Disaster Report 4: Summer MemoriesTeszt

Katasztrófa! Ha egy szóval kellene jellemezni a játékot, szerencsére azonban nem kell, a helyzet ennél árnyaltabb. A Disaster Report negyedik része ugyanis elsősorban (nyilván) a sorozatot ismerőknek készült, annak minden bájával és, sajnos, hibájával együtt. Miről is van szó? Az első DR (Zettai Zetsumei Toshi - gyk. "A Kétségbeesett Város") anno a méltán népszerű Playstation 2 egyik különlegességének számított 2002-ben (az európai verzió SOS: The Final Escape címmel jelent meg, némileg „nyugatiasítva“ 2003-ban). Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán. Mérsékelt sikere a kiadó Irem-et (!) folytatásra ösztönözte (Raw Danger! - 2006), mely szépen fel is kavarta a formulát, hogy aztán a harmadik epizód Japánban (és Dél-Koreában) maradjon, méghozzá PS Portable-ön (Kowareyuku Machi to Kanojo no Uta - 2009). Ez utóbbi beszerzésére ugyan nem csábítok senkit; rajongói fordítás ugyan létezik, egy laza videós megtekintés szerintem bőven elegendő. A történetek hátterét általában egy természeti katasztrófa (a második rész kivételével ez földrengés) és a vele járó tragikus események alkotják, ám mivel ezt a témát nagyon nehéz játékba ültetni, sok apró feszültség-oldó elemmel dúsították fel, nem egyszer átesve a ló túloldalára. Nincs ez másképp a negyedik rész esetében sem, melyet jó régen, 2011-ben terveztek kihozni, immáron PS3-ra, csak épp egy nagyobb volumenű tényleges természeti csapás (ha valakit érdekel: KATT!) keresztülhúzta a számításukat. Igen, érthető, miért viszonylag kapós ez a téma a szigetországban. A DR4-et nem elhalasztották, hanem mindenestül törölték a megjelenések közül. Mígnem...

Katasztrófa! Ha az Irem a továbbiakban nem is látott jövőt a sorozatban, a belőle kivált csapat Granzella néven újraszerveződött (élükön Kazuma Kujo producerrel), megszerezték a vonatkozó jogokat és nulláról újrakezdték a munkát, immáron friss alcímmel és PS4 célplatformra. 2018 novemberében megjelent a játék, s dacára a mérsékelt eladásoknak, cirka másfél évre rá a NIS America lokalizálta a nyugati piacokra (a 2019 végén napvilágot látott Nintendo Switch porttal együtt). Megkérdőjelezhető időpontban, és itt nem is csak a jelenlegi nagybetűs Helyzetre gondolok, sokkal inkább arra a véletlenre, hogy így többek között a Final Fantasy VII Remake-kel fog versenyezni (haha) a megjelenés hetében. Elég szerencsétlen dolog. Különösen akkor, ha megvizsgáljuk tesztalanyunk minőségét, ami jóindulattal is közepes csupán.

A platform-váltás túl nagy falatnak bizonyult a csapatnak: a DR4-ről ránézésre megmondani, hogy bár lelkes, de idő- és főleg pénzforrásokat nélkülöző csapat munkája, amolyan Yakuza light, ha nem lenne sértő ez a kifejezés a korai Yakuza-játékok viszonylatában is. Ez a produktum sajnos még az előző generációban is középszerű lenne, jelenleg meg pláne, főleg a sokszor PS2-es korszakot idéző játékmechanikai megoldásokkal. A grafika is PS3 színvonalú, egyedül a karakterek kidolgozásán láthatunk minimális fejlődést, a környezetünk viszont átlagos, pár kivételtől eltekintve szűk, statikus terekkel operál. Namármost, ez jobb játékokban is hasonló lehet, igaz azok (teszem azt az új Resident Evil remake-ek, Yakuzák, szinte bármely modern egyjátékos kaland) sokkal jobban képesek elterelni a figyelmet erről a megoldásról, hiszen jobbak grafikailag (részletesebben kidolgozottak a textúrák, változatosabban berendezettek a „szobák“) ÉS történetvezetés szempontjából is ügyesebbek (feszesebb, konkrétabb, logikusabb események). Meglepő, hogy míg sok lineáris játék kisebb mellékküldetésekkel és történetszálakkal igyekszik fűszerezni a fősodorbeli eseményeket, addig a DR4 ilyen mellékes tevékenységeket fűz össze a főszálra. Ezért aztán minden egyes pluszfeladatot végre kell hajtanunk ahhoz, hogy előregördítsük az eseményeket, így nincs igazán értelme többször végigjátszani (nincs ugyanis lényegi különbség a két választható karakter között). Sőt, talán összesen, ha három olyan eset akadt a játék folyamán, amivel befolyásolhattuk a végkimenetelt, azaz mennyi NPC-vel menekülünk el.

