Az év legjobb játékai - szerintünk2019

Mint minden évben, így idén is folytatjuk a hagyományt, és bemutatjuk idei személyes kedvenceinket, amelyek nem feltétlen egy abszolút szakmai skála tetejét jelentik, hanem az idén számunka ilyen-olyan oknál fogva kedvesnek számító címek gyűjteménye. 2019 sem volt zsongás nélküli év, ez pedig a játékok mennyiségén és minőségén is meglátszott.

A Gamer365 csapata is rendületlenül szállította nektek a cikkeket, az arra érdemes játékok bemutatóit, talán többet, mint az utóbbi években bármikor. Az idei GOTY listánkon új írókat is találtok, de mindez a lelkesedés nem lenne a mi részünkről sem, ha ti nem lennétek itt velünk, az év 365 napján.

Soha rosszabb évadot! Felkészül a következő generáció és 2020?

AZ ÉV JÁTÉKA - Resident Evil 2

A negyedik rész utáni lejtmenetével a Capcom még engem is képes volt meggyőzni arról, hogy a túlélő-horror műfaj valószínűleg már túlságosan is archaikus a huszonegyedik századhoz. Ó, pedig dehogy az, csak értő kezek kellettek ahhoz, hogy bebizonyosodjon ennek az ellenkezője - meg persze egy olyan játék, mint a Resident Evil 2, amely úgy maradt hű mindahhoz, amit az 1998-as eredeti képviselt, hogy közben egy modern mesterművet tett le az asztalra. Nekem meg egy álom vált valóra ezzel.

Persze aki régen nem szerette a túlélő-horrort, az most se fogja. De talán éppen ez mutatja jól, miért is végzett közel tökéletes munkát a Capcom a remake-kel. Jöhet a harmadik!

Control

Ami sokaknak a Bungie az FPS-ek terén, az nálam a Remedy TPS fronton. A felejthető Quantum Break után a Control gyönyörűen keretbe foglalta az évtizedet a zseniális Alan Wake-kel karöltve: ezúttal is kaptunk egy rendkívül letisztult, ugyanakkor végtelenül szórakoztató gunplay-jel megáldott és látványos harcrendszert, mindezt egy újabb gigantikus mindfuckba csomagolva. Ahogyan az szeretjük!

Blasphemous

Reneszánszát éli a metroidvania műfaj, köszönhető elsősorban az indie fejlesztőknek, akik ráadásul a kreativitásukat is rendre kiélik a Super Metroid-örökség szolgai követésén túl. A Blasphemous ez utóbbiban magaslik ki igazán, látványa, hangulata és körítése nem mindennapi, miközben nagyon jól érti a játékdizájn pszichológiai vetületét. Éppen ezért hiába a tökéletlen irányítás és a néhol túlságosan is nyilvánvaló Dark Souls-hatások, így se tudtam letenni.

Hearthstone Battlegrounds

Oké, itt kicsit csaltam, hiszen valójában egy sokéves cím új játékmódjáról van szó csupán. A Battlegrounds ugyanakkor simán elmegy különálló játéknak, amely úgy lovagolta meg az auto battler-lázat, hogy közben megtartotta a Hearthstone minden báját, ezzel pedig engem is berántott, hiába voltam közömbös korábban a műfaj iránt. Mindemellett pedig komoly fordulatot hozott a lejtmenetben lévő Blizzard-játék népszerűségét tekintve is.

Cat Quest 2

Számomra az év kooperatív játékélménye, pedig semmi extra nincs benne. És hát pont ez a sikerének kulcsa: egyszerű, áramvonalas és szupercuki RPG, melyet a tápolás puszta élménye elvisz a hátán. Mindellett pedig olyan mennyiségű tartalom van benne, hogy mindig szem előtt van a következő cél, az apróra porciózott küldetések ugyanakkor sosem fekszik meg a gazdik gyomrát.

