Érdekes játék ez a West of Dead, istenien szórakozom vele, dacára megkövesedett reflexeimnek és relatív sikertelenségemnek, már ami a továbbjutást illeti. A skála két végletébe mutató érzéseket vált ki belőlem, mert bár tudatosul, hogy sokszor saját hibából kezdhetem újra (majdnem) elölről, néha felülkerekedik a sötét füst, melyet a program félkész mivolta táplál. Félkész, ámde mégis megjelent; mérgesen legyintgetek, de egy másodpercen belül vigyorgok - hogy is van ez?
Újra. A vadnyugati tematikát kedvelem, az annak árnyékos oldalát bemutató alkotások pedig különösen közel állnak a szívemhez. Noha a westernek aranykora régen elcsendesült, olykor kiemelkedik agyagos földdel bélelt sírjából egy darabka, megmutatva magát: lám, a műfaj csupán végzetes tetszhalálban rejtőzik. A Raw Fury gondozásában érkező játék eltemetett drágakő, izgalmas alapkoncepcióval és stílusos látványvilággal. Történetünk körítését egyedinek semmiképp nem mondanám (tapasztaltuk már ezeket a részleteket mind), ott kezdődik minden, ahol más véget ér: a halállal. Túlvilági utazásunk a csehóban indul, megkapjuk kezdő fegyvereinket, pár jótanáccsal együtt, útravalóként. Twin-stick shooter-ről lévén szó, melegen ajánlott kontrollerrel nekiállni, az egér és billentyűzet kombináció kiábrándítóan alkalmatlan a feladatra. Izometrikus nézetből tereljük hősünket a purgatórium útvesztőjében, fényt gyújtva az éjsötétben. Nyugatra a pokol, keletre az éden ígérete, a kényes egyensúlyt azonban a Lelkész érkezése felborította, a lelkek itt ragadtak, képtelenek továbbjutni. Segítenünk kell hát helyreállítani a rendszert, nyugatra küldeni a rosszakat, halál utáni halált okozva, keletre a maréknyi jót, átkuk magunkra vállalásával. Az árnylepte kazamatákban puskaporos eszközeinken túl, hű társunk lesz a fény. Az alapokba egy fedezékes rendszert is kevertek, ezáltal a WoD dinamikája lassabb, egyúttal taktikusabb megközelítést kíván. Különben megöl.
És újra. Túlvilági utazásunk a csehóban kezdődik, rutinosan felmarkoljuk a flintákat, belevetjük magunkat az ismerős, de folyton változó útvesztőbe. A pályák szobák és folyosók véletlenszerűen generált kompozíciója, telis-tele alvilági népséggel, kárhozott martalócokkal és borzalmas szörnyszülöttekkel. Ahogy haladunk, számunkra is ismeretlen célunk felé, egyre nehezebb ellenfelekkel találkozunk, egyre komplikáltabb tervet kell szőnünk egy-egy szoba kitakarítására. Tény, hogy a lámpások világánál lehetséges csak pontosan célozni, a sötétben megbúvó alakokat szerencsés véletlen eltalálni. Mondanom sem kell, puszta erővel és esztelen rohamokkal nem fogunk diadalmaskodni. Figyelnünk kell és tanulnunk, nemcsak a különböző fajta ellenségek mozgását és viselkedését, de saját fegyvereink képességeit is. A másodlagos fegyvereink (balta, dinamit, lámpás) a későbbiekben egyre nagyobb hangsúlyt kapnak, és ahogy haladunk, egyéb tulajdonságainkat is fejlesztenünk kell az épp útba eső oltárnál. A helyszíneken találunk tárgyakat és fegyvereket, illetve gyűjtünk vasdarabokat, amikkel vásárolhatunk is a pályán tanyázó árustól. Perceken belül nyeregben érezhetjük magunkat, aztán az egyik teremben összefutunk a hatalmas, szarvasfejű démonnal, ami megöl.
Meg újra. Túlvilági utazásunk a csehóban folytatódik. Elveszítettünk mindent. Illetve... majdnem mindent. Ha eljutottunk egy pálya végére, egy átvezető szakaszba kerülünk, ahol a boszorkánál ún. bűn-pontjainkat költhetjük el speciális tulajdonságokra. Többféle fegyverből választhatunk például újrakezdésnél, vagy nagyobb kapacitású „életerőt“ növelő flaska lehet nálunk. Ismerős roguelike mechanika, elismerem, nem mindenkinek kenyere. Eme pontokat evidens, hogy szűkebb marokkal méri a WoD, lépten-nyomon útba eső portálok érintésével, illetve combosabb ellenfelek kiiktatásával szerezhetők. Utóbbiak véletlenszerű találkozások, igazi lidércnyomások, noha kiismerhető mozgásokkal, támadásokkal bírnak. Nemcsak szokásos kacatokat nyerhetünk legyőzésükkel, de emlékeket is, melyek ugyancsak a boszinál válthatóak be - egy szeletke történet-foszlányt kapunk cserébe.
Feketeleves. Hiába a képregényes, rendkívül stílusos látvány, ha az alapvető fény-árnyék effektust sokszor esetlenül kezeli a program, biztos lövéseinket figyelmen kívül hagyva, nem egyszer egész karakterünket kitakarva a játéktérből. Előfordult az is, hogy a helyszínek falai csak minket akadályoztak, ellenfeleink simán átlőttek, ütöttek rajtuk. Szembetűnően gyakori a karakterek (hősünk, tucat-ellenfeleink, de ugyanúgy a kis és nagy boss-ok) terepbe ragadása is. Ráadásként jelen van a pályák közti fagyás, bár ezekből eddig sikerült kilépni a menübe és újra betölteni az adott szakaszt. A West of Dead így félkész hatást kelt. Olyan, mintha egy korai hozzáféréses programmal lenne dolgunk, ami jelen esetben igen kedvezőtlen, tekintve a betanulási görbe meredekségét. Ha kellő türelemmel és elnézéssel vagy megáldva, egy idő után kellemes időtöltés lesz, de nem feledteti a megvalósítás hibáit később sem, rengeteget kell még rajta csiszolni a fejlesztő Upstream Arcade csapatának. Ebben a formában kizárólag olyanoknak ajánlható, akiknek igazán felkeltette az érdeklődését, de nekik is kellő óvatossággal kell közelíteniük, figyelembe véve a refund korlátait.
Mindezek ellenére, amikor nem az agyvizemet forralta, jól elvoltam Wyoming purgatóriumában. Kifejezetten tetszett a játék tempója, hogy igenis agyalni kell rajta és nemcsak a reflexeinkre épít. Emellett a miliő megteremtése is dícséretre méltó. A látvány karakteres, a tematikába remekül passzoló dallamok, hanghatások közül ki kell emelnem még a szinkront: hősünk belső monológjának narrációját Ron Perlman megszokott „selymes“ hangján élvezhetjük, és ez rengeteget tesz hozzá a hangulathoz. Kár érte, jelenleg még túl karcos, nyers a program, de pár hónap múlva már remélhetőleg érdemes lesz újra elővennie a műfaj rajongóinak.