Daymare 1998 (PS4)Teszt

A helyszín az idahoi Keen Sight városka, amelyet egy titkos laboratóriumból elszabadult biológiai fegyver Raccoon Cityhez hasonló zombis földi pokollá változtat, az ezzel járó borzalmakat pedig öt fejezeten keresztül három játszható főszereplőt irányítva kell túlélnünk, miközben a történet darabkái is a helyükre kerülnek. Ez utóbbit egyébként a kínosan hosszú átvezetők és ránézésre kb. 6-os betűmérettel írt szövegek láttán nehezemre esett elhinni, ugyanis rég láttam már ennyire feleslegesen túlírt és túlbonyolított sztorit, amely minden zavarossága mellett valójában egyszerű, mint a bot. Ilyen szintű sajt-faktorról az eredeti Resik csak álmodhatnak, legyen szó a 90-es évek ZS-kategóriás horrorfilmjeinek hangulatát idéző, de még azokhoz képest is fájdalmasan kínos párbeszédekről, vagy a borzasztó szinkronhangokról, tisztelet a kivételnek. Egyik üdítő kivétel a Cleanert megszólaltató Paul Haddad, aki az eredeti Resi 2 Leonjának a hangja és sajnos nemrég hunyt el, de még az ő orgánuma sem menti meg a látszólag semmiféle szerkesztésen át nem esett szövegeket.

Karakterek terén sem igazán remekel a játék: van a Hunk-utánlövés pasas, meg a Wesker-utánlövés pasas, akik nagyon nem szeretik egymást, meg a két másik, hozzájuk hasonlóan tökéletesen jellegtelen pasas, akik közül az egyiket annyi különböztet meg a többitől, hogy nem a H.A.D.E.S. nevű szervezet katonája, hanem egy erdész. Az erdész fickó a helyiek közül többekre jellemző „daymare” (uhh, mire ez koppant) szindrómában szenved, amelynek tünetei a hallucinációk, üldözési mánia és a szorongás, oka pedig a kormányközeli Umbr… Hexacore Biogenetics cég jelenlétében keresendő, ahol a lakosságra kedvezőtlen hatású illegális kísérleteket folytatnak. Samuel foglalkozásából eredően megússza a várost és lakosságát csaknem teljesen elpusztító incidenst, annak történtekor ugyanis épp a közeli erdőben tartózkodik. Később az egyes történetszálak valószínűtlenül összefonódnak és váratlan (egyébként néha tényleg!) fordulatok sora követi egymást az akár folytatást is lehetővé tevő fináléig, odáig azonban el is kell vergődni valahogy.

A játékmenet hála égnek nem akart végletekig hű lenni az 1998-as Resident Evil 2-höz, ezért a fix kameranézetek és a saját tengely körül forgolódó tank/tojógalamb irányítás helyett a Resi 4 váll fölötti és minket követő kameráját kapjuk, és még séta közben lőni sem lehetetlen. Ami viszont tömény fájdalom, az az ultrarealisztikusnak szánt tárazás: valahányszor kifogy a tárból a töltény, be kell menned a tárgymenübe manuálisan kombinálni a tölténytárat a lőszerrel és csak UTÁNA tudod használni. További bonyolítás, hogy ha véletlenül nem nyomva tartod, csak simán lenyomod a tárazás gombot, akkor a karaktered eldobja a kiürült tárat, amit utána szedhetsz össze. Szó se róla, olyan szempontból abszolút hatásos, hogy ennek és a csigalassúsággal tárazásnak hála kipipálható a túlélőhorrorok para-faktorához nagymértékben hozzájáruló tehetetlenség érzés. Erre és a néhol kifejezetten olcsó jump-scarekre szükség is van, mert egyébként a Daymare ijesztőnek aligha, ijesztően amatőrnek viszont annál inkább nevezhető.

Jó, elismerem, néha felsikkantottam egy-egy velem váratlanul összeölelkező zombitól, de mivel a játék technikai szempontból sincs a toppon, párszor viszonylag egyszerűen sikerült szétakasztanom az ellenfeleket irányító mesterséges intelligenciát. Rögtön a legelső fejezet első komolyabb harcánál teljesen összezavartam az egyik delikvenst azzal, hogy elfutottam előle, amitől úgy elszomorodott, hogy inkább megállt a falat nézni és megadóan hagyta, hogy visszamerészkedve agyonlőjem. Ugyancsak az első fejezet végén van egy klasszikus videojátékos jelenet, amelyben a társadnak percek kellenek a kijárat elektronikus zárjának feltöréséhez, neked pedig addig is túl kell élned a semmiből felbukkanó zombihordák közeledési szándékait. Mivel bár lőszer normal fokozaton van dögivel, itt mégis esélytelen mindenkit elintézni, a Benny Hilles körbe-körbe szaladgálás mellett döntöttem, ami őszintén szólva sok minden volt, csak ijesztő nem. Az ellenfelek elöli elrohangálást a későbbiekben is gyakran bevetettem és a zombik többsége elég könnyen feladja, ám a sűrű backtracking miatt néha muszáj elbánni velük. Ilyenkor némelyik egyetlen golyótól kimúlik, míg mások kis túlzással egy tárnyi fejlövést is kibírnak, a főellenfelek meg aztán végképp golyószivacsok.

Minden nyavajgásom ellenére még ezeket a lövöldözős szakaszokat élveztem leginkább, illetve a klasszikus Resiket idéző, bájosan idétlen és teljességgel életidegen fejtörőket, noha az egyiket egy bug miatt még netről puskázással sem, csak a fejezet újrakezdésével tudtam megoldani. Ami még nagyon tetszett a Daymare-ben, az a helyszínek rusnya grafika ellenére is példás részletességű kidolgozottsága, valamint a temérdek jópofa utalás és easter egg. A készítők le sem tagadhatják, hogy ez számukra egy szerelemprojekt, ahogy azt sem, hogy korábban sosem dolgoztak hasonlón. Vannak egészen élvezetes részei, néha meg azért nem tudod abbahagyni, amiért néhanapján ott ragadsz mondjuk egy kínosan rossz film vagy tévéműsor előtt is. Sokszor hihetetlen jóízűeket nevettem olyan jeleneteken, amelyekről biztosan tudom, hogy egészen más hatást hivatottak kiváltani, máskor meg behúzott némelyik helyszín változatossága, vagy csak látni akartam, tudják-e még fokozni az abszurditást (például amikor a kórházban a doki NPC ezredjére is kitalál valami idióta feladatot).

Van a játéknak egy esetlen bája, amivel ideig-óráig bocsánatossá teszi a fentieket, a helyenként tényleg egészen ronda látványt, vagy a konzolváltozat olykor 15-20 FPS körüli beröccenéseit, ráadásul tényleg visszaadja a kilencvenes évek túlélőhorrorjainak hangulatát. Más kérdés, hogy 2020-ban ez a műfaj legelvetemültebb rajongóin kívül tényleg jó-e bárkinek is. Számtalanszor végigvittem a Capcom ihletet adó klasszikusát és borzasztóan szerettem is a maga idejében, de a teszt alanyát látva nagyon örülök, hogy a remaket végül ugyancsak a Capcom készítette el, nem pedig az - egyébként tényleg nagyon lelkes - Invader Studios.

A Daymare 1998 egy ákombákom betűkkel írt szerelmeslevél a Resident Evil 2-höz, valamint egy többé-kevésbé funkcionális old school túlélőhorror, amely a legnagyobb jóindulattal is csak középszerűnek nevezhető, de aki mindenképpen tenni akar vele egy próbát, az lehetőleg PC-n tegye. A történet tartogat pár kellemes meglepetést és a kevesebb néha több elvet követve akár egész jó is lehetne, ahogy alkalmanként a régi kedvencek hangulata is tetten érhető, de megvalósítás tekintetében félkésznek ható amatőr munka. Múltidéző jelleggel el lehet vele szórakázni (szerencsére nem túl hosszú), mert a fejlesztők megszállottsága okán garantáltan okoz pár kellemes pillanatot, és vannak nála sokkal rosszabb játékok, viszont sokkal jobbak is.