Backlog-kitüntetés 2019 legjobb 2018-as játékának: Horizon Chase Turbo

AZ ÉV JÁTÉKA - The Legend of Zelda: Link's Awakening

Úgy alapjába véve nem vagyok a remasterek/remake-ek féltetlen híve, sőt, a generációt jellemző gigantikus remaszti gépezet kifejezetten elszomorító, és az is benne lehet a pakliban, hogy sajnos igen sok engem érdeklő cím még várat magára, (hello, Death Stranding, Fallen Order, Disco Elysium és még sokan mások) de: nálam az év játéka a The Legend of Zelda: Link's Awakening, ami (mint az közismert) egy negyed század korú GameBoy játék erősen ráncfelvarrott verziója. Hogy miért? Mert viszonylag ritkán adatik meg az ember életében, (szerencsés esetben maximum egyszer) hogy gyermekkora legnagyobb kalandját ilyen minőségben és ekkora alázattal felújított formában újra átélhesse. Szerencsésnek mondhatom magam: én ezt az élményt megkaptam.

Super Mario Maker 2

Bár nem vagyok egy nagy Mario Maker - az első részben is inkább a mások által gyártott pályákat játszogattam - a folytatás "sztori módja" baromi szórakoztató platformer gyűjtemény, amit nehéz volt letenni, annyira klasszul összerakták.

Astral Chain

Nem dícsértem szénné, nem is merném a Bayonetta és a Wonderful 101 mellé odatenni, de az Astral Chain egy klassz PlatinumGames játék, izgalmas felütéssel, klassz játékmechanikai elemekkel és igencsak szerethető díszlettel. A Bayonetta 3-ig (remélhetően jövőre megkapjuk azt is) mindenesetre megvolt a Platinum-táplálékom.

Katana Zero

Végezetül álljon itt a számomra az év legjobb indie játéka: a Katana Zero. Feszes, izgalmas 2D akció-platformer egy teljesen őrült, meglepetésekben gazdag neonfényes sztoriba csomagolva. Ha csak egy indie játékot fogsz pótolni 2019-ről, ez legyen!

AZ ÉV JÁTÉKA - Control

A Remedy régi rajongójaként komoly reményeket fűztem a Control-hoz, a csapatnak a felemásra sikerült Quantum Break után volt mit bizonyítania. Ezúttal nem kellett csalódnom, a Conrol nagyjából minden, amit szeretek a finn stúdióban: látványos, pörgős, baromi jól néz ki, kreatív, egyedi sztorija és világa van, és úgy általában nagyon lehet szeretni. Szuper élmény volt, még sok ilyet, Remedy!

Death Stranding

Hideo Kojima munkássága (szintén) semmilyen szinten nem titkolt rajongásom tárgya, nála most leginkább az volt a kérdés, hogy mihez kezd az életét eddig meghatározó Konami / Metal Gear korszak után. A válasz: olyasmit, ami Kojimább Kojimánál, egy alapvetően teljesen elborult sztorival rendelkező, semmi másra nem hasonlító univerzumba helyezett játékot, ahol az alap játékmechanika egy futárszimulátor, amire tucatnyi más dolog épül, és egyben közösségi élmény is. Furcsán hangzik, igen, ez egy furcsa játék, és rengeteg időt el lehet tölteni vele - az egyik olyan 2019-es cím, ami nálam még jövőre is műsoron lesz.

Fortnite: Chapter Two

A Fornite-al való kapcsolatunk nehezen indult, magamtól valószínűleg soha nem játszottam volna vele - a gyerekeim húztak a bűnbe valamikor október környékén, tegnap lettem százharmincas szintű. Nem ártott, hogy közvetlenül az új Chapter indulása után csatlakoztam be, így alapból az új fejezet áétal behozott újdonságokat kaptam kézhez. A játékba ölt sok-sok órám pozitív hozadéka: aki eddig hiányolta a Fornite-os híreket / tartalmakat a Gamer365-ról, jövőre kapni fog belőlük.