Szóval a sztori röviden: protagonistánk busszal érkezik a városba, épp leszállna, mikor hatalmas erejű földrengés dönti romba a környéket. Célunk egyértelmű, valahogy ki kell jutnunk a folyamatosan pusztuló, utórengésektől omladozó városból. Ezen a ponton még reménykedtem is, hogy a kezdeti döntések befolyásolják majd, miként kerülök ki a romos utcák szegélyezte kereszteződésből. Reménykedtem, hogy többféle úton haladhatok (nem), többféle megoldása létezik egy adott akadály legyűrésének (nem), a helyszínen rekedt emberekkel beszélgetve egyedi történetek, különböző események mennek végbe majd (nem). Azt gondoltam, ha a prológus folyamán feltett kérdésekre lelkiismeretesen választ adok, akkor legalább a kaland vége másképp alakul. De nem, hiába választottam a kirándulok a nagyvárosba opciót, már a következő sarkon ugyanúgy interjúra igyekeztem egy halom másik diákkal együtt (ki mondta, hogy diák vagyok?). Na jó, ennyit arról, hogy a hangsúlytalan visual novel elemek kicsit is számítanának. És arról is, hogy adott személyek megmenthetőek lennének. Utunk során ugyan szerzünk morális és immorális pontokat, de ezek sehol nem befolyásolják a sztorit. Mindeközben lépten-nyomon tragikus, kétségbeejtő dolgok történnek, mégis, egy idő után elfelejt az ember a súlyosságukkal törődni, noha nem belenyugszunk, csak többet... nem zavar minket majd a dráma.

Az irányítás sem a legjubb, suta, esetlen, amihez a kamerakezelés is nagyban hozzájárul. Egészen képtelen helyzetekbe képes varázsolódni, különösen, amikor szűkebb szobákba óvatlankodunk. A játék közepén például a négy lakótelepi panelház helyiségei, sőt, az erkélyek és a közöttük átívelő párkányok puszta gondolatától is kiráz a hideg. Az is gyakori, amikor valakivel beszélni akarunk, de túl közel megyünk hozzá, meglökjük, ezért el kell távolodnunk és újra közelítenünk, óvatosan. A DR4 játékidejének közel harmadát az irányítási nehézségeknek köszönhetem. Ide veszem az ugyancsak zagyva menürendszert is. Indokolatlanul zavaros térképet találunk itt, amiken nehezebb kiigazodni szinte, mint a tényleges területen. Tárgylistát, ahol olyan dolgokat találunk az enni-innivalón kívül, amiknek semmi haszna nem lesz a játék folyamán. Pipereszett, az vajon mire való? Ide gyömöszölted a felszedett ruhákat / kiegészítőket, amiket soha nem fogsz hordani? De közben krumpliszsákot cipelsz a hátadon, mert abban egyel több férőhely van. Megtaláltad a játék majdnem utolsó helyszínén a zseblámpát? Ügyes. Még szerencse, hogy az ugyancsak gyűjthető iránytűk nem foglalják az értékes helyet.

Borzasztó amúgy, hogy bár a végén én, ahogy a főhős is, megkönnyebbültem kicsit, és dacára az utolsó harmad kimondottan elszállt eseményeinek / feladatainak, valamilyen szinten sikerült a DR4-nek néhány olyan érzelmi húrt megpendítenie, amiért úgy gondolom, hogy nagyobb költségvetéssel, több törődéssel egy igazán komoly játék lehetett volna. Aztán valószínűleg tévedek, lehet, hogy ebben az alműfajban csak ennyi van, hogy még (éppen hogy) eladható legyen. Kazuma Kujo nem zárta ki a folytatást.

Dracoo