Vannak olyan játékok, melyeknél az OST - azaz az Original Soundtrack - külön életet él. E programoknál a zenei szekció legalább olyan szerves részét képezi a játékmenetnek, mint a látvány és a vizuális finomságokból fakadó hangulat. Emlékezzünk a Tony Hawk játékokra - én az első három epizódot képes voltam hónapokig pörgetni a gépben, csakhogy újra és újra hallhassam a kiváló aláfestő nótákat. Később az extrémsport-játékok mellett a többi zsánernél is felfedezték a licenszelt dalok fontosságát - az EA például igen magas szintre emelete a játékaik mellé pakolt licenszelt zenei körítést, de a GTA sorozat sem panaszkodhat e tekintetben.
A Guitar Hero ügyességi játékként alapoz a hangzóanyagra, a formula pedig évek óta működőképes. Nem kell újraizzadni a spanyolviaszt, elég a bejáratott masina üzemanyag-tartályát feltölteni új nótákkal, a közönség máris rákap az új tartalommal prezentált folytatásra.
Az előző gondolatmenet persze kicsit sántít, hiszen a Guitar Hero széria receptjében hatalmas újítást jelent a World Tour-ban debütált dob és ének. Az egyszerű játékos ettől persze nem vág eret magán a gyönyörtől, és nem is nyúl azonnal a pénztárcájához - a Rock Band már régóta e szolgáltatásokkal pedálozik a vásárlók kegyeiért. Azonban azt javaslom, hogy vonatkoztassunk el az említett konkurenciától, és vizsgáljuk meg, hogy a recept, amivel a World Tour szakácsai kísérleteztek, milyen változást hozott a sorozat tradicionális ízvilágában.
A széria mindig is igyekezett meglovagolni a divathullámot, amely a rockzene újbóli térhódításának köszönhetően végigsöpört a popkultúrán. A Guitar Hero görbe tükröt tartott az egész rock and roll világ elé, mégis hitelesen közvetítette azt a hangulatot, amit a modern rockcirkuszok kulisszái árasztanak magukból. Ezt a szemléletet a harmadik epizód pörgette a maximumra.
A Guitar Hero World Tour hű marad az elődjéhez, ám mindenben a nagyobb-több-jobb elvet követi. A dalok listája első blikkre észveszejtő - 86 track várja az önjelölt muzsikusokat, ráadásul mindegyik az eredeti hangsávokkal operál, így egy feldolgozást sem fogunk hallani a nóták között. A grafika egy hajszálnyival szebb, mint az előző epizódokban, de az effektekkel talán moderáltabban dobálóztak a fejlesztők. A környezet részletességére és a helyszínek számára mégsem lehet panaszunk; a közönség a zene ritmusára tombol, a ráadás előtti kis videók piszokmód ötletesek, a zenészeink pedig - köszönhetően a karaktergenerátornak - immár sokkal változatosabb küllemmel pózolhatnak a színpadon. (A “devilock” frizurás Danzig palánta felbukkanásakor felkurjantottam örömömben.) Ha a pózolásnál tartunk - a performanszok kiváló rendezésről tesznek tanúbizonyságot, a vágás követi a zenei gegeket, a figurák pedig az eredeti előadók mozdulatait mímelik. Az illúzió a tökéletesség határát súrolja.
Az egyjátékos mód sokkal finomabban van ütemezve, mint az eddigi részekben. Nagyon kellemes ritmust ad a történetnek a tagoltabb fellépés-struktúra és a megnyitott bulik közötti választási lehetőség.
Mi a helyzet az új hangszerekkel? Mindegyikkel külön szólókarrierbe csaphatunk, de a legnagyobb varázs mégis a kooperatív módot lengi körül. Az éppen a Lich King nyitóbulira gyakorló cdprojektes arcokhoz csatlakozva részt vettem a Guitar Hero bandájuk próbáján - ahol egyszerre négyen toltuk a slágereket. Kíváncsiak vagytok, hogy milyen volt? Eszméletlen. Ha pedig elképzelem, hogy egy összeszokott baráti társaságban milyen hangulatot tud varázsolni egy ilyen társasjáték... Minden zenerajongó játékosnak kötelezővé tenném a teljes kit megvásárlását és a koop mód által nyújtott élvezeteket. (Persze tudom, a aktuális gazdasági helyzetben azért nem esszük ilyen forrón a kását - a kötelezővé tétel, egy másik, elképzelt univerzumban működne csak, ahol kolbászból van a kerítés...)