The Hong Kong Massacre

Heyo, John Woo! A hongkongi heroikus mészárszékfilmek definitív adaptációja, és mint ilyen, nálam instant szerelem.

My Friend Pedro

Pedró barátunk az év egyik leghibbantabb játéka, de nagyon jól áll neki, és noha távol áll a hibátlan kategóriától, a mai napig szívesen előveszem némi akrobatikus lövöldözés erejéig.

Idén szerencsés voltam: a tesztelésre kapott játékok szép arányban képviseltetik magukat a listán. Ennek persze részben az is a magyarázata, hogy másra nem igazán volt kapacitás. Vagy ha mégis, akkor olyan jól bevált címek löktek vissza a komfortzónámba, melyek évek óta megbízhatóan nyújtják az elvárhatót. Ilyen a Heroes of the Storm, a Total War - Warhammer 1+2, vagy épp a Diablo 3. Pedig lenne mit pótolni...

AZ ÉV JÁTÉKA - Disco Elysium

Nehéz szavakat találni, és ez már a tesztnél is gondot okozott. Még egyszer nem akarok, nem tudok ezzel vesződni… olyan írói teljesítmény van mögötte, amiért egyszerre rajongok, és vagyok rá borzasztó mód irigy. Felejthetetlen élmény volt, ami nem hogy éves szinten, de jó eséllyel egy életre nyomot hagy.

Hunt: Showdown

Avagy a játék, ami megtanított szeretni a battle royale kíméletlen stílusát. Fajtársaitól lényegi dizájn döntések különböztetik meg (pl. a hallás fontossága), a fantasy-horror-western körítés pedig vizuálisan is kiemeli az egyre népesebb táborból. Nem való mindenkinek, és eleinte azt gondoltam, én is közéjük tartozom. De a sok-sok kudarc után az első győzelem annyira felemelő volt, hogy nem tudtam haragudni rá. Azóta persze javult a statisztikám, de még mindig nem annyit, hogy ne szavaztam volna rá idén Steam-en (gondolkodás nélkül) a „játék, amiben béna vagy” kategóriában. Könyörtelen, de ezért is szeretem.

Total War - Three Kingdoms

Valószínűleg nem nagy meglepetés. A Rome 2 után aggódni kezdtem a szériáért, és a Total War Saga: Thrones of Britannia sem nyugtatott meg éppen. Aztán a Warhammer levett a lábamról, idén a Three Kingdoms pedig történelmi kategóriában vett meg kilóra. Hallgattak a közösségre, és sok olyan változást eszközöltek, amikkel szinte kivétel nélkül egyet tudtam érteni. Valahogy így kell kijönni a gödörből.

Book of Demons

Esztétikailag egy papír Diablo klón benyomását kelti, de működésében pont eléggé egyedi. Természetesen a felmenőihez képest szerényebb élettartamú, de ettől még egy szórakoztató és üdítően egyedi megközelítése a klasszikus műfajnak, amit jól ismerek és szeretek. A fejlesztő ÉS kiadó Thing Trunk ráadásul hosszútávon gondolkozik: a kiegészítő Hellcard mellett már egy X-Com inspirálta Book of Aliens-en is dolgoznak. A debüt nálam jól sikerült, szóval kíváncsian várom a folytatást!

