Yo! Hangzott el öt perc játék után, melyet 15 perc elteltével egy Yooooooo! követett. Aztán egy óra, majd 5, 10 és 20 - és még mindig nagyon jó ez a játék. A Midnight Club sorozat, mely eleddig a Need For Speed, a Burnout és Rockstar saját Grand Theft Auto sorozatának árnyékában maradt, ezzel a negyedik (a 3 DUB Remixet beleszámolva ötödik) résszel nőtt föl saját magához és a stílus igazi, jelen konzolgeneráción megvalósítható lehetőségeihez. Hogy sikerét mennyire befolyásolja az, hogy a Burnout: Paradise City már majdnem egy éves és a Need For Speed: Undercover a kritikai reakciók alapján bukottnak tekinthető, nem tudjuk már meg soha, de tény, hogy az Angel Studi... khm, Rockstar San Diego jelen játéka önmagában is kiemelkedő produktum.
Mindenek előtt: ez egy arcade autóverseny-játék. Arcade. A r c a d e. Nem érdekel senkit, hogy a 98km/h-val mozgó, 1234kg tömegű, 0,35CW-s személygépjármű jobb első kerekének 4mm magas barázdák között áramló, 16,4 celsius fokos levegő súrlódását és ennek az autó mozgására gyakorolt hatását számolja-e az engine, ahogy az sem, hogy a törésmodel pontos-e vagy a Santa Monica sugárút 2. előtt tényleg 4 csipkebokor takarja-e el a kilátást a tengerre. Aki ezekre a felvetésekre érez a testében szétáramló melegséget, az furikázzon a többiek helyett Budapesten csúcsidőben, vagy, ha nincs autója, pótcselekvésként forduljon a GT vagy a Forza stílusú címek felé, platformorientációjától függően.
A többieknek viszont - a történet ott kezdődik, hogy igazából nem történik semmi érdemleges. A történetes pornó nemes hagyományait követve a narratíva sekélyes, a karakterek sematikusak és keveset beszélnek, de mindez mégis elegendő, mi több, szükséges ahhoz, hogy a minőségi tartalomnak talapzatot nyújtson, meghatározza annak irányát és segítse kibontakozását a néző, fogyasztó legnagyobb örömére és gyönyörűségére. Így tehát: névtelen hősünk napjainkban, de közelebbről meg nem határozható időpontban az Angyalok Városába érkezik, hogy ott kezdje/folytassa street racer karrierjét. Kap egy autót, fekete haverjai bemutatják Hollywood legmenőbb, azért a nevet is magán viselő garázsában, ahol a későbbiekben ingyen javítják majd a rommá tört gépjárműveit, de 1000 dollárra lehúzzák egy vinyl- és újabb ezerre egy paint kit-ért, ha az autóit dekorálni szeretné. A garázs tehát minden tevékenység alfája és omegája, HQ, ad absurdum, szentély.
Exit garage és Los Angeles a játékos lábai előtt hever. Tényleg. Gyönyörűen modelezett, hatalmas város, változó napszakok és időjárás, élethű forgalom a virtuális időnek megfelelően: tömött utak és dugók a rush hours-ben, mérsékelt forgalom a déli és kihalt körforgalmak az éjszakai órákban. Gyalogosok a járdán, nézelődők a boltokban és a sétálóutcákon. Már a térkép sem egyszerű popup ablak, hanem az autóról műholdnézetre és onnan visszazoom-oló megjelenítő, látható, érzékelhető töltési idők nélkül. A térképen pedig a lehetséges versenyek, kiindulási helyszínek illetve emberek pozíciói, akikkel beszélni majd versenyezni kell, a történet szövésnek megfelelően. A játék semmit sem változtat az év(tizedek) óta bevált és szeretett mechanikán: egy gyenge autóval kezdve kell versenyeket nyerni, hogy az így kapott pénzen vett (esetleg nyert) upgrade vagy újabb autók felhasználásával az így kapott repu folytán megnyílt további versenyeken lehessen nevezni. Verseny sok van, de a játék tényleges időtartamát inkább a pénzeszközök szűkössége határozza meg: még a közepesen jó autók és a rájuk szánt tuning költsége is tíz-húsz órás grindet kíván, a többszázezer dolláros Lamborginik és társaik versenyeztetése csak a játékra 50+ órát szánni akaró és tudó elhivatottak kiváltsága.