A két új kiegészítő is elnyerte a tetszésem. A dob felépítésének komolyságát fokozza, hogy a MIDI kimenet révén szintidobként is funkcionál a motyó. A csomagban lapuló dobverők (igényes módon) fából készültek, a dobbőrt imitáló felületek masszívak és rugalmasak, az állványzat pedig kényünkre-kedvünkre állítható. A mikrofon csak egy hozzárendelt kontrollerrel működőképes, erre ügyeljünk a konfiguráció összeállításakor. Elviekben az X360 mellé csomagolt headsettel is vokálozhatunk, azonban ezt a lehetőséget az említett hardver hiánya miatt nem volt lehetőségem kipróbálni a teszt folyamán. A gitárokon helyet kapott egy érintés-szenzorral megvalósított tapping-sáv, amellyel a Van Halen palánták hódolhatnak az összes perverzióiknak, valamint a Star Power aktiválásához sem kötelező már a barázdabillegetés - elég az arra specifikált pengető melletti gomb lenyomása a bónusz szorzó előhívásához.
A World Tour beépített editorral várja a kreatív arcokat - nekem nem volt türelmem végigmazsolázni a komoly felületet, de részletes tutorial mutatja be a szerkesztő minden csínját-bínját. A számokat ezután LIVE-ra vagy PSN-re is feltölthetjük, bár ha szerzői jogokat sértünk, előfordulhat, hogy a dalt leszedik majd az illetékesek. A DLC támogatás is korrekt - példának okáért a Metallica igen jól sikerült új lemeze már le is tölthető vaskos pontokért cserébe. (Többektől hallottam, hogy a Death Magnetic számai a játékban sokkal jobb keverést kaptak a CD-s verzióhoz képest.)
A csomagnak persze megvannak a maga hibái. Terjengnek olyan hírek a neten, miszerint a gitárok és a dob nagyon hamar bemondják az unalmast. Ezt a tényt Ghz kolléga is megerősítette. Én is tapasztaltam, hogy a gombok - hosszú lenyomásnál - néha mintha peregnének (azaz nem folyamatos a kontaktus), de mások a teljes szett tönkremeneteléről is beszéltek. Ez pedig a pakk árát figyelembe véve - gyászos. Mivel itthon nagy valószínűséggel csak 2009 elején lesz kapható a teljes zenekari cucc, reménykedjünk, hogy mi már javított hardver-kiteket vásárolhatunk majd. Miért a késés? A keresletet nem tudják követni a gyárak kapacitásai, így mi kimaradunk az ünnepek előtti szállítmányokból.
A már említett 86 dal kicsit csalóka lehet, mert elég sok tölteléknóta került fel a listára, ráadásul túl sok a hetvenes-nyolcvanas évekből vett sláger. Kicsit talán jobbat tett volna egy keményebb válogatás a játéknak - a hármas epizód sokkal jobban lefedte a modern rockzene területeit. Néha azt motoszkált odabenn, hogy adott előadótól sokkal jobb számokat is válogathattak volna. E problémákon a rendre felbukkanó sztárok sem tudnak mindig segíteni, de a változatosság tekintetében jót tesz a játékmenetnek az ismert előadók szerepeltetése. Afelől sincs kétségem, hogy az átlag casual réteg egy ilyen kollekciónak jobban örül, mint ha “vegetarian progressive grindcore”( Fat Ed) dalokkal lenne tele a játék.
A menürendszer kiagyalójának is járna a dobverővel történő fenekelés. Gyakran össze-vissza bukdácsolunk az opciók között - a boltot pl. alig találtam meg elsőre - valamint több szereplős meneteknél az sem mindig egyértelmű, hogy a stafétabot épp kinél jár. Ez pedig felesleges időhúzáshoz, vitatkozásokhoz vezethet a számok indítása előtt.
Mit is mondhatnék még a Guitar Hero saga legújabb fejezetéről? A World Tour még mindig magában hordozza azon elemeket, amelyek segítségével a színes bogyók hajkurászása közben megszűnik a külvilág. Egy jó játék pedig erről ismeretes - nemdebár? Emellett a feeling végig hiteles - érződik, hogy a játéksorozat művészeti rendezője érti a dolgát, és úgy ismeri a rockzene vad és kusza világát, mint a saját tenyerét.
Azonban mintha fáradna a széria. Elhiszem, hogy nehéz a cikk elején hangsúlyozott OST színvonalát önismétlés nélkül magasan tartani - pláne, hogy sokan ellőtték már a nagy patronokat - de valahogy mégsem érzem azt a tüzet, ami a harmadik epizódot (számomra) oly zseniálissá tette. A már emlegetett hardvergondok ellenére is szép és jó próbálkozás a World Tour, de remélhetően a sorozat színvonala (újítások ide vagy oda) a már említett okok miatt nem fog zuhanó pályára kerülni. Kár volna érte.