Nem ötödik helyezett, és nem is egy játék. Hanem egyből kilenc. Ezek közül minimum egy, de valószínűleg kettő is könnyűszerrel bekerült volna a felsorolásba. Sőt, azt sem tartom kizártnak, hogy a dobogósokat is összekócolta volna kicsit. De ehhez ugye játszani is kellett volna velük, ami idén sajnos nem sikerült. A kártyaalapú Slay the Spire koncepciója tetszik, és jókat is hallottam róla. A Noita kellően egyedinek és kreatívnak tűnik az ízlésemnek. A Grim Dawn: Forgotten Gods minden bizonnyal jól rezonálna velem, miután az alapjátékba, valamint az első kiegészítőjébe is kínosan sok órát sikerült beleraknom. Untitled Goose Game-t talán magyarázni sem kell, ahogy a Children of Morta demó is meggyőzött. És akkor itt a Remnant: From the Ashes, ami gyaníthatóan megkedveltetné velem a souls életérzést, a Rick and Morty ismeretében pedig a Trover saves the Universe is biztos, hogy telitalálat lett volna. A Borderlands sorozatot az elejétől fogva figyelemmel kísérem, szóval a harmadik rész sem várhat sokáig. Az pedig egyenesen ciki, hogy még mindig nem vettem meg a hazai fejlesztésű Operencia: The Stolen Sun-t…. de ami késik, nem múlik!

AZ ÉV JÁTÉKA - Return of the Obra Dinn

Fú, kicsit úgy tűnhet, hogy (megint) a pixelsznobkodásra akarom felfűzni a listámat, pedig szó sincs erről. Mindössze annyi történt, hogy ez az egyszemélyes projekt jobban elvarázsolt idén, mint bármi más. A játék okosan használja korlátait, közben a belső nézetű kalandjátékok műfaján belül új ágat nyit, és mesés módon kezeli az Agatha Christie renények szabályait. Idéntől már konzolon is játszható volt Lucas Pope játéka, így már csak az sem lehet kifogás, hogy "pécé kell a végigjátszáshoz".

Nagyon szeretnék még visszatérni ebbe az univerzumba!

Metro Exodus

Bitang látvány, nyílt terepek, magával ragadó hangulat. A Metro Exodus az a sandbox-ba hajló FPS volt, amely összefűzte a szöveteiben meglazult Ubi-formulát, emellé olyan látképeket, és olyan környezetet teremtett, ami a sorozat, de a videojátékos világok számára is egy lélegzetnyi friss levegőt hozott.

Yooka Laylee and the Impossible Lair

A DKC 2 óta keresem azt az élményt, amit az első két DánkiKáng adott - persze volt egy harmadik rész, voltak Returns epizódok, de valahogy egyik sem adta vissza azt a feszesen rendezett élményt, amit az első két DKC játék a mai napig ad nekem. Kell annál többet mondanom, hogy a Yooka Laylee folytatása minden várakozást felülmúlva hozott valami hasonlót? Persze egy kicsit más, néhány dolgot alaposan újragondoltak az ex-Rare fejlesztők... A nosztalgia ellenére, talán pont az újítások végett az Impossible Lair-nek önmagában is van létjogosultsága a platformerek nem túl tág piacán.

Operencia

Bár a kiezrezésig nem jutottam el, de kihoztam belőle, amit első végigjátszásra csak tudtam. Annak idején (gyerekként) kedveltem a Beholder sorozatot, de soha nem tudtam elég jól játszani a klasszikus belső nézetű RPG-ket. Az Operencia játszatja magát, tele van titokkal, a körökre osztott harc finoman súlyozott, és van mögötte egy eddig kihasználatlan legendárium, ami több oldalról is kedves a szívemnek. Tipikusan olyan cím, amit minden hazai gamer a sajátjáénak érezhet.

Untitled Goose Game

Bár magam nem játszottam végig (még), de a kis feleségem videojátéktól még soha nem volt ennyire boldog, így ez a tény eldöntötte a helyét a listámon. Hogy miket fúrt ki innen? Tetris 99, A Short Story, Ace Combat 7, Bloodstained, Civ 6, a csodálatosan portolt Switcher 3...