A játékos életét jellemzően két dolog nehezíti Losziban: a rendőrök és az AI. A rendőrök még hagyján, mert nincsenek túl sokan, és lerázni sem nehéz őket, de - főleg az elején - a sokszáz dolláros büntetéseiket igencsak megérzi az egyébként sem túlságosan büszkén dagadó pénztárca. Az AI viszont már problémásabb kérdés: mivel nincs lehetőség nehézségi fokozat állítására, a játék egyszerűen túl nehéz. Bár a versenyek nehézsége a színkódolás miatt előre látható, már a legelső, zöld fokozatban is túl jól vezetnek a gépi ellenfelek: hibát soha nem vétenek, soha nem koccannak (és nem is nagyon lehet őket takedown-olni), mindig a tökéletes ívekre törekszenek és valahogy őket soha nem kapja oldalba a mellékútcákból kikanyarodó forgalom. A játékosnak azonban elég egy elnézett kanyar vagy éjszaka egy kivilágítatlan, parkoló autó és külső íven, és a nehezen megszerzett első helyből a másodperc töredéke alatt utolsó lesz. A zöld és sárga versenyeken egy teljes leállással végződő hiba még korrigálható, mert az ellenfelek láthatóan lelassítanak, de a narancs és a piros menetekben egy tévedés is azonnal megpecsételi a futam sorsát. Bár az elvesztett versenyek is hoznak némi pénzt és reput a konyhára, az egyébként is lassú pénzgyűjtést ez kínkeserves koldulássá változtatja.
A PSP verzió
A Midnight Club Los Angeles PSP verziója a nagytestvérénél visszafogotabb bejárható területet vonultat fel ugyan, de ezért egy kettes számú város - Tokió - beépítése kárpótol. Az új zsebkonzolos epizód grafikai és kezelhetőségi fronton is jól teljesít, hangulatában korrektül visszaadja a városi autózás élményét - ennek fejében viszont elég sokat, és hosszan töltöget.
A fejlesztők sokat tanultak a Paradise City-t ért kritikákból: a város és a versenyek sokkal élőbbek, a résztvevők interakcióban vannak a történésekkel, kommentálják és élvezik azokat, a futamok pedig bármikor újrakezdhetőek és ezért nem kell visszamenni a kiindulópontra, illetve kedvencként teggelhetőek és instant élvezhetőek Arcade módban. A futamok között nem kell a garázsba visszatérni javításért (de két kattintással bárhonnan megoldható, ha szükséges), hanem elég helyben quick-fix-elni a legnagyobb sérüléseket, a térkép pedig mutatja a (jelentősebb) rövidítő útvonalakat, azaz végre nem kell minden, kicsit beljebb eső falfelületbe belerobbani, csak hogy konstatáljuk: itt sem lehet levágni. Újdonság és különlegesség egyben a power-up-ok használata: hibátlan vezetéssel feltöltve EMP, megakürt és hasonló, előzetesen megvásárolt és feljelesztett különcségek vethetőek be a versenytársak ellen, némi Mario Kart ízt csempészve az el-éj gengsztermiliőbe.
A felhozatal: 43 autó és 3 motor. Ez kinek mennyi, egyéni megítélés kérdése, tényszerűen kevesebb, mint a korábbi Midnigh Club játékokban volt, de gyakorlatilag tökéletesen és untig elég. Az autócsodák kipróbálhatóak a garázsból, de amíg saját tulajdonba nem kerülnek, addig versenyzésre nem használhatóak, tuningolni és díszíteni nem lehet őket. 68 szám a játék soundtrack-jén, stílusok szerint bontásban, a PS3 verzióban pedig saját zenék beillesztésére is van lehetőség. Vivaldi természetesen nincs, mert bár az Ősz első tétele valóban pörgősebb, de relatíve kevéssé illik a Los Angeles utcáin éjszaka 150km/h-val keresztüldöbörgő tuningverdák vezetési élményéhez. Van viszont Akwid, igaz csak egy számmal (No Hay Manera), de így is magasan a legjobb a válogatásban. A multiplayer rész minden igényt kielégít: 16 játékos, többjátékos versenymódok és powerup-ok, achievementek és trófeák, mindez megfejelve a Rockstar saját fejlesztésű Rockstar Games Social Club-jával, azon belül pedig a Rate my Ride, statisztika és fotóalbum támogatással. Yo!