FPS, nyitott játékmenet, és az Unreal Engine 3-mal járó sajátos képi világ. Három példa napjaink legnépszerűbb videójátékos slágereiból, olyan dolgok, amelyekkel manapság lépten-nyomon összetalálkozunk. Tucatszámra érkeznek, hiszen a sorba beállni mindig egyszerűbb, mint annak tökéletesen hátat fordítani - már ha a pénzügyi tényezőket és következményeket is figyelembe vesszük -, így kész csoda, hogy az Electronic Arts és a DICE mégis tesz egy próbát ezzel. Mert hogy a Mirror's Edge pontosan ezekkel a sablonokkal szeretne szakítani: belső nézetű, de nem FPS; nyitottnak látszik, de igazából lineáris; alatta pedig az Unreal Engine 3 fut, ám cseppet sem a megszokott látványt kínálja.
Belső nézetű, de nem FPS. Faith egy Runner, egy utópisztikus társadalom kivételes alakja. A bűnözésmentes város fenntartásának ára van, így az emberek személyes szabadságukat feladva, lehallgatva élik mindennapjaikat, ám főhősnőnk nem ilyen: ő bizalmas információkat szállít A pontból B-be, mindezt pedig két saját lábán teszi, a hatalmas felhőkarcolók tetején közlekedve - a túlkontrollált városban ez az egyetlen lehetősége. A Mirror's Edge-ben tehát futni fogunk, és nem lőni, így képességeink közül is inkább ügyességünk és gyorsaságunk kerül előtérbe. Parkour-akció, ha úgy tetszik. A fő kihívást így igazából az akadályok sokasága, és azok legyőzése nyújtják majd, mindehhez pedig a DICE emberei szerencsére kiváló, egyszerű és helyzetérzékeny irányítási metódust ötlöttek ki, mellyel lényegében két gomb - fel és lefelé történő mozgás - használatával túljuthatunk bármin. Ugrás, mászás egy magasabb épületre, csúszás a csövek alatt és a drótköteleken, falon futás, gurulás, lengés a póznákon, és még ki tudja mi minden: egytől-egyig könnyedén kivitelezhetőek és magától értetődőek.
Nyitottnak látszik, de igazából lineáris. A káprázatos kék égbolt és a környező épületek sokasága elsőre minden bizonnyal csalóka lesz érzékeink számára, a Mirror's Edge ugyanis kőkeményen célirányos, az esetek többségében egyetlen útvonalat engedő továbbhaladást kínál. Belegondolva persze rögtön rájövünk, hogy máshogy nem is feltétlenül működne a játék által képviselt rendkívül újszerű és friss koncepció, hiszen az élvezeti faktort épp a játéktér felépítése, és annak legyőzésének mikéntje nyújtja: a Mirror's Edge a gyors, lendületes, és a fentebb felsorolt mozdulatokat ügyesen összefűző játékos előtt nyílik csak ki igazán. Ebben szerencsére a DICE is partner volt: a következő tereptárgyhoz érve általában már látni fogjuk, mit is kellene csinálni, a kritikusabb pontoknál pedig rendre kisegít minket az úgynevezett Runner Vision, ami élén vörös színnel emeli ki számunkra az éppen becélzandó elemet. A linearitás tehát lényegében egy fontos eszköz ahhoz, hogy a Mirror's Edge úgy működjön, ahogy neki kell: egyetlen gigantikus script-ként, melybe a fejlesztők rendkívül pontosan beleépíthették az élmények egymásutánját.
Unreal Engine 3, de mégsem a megszokott külső. Néhány embert bizonyára meglepetésként fog érni, de a Mirror's Edge alatt bizony az Unreal Engine 3 fut, méretes fricskávval illetve ezzel a motort beskatulyázókat. Mert hogy a játék képi világa egészen egyedi, és rendkívül fontos szerepet kapnak benne a színek: a mindenhol fehér alap jellemzően egy-egy másik, élénk színnel alkot szemkápráztató harmóniát, ami egészen zseniális választásnak bizonyult a dinamizmustól túlcsorduló játékmenet mellé. A látvány másik erőteljes tartópilléreként az animációk díszelegnek, hiszen Faith mozdulatai, lemodellezésük mikéntje szintén méretes pluszként járul hozzá az élmény növeléséhez. Sőt, mi több, mindezen említett dolgok olyannyira jól sikeredtek, hogy az átlagosan kidolgozott és sokszor abszolút gyengén textúrázott tereptárgyak igazából nem sűrűn szúrnak szemet. Szerencsénkre, mert itt azért látszik, hogy volt mit feláldozni a stabil framerate mágikus oltárán, de legalább elégedetten konstatálhatjuk, hogy a játék abszolút simán csordogál - épp mint Faith a háztetőkön.
Ha most húzunk egy méretes vonalat - szusszanunk egyet a lapozást követően -, és vonunk egy gyors summázatot, akkor egy újszerű, egyedi, dinamikus és látványos játékot látunk magunk előtt, ami ráadásul az alapelképzelésből adódóan nincs is feleslegesen túlbonyolítva. Ebből adódóan a hibázási lehetőségekhez alapot adó elemekből is relatíve kevesebb van a megszokottnál. Hiába tűnt azonban úgy - az első képektől kezdve a fantasztikus trailer-eken át egészen a remek megjelenés előtti benyomást megalapozó demóig -, hogy itt bizony minden rendben lesz, végül mégsem lett így. A svéd fejlesztő urak elkövettek néhány hibát: nem nagyokat, de kissé balszerencsés módon összességében éppen akkorákat, hogy a Mirror's Edge ne legyen képes kilépni az ígéretek által vetett árnyékból.
Hiába működik például nagyon a Mirror's Edge, amikor ténylegesen működik, sajnos vannak esetek, amikor pusztán a körülmények nem teszik ezt lehetővé. Ahogy haladunk előre a játékban, annál többször szembesülünk a belső terekkel és a ránk támadó fegyveresekkel, melyek általában nem túlságosan kellemes párosításban törnek ránk. Előbbiekkel igazából az a baj, hogy a leszűkült mozgástér és a kevésbé belátható környezet miatt lényegesen lelassul a játékmenet, miután itt már nem feltétlenül fogjuk látni, hogy pontosan merre is kellene továbbhaladnunk. Ilyen esetekre elviekben van egy külön gomb, amit megnyomva Faith az aktuális úticél felé néz, ám az esetek felében ez nem mutat semmit, a másik felében pedig jellemzően a plafonra fog mutatni, ami rövid távú problémáinkat nyilván nem fogja megoldani. Jó esetben persze néhány másodpercet követően megpillantjuk a továbbjutást jelentő szellőzőnyílást, párkányt, rudat, akármit, ám ezek az értékes szekundumok sokszor épp elegendőek arra, hogy üldözőink utolérjenek bennünket, és a túlerőt kihasználva pillanatok alatt elintézzenek minket. Ez a fajta "trial & error" szisztéma sohasem tartozott a leginkább játékosbarát megoldások közé - ezúttal sem zártam a szívembe.
Nem említettem még a harcot, ami nem véletlen, hiszen elviekben ez csak sokadlagos eleme lenne a játéknak: puszta kézzel sokszor nem is túl kifizetődő felvenni a harcot a fegyveres erőkkel. A játék későbbi fejezeteiben azonban egyre többször kerülünk majd olyan helyzetbe, hogy fél tucatnál is több támadóval vagyunk kénytelenek szembeszállni, menekülőút nélkül, vagyis muszáj fegyvert koboznunk. Ezt egy pontos időzítéssel meg is tudjuk tenni, a minimális muníció, a gyengécske célzás és a továbbra is fennálló túlerő miatt azonban így is lesznek olyan pontjai a játéknak, ahol bizony jó néhányszor újra kell majd próbálkoznunk. Nem azért, mert ügyetlenek vagyunk, hanem mert feleslegesen lett túlerőltetve a játék ezen eleme. Érthetetlen.
Régen sajnáltam annyira játékot, mint most a Mirror's Edge-et. Az elmúlt évek egyik legjobb, újítani kívánó elképzeléséről van szó, ami egészen addig, amíg színtisztán csak a parkour vonal és az ügyességünk dominál kiválóan működik. Még a belső tereken jócskán lelassuló dinamizmussal sem lenne gond, hiszen a rejtvény-szerű szekvenciák is remekül beleillenek a koncepcióba, ám a harc és a továbbjutás keresésének együttese egész egyszerűen már túl sok - legalábbis ebben a mostani egyensúlyában mindenképp. Eléggé felejthetőre és sablonosra sikeredett emellett a sztori is, stílusos rajzolt átvezetők ide vagy oda, ráadásul nagyon rövidre is, hiszen nem sokkal több, mint öt órányi szabadidő befektetésével el is juthatunk a semmi komolyabbat nem hozó fináléig.
Egy biztos: a Mirror's Edge egyáltalán nem hibátlan játék, az viszont már erősen kérdőjeles, hogy mennyit is ér pontosan. A vitathatatlanul zseniális koncepció miatt sokan imádni fogják, és legalább ennyi ember számára méretes csalódás lesz, éppen ezért a pontszámból nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni. Én nagyon szerettem volna, és még mindig nagyon szeretném szeretni a Mirror's Edge-et, de maradéktalanul sajnos nem igazán tudom. DICE, kapd össze magad a második részre.