AZ ÉV JÁTÉKA - Borderlands 3

Jelentkezzen, aki meglepődött. Még csak meg sem próbálom racionálisan alátámasztani a döntésem, itt most kőkemény rajongásról van szó. Persze, akadnak hibák a 3-ban, a sztorit több szempontból is el lehet marasztalni, részemről leginkább a tempón és az időzítésen vérzik el, nem is magán a történet egészén. De az áramvonalasítások miatt a gunplay jobb, mint eddig valaha, a lootra még mindig nem lehet panasz (főleg a különböző patch-ek és hotfixek után), amikor pedig nem az épp aktuális buildünket nerfeli a Gearbox (ezt mondjuk pont nem kellett volna másoktól eltanulniuk), akkor az egyik legélvezetesebb játékélményt nyújtja. A rengeteg kikacsintás, easter egg és poén továbbra is biztosítja, hogy a jól megszokott minőségű humort kapjuk, miközben talán minden eddiginél több lehetőséget adnak a kezünkbe az újragondolt fegyvereknek, a mélyített karakterfejlesztésnek és a sokoldalúbb tárgyaknak köszönhetően. A Gearbox a 2019-es esztendőt a Borderlands évének nevezte, én beérem annyival, hogy a képzeletbeli dobogóm legfelső fokára büszkén állítom a széria legújabb képviselőjét az őrületben. Afelől pedig kétségem sincs, hogy a következő rész (mert szinte biztosra veszem, hogy lesz) a 3 alapjaira fog építeni és ez így is van jól, viszont bízom benne, hogy a még hátralévő DLC-kben igyekeznek a lehető legtöbb karaktertől méltó búcsút venni, mert a jól bejáratott NPC-k árnyékában esélyük sincs az újoncoknak bizonyítani.

A Plague Tale: Innoncence

Abszolút semmit nem vártam az Asobo játékától. Olyannyira igaz ez, hogy a tesztelést megelőző pár hónapot leszámítva a létezéséről sem tudtam, ennek megfelelően pedig nem ugrándoztam örömömben, hogy nálam landol az értékelésre szánt kópia. Aztán a premier közeledtével kicsit jobban utánanéztem a játéknak és egyre inkább kíváncsi lettem rá, de ezzel együtt továbbra is fenntartásokkal közeledtem felé. "Valami ismeretlen francia csapat kalandjátéka patkányokkal, na bumm." Nagyjából ilyen jelzőkkel bélyegeztem meg a Plague Tale-t, aztán a kész produktummal találkozva jött a pofára esés. Persze teljesen pozitív értelemben. Magával ragadt a játék története, a testvérek viszontagsága, az egyszerű, de jól felépített játékmenet, az apró gyűjtögetni valók, még a kicsit sutácska bossfightok sem vették el a kedvem. Olyannyira nem, hogy a befejezés után rögtön nekiestem még egyszer, mert az utolsó szalmaszálat is meg akartam mozdítani, a legjelentéktelenebb párbeszédet is hallani akartam és nem akartam, hogy vége legyen a történetnek. A pletykált folytatást pedig természetesen már egyáltalán nem közömbösen várom.

Indivisible

Nem minden nap adom a fejem egy-egy játék fejlesztésének támogatására, de amikor igen, akkor tudom, hogy mindenképpen imádni fogom a végeredményt. Nem volt ez másként az Indivisible esetében sem, a Lab Zero csapatára jellemző egyedi művészeti dizájn már a Skullgirls-nél elnyerte a tetszésemet, ott csak a játék műfaja tartott vissza attól, hogy belevágjak. Ezért is örültem, amikor a stúdió bejelentette, hogy új projektjük sokkal inkább az én szájízemnek kedvez, hiszen az Indivisible alapjaiban egy 2D-s platformer némi RPG elemmel és egy körökre osztott és valós idejű összecsapásokat ötvöző harcrendszer egyvelege. Nekem pedig ennél jobb ajánlólevél nem kellett, gondolkodás nélkül dobáltam a pénzt a monitornak és imádkoztam, hogy hozzám hasonlóan még elegen így tegyenek. Szerencsére a pénzmag összejött és néhány csúszás után idén végre a kész játék is a kezembe került, Ajna bandájában pedig az egyik legjobb és legváltozatosabb csapatot köszönthettem, akikkel valaha játékban találkoztam. Sajnos a felhőtlen boldogságot beárnyékolta néhány kellemetlen bug jelenléte, de ez sem tántorít el attól, hogy a következő játékuknak is bizalmat szavazzak. Csak a zsánert kell jól eltalálniuk.

Sekiro: Shadows Die Twice

Az idei év kimondottan bőséges terméssel szolgált a soulslike formula kedvelőinek, hiszen a The Surge 2 mellett a némileg könnyedebb megközelítésű Star Wars Jedi: Fallen Order is érkezett, valamint a Namco is igyekezett a zsáneren belül alkotni a Shift által elkészített Code Veinnel. De természetesen a műfaj koronázatlan királyával nehéz felvenni a versenyt (bár valószínűleg nem is akarták), a FromSoftware úgy hozta a rá jellemző formulát, hogy közben sok ponton épp annak fordítottak hátat. Nincsenek kasztok, a variálható fegyverek is inkább csak kiegészítő szerepet töltenek be, a karakterfejlesztés leegyszerűsített, nincs semmilyen interakció más játékosokkal, a világ és a történet is kevésbé titokzatos. Mindezeket azonban egy átdolgozott harcrendszer olyan mértékben ellensúlyozza, hogy csak ideig-óráig akadunk fenn a fentebb említett változtatásokon, hiszen amikor minden idegszálunkkal a tökéletes hárításokra és ellentámadásokra koncentrálunk, amikor a már-már direkt trollkodásnak ható bossfightok után végre győzedelmeskedünk, akkor pontosan azt az érzést kapjuk, amit egy Dark Souls vagy Bloodborne alatt már megszoktunk.

Apex Legends

Furcsa belegondolnom, hogy annak ellenére, hogy az utóbbi években a kooperatív és közösségi játék mennyire fontos szempont lett a játékos pályafutásomban, kompetitív oldalt szinte teljes egészében elengedtem. Éppen ezért volt meglepő, hogy mennyire be tudott rántani az Apex. Lehetséges, hogy ez annak köszönhető, hogy kezdetben nagyon szerettem volna egy új Titanfallt belelátni a Respawn battle royale-jába, azonban néhány hét leforgása alatt nem pusztán önmagáért tudtam elismerni a játékot, hanem azt is elérte, hogy egy általam korábban érdekesnek egyáltalán nem tartott műfajjal is megismerkedjem. Mi több, a második szezon és a Ranked meccsek feltűnése óta a kompetitív énem is új erőre kapott és bár nem álmodozom arról, hogy a legjobbakkal üljek egy asztalnál, amikor néhány jól kivitelezett mozdulat vagy sikeres csapatmunka miatt az én nevemtől hangos az aréna, ne adj' isten még bajnoknak is sikerül lenni, az olyan érzés, amihez foghatót aligha tudnék mondani az idei évből. A jelenlegi, alig 2%-os győzelmi arányom eléggé beszédes, viszont amikor az alábbi jelenetekhez hasonlókat sikerül összehoznom, akkor bizony megengedek egy szóbeli vállveregetést magamnak.

AZ ÉV JÁTÉKA - Resident Evil 2

Ha van gyerekkori hatalmas kedvencem a korai Tomb Raiderek mellett, aminek köszönhetően ez az egész hobbi máig kitart, akkor az a megszámlálhatatlanul sokszor végigjátszott Resident Evil 2 Leonnal és Klárival a főszerepben. A golyókat szivacsként elnyelő zombiktól néha a plafonon voltam, de egyébként ennél minőségibb rebootot nem is álmodhattam volna, ráadásul pont annyit változtattak rajta, hogy most is ugyanúgy összecsináljam magam tőle és nyüszítve meneküljek a tárgymenü képernyőre, mint 12 évesen. A Mr. X mémekért és modokért Isten áldja az internetet.

Sekiro: Shadows Die Twice

Ha a From bármit csinál, rárepülök, mint légy a tudjukmire, de a Sekiro: Shadows Die Twice (haha, még hogy kétszer!) azért is különleges, mert elrugaszkodva az arany tojást tojó Dark Souls sorozattól Japánba, a hadakozó fejedelemségek korába vitt minket egy rakás új, nindzsás játékmechanikával. Nehéz volt levetkőzni a régi beidegződéseket, de Istenem, amikor a fekáliát hajigáló gorillát végre legyőztem KÉTSZER, az semmihez nem fogható érzés volt!

Control

Kedvenc finnjeimmel hasonlóan vagyok, mint a Frommal: ha a Remedy bármit csinál, rárepülök, mert Sam Lake-nél kevés embernek vannak elborultabb víziói. A Controltól megkaptam mindazt a tömény kiszámíthatatlan agybajt és szürreális hangulatot, amiért a csapat előző játékait is annyira szerettem, ráadásul akciójátékként is teljesen ráfüggtem, mert rég élveztem ennyire szuperképességek durrogtatását, hát még az Ashtray Maze-ben!

Devil May Cry 5

Na még egy kis Japán, azon belül is kedvenc műfajom, a KUHRAYZEE hack and slash, amit inkább az előbbiért imádok, az utóbbiban ugyanis kiábrándítóan béna vagyok. A DMC5-ben az a zseniális azon túl, hogy teljesen beteg, hogy Még a bottal járó és harc hevében verset felolvasó szandálos bölcsésszel is élvezetes darálni, de könyörgöm, melyik játékban... áhh, inkább nem spoilerezek, csak annyit írok, DANTE + MOTOR.

Operencia: the Stolen Sun / Eastshade

Tudom-tudom, ilyet nem ér csinálni, de ha volt idén két játék, aminél azt éreztem, hogy kifejezetten nekem készült, akkor az Eastshade és az Operencia volt az. Előbbi egész egyszerűen annyira szép, megnyugtató és szívmelengető, hogy teljesen elvarázsolt, utóbbi pedig történelmet folklórral vegyítő témájával és hiánypótló jellegével vett meg kilóra, mert a Grimrock játékok óta vártam, hogy végre megint dungeon crawlolhassak.

Amiket mielőbb pótolni szeretnék: A Plague Tale: Innocence, Blasphemous, The Legend of Zelda: Link's Awakening, My Friend Pedro, Untitled Goose Game, The Surge 2.

AZ ÉV JÁTÉKA - Sekiro: Shadows Die Twice

Hidetaka Miyazaki. Sok embernek ez az évtized valószínűleg az ő munkájáról szólt. Biztos vagyok benne, hogy a Darks Souls, Bloodborne vagy éppen a Sekiro nevek véres tintával lettek bevésve örökre a videojáték történelem nagykönyvének verejtéktől átitatott lapjaira. Furcsa módon a „souls” játékok nálam csupán az érdeklődést tudták felkelteni, de rövid ismerkedés után rágtak rajtam egyet és köptek is ki. Számtalan alkalommal. Csak évekkel később, a The Surge csonkolásos risk/reward rendszere és lényegesen gyorsabb harcai jelentették a kapudrogot, amit rögtön követett a Bloodborne máig egyedi és magával ragadó világa. Elnyelt, megkínzott, megerősített, majd közel száz óra után kérdés nélkül felült minden idők kedvencei közé. Ezután nem meglepő, hogy amikor szabadabb mozgással, még precízebb, gyorsabb és kíméletlenebb harcrendszerrel, valamint egy számomra szívmelengető Sengoku kori japán környezettel hívott újra táncba a FromSoftware, akkor nem kérdeztem vissza. Csak lélegzetