mert az irritálóságával szándékosan hozzátesz valamit a csapat kémiájához. Persze a legnagyobb király továbbra is a Curator, aki bevezeti, átvezeti és lezárja a történetet, az őt megszemélyesítő színész testbeszéde és hanghordozása is tökéletes ehhez a szerephet, cinikus mondatai zseniálisan vannak megírva, minden megszólalása arany.
Mivel végig próbáljuk megfejteni, hogyan létezhetnek egyszerre három idősíkban ugyanazok a szereplők, így a történet végig érdekes tud maradni, és alapvetően jól vannak felépítve a fordulatok. A befejezésről nagyon szívesen írnék, de spoilermentesen nem lehet, mindenesetre lehet, hogy a záró csavar meg fogja osztani a játékosokat (sok filmben láthattunk már hasonló fordulatot), én mindenesetre a credits végignézése után gondolkodtam azért negyed órát a látottak totális újraértelmezésén, amivel azt gondolom, hogy maximálisan elérte a célját a játék. Az is szinte végig érezhető, hogy bár akad néhény jumpscare-re építő jelenet, ezúttal nem csak ijesztgetni akartak a készítők, hanem történetet mesélni is, de az utolsó egy óra rengeteg akciójelenete és QTE-je nekem bevallom, már sok volt, nem igényeltem igazán. Nagy szerencse egyébként, hogy az előd hibából többet is orvosoltak: a karekterek irányítása ezúttal jó, a korábban igazságtalanul nehéz quick time eventek előtt most egy figyelmeztető ikont villanatanak fel, ezzel azonban annyira könnyű lett ez a része a játéknak, hogy nekem elsőre sikerült mindenkit megmenteni. Szintén nagyszerű változtatás, hogy azokat az interaktív tárgyakat, amik tovább gördítik a sztorit, máshogy jelzik, így lehetőséget adnak, hogy jobban bejárjuk a terepet, mielőtt továbbmennénk. Erre már csak azért is nagy szükség volt, mert a játék talán legkomolyabb hibája, hogy szinte semmi mozgásteret nem enged a felfedezésnek, végig kínosan szűk folyosókon mozgunk. És bár így volt ez korábban is, most azért érződik különösen fájónak, mert a helyszín egy olyan település, ahol szinte az elejétől a végéig a néhány méter széles utca jobb és bal oldala közötti szűk sávba vagyunk beszorítva.
Akkor hát térjünk vissza “a” kérdéshez: megközelíti-e az Until Dawn színvonalát a Little Hope? Az egy percig sem kérdéses, hogy a sorozat javuló tendenciát mutat, a Man of Medannél minden szempontból jobb játék az antológia új darabja. Viszont bele kell törődnünk abba, hogy a Dark Pictures sorozat valószínűleg soha nem fogja elérni az Until Dawn szintjét. Ennek az oka egyszerű: 8-10 órában el lehet mesélni több, sokfelé ágazó, párhuzamos sztoriszálat, amelyek mindegyike rengeteg karaktert mozgat, 4-5 órában viszont nagyjából ez a komplexitás a maximum, amit el lehet érni. Öt karakter néha szétválik, de alapvetően egy célért küzdve, lineárisan halad előre - viszont ha ez a recept változatlan marad, akkor a sorozat tagjai közt csakis a történetek, a karakterek és az atmoszféra minősége jelenti majd a pozitív vagy negatív különbséget. Tiszta szívből bízom benne, hogy egyszer majd újra csinálhat a Supermassive "teljes" játékot is, mert megvan bennük a potenciál még egy Until Dawnra, csak a formátum hiányzik és hibádzik most hozzá.
7.5/10
*** The Dark Pictures Anthology: Little Hope
Platform: PlayStation 4 (tesztelt), Xbox One, Windows
Kiadó: Bandai Namco Games | Fejlesztő: Supermassive Games
Megjelenés: 2020.10.30. | Ár: 29,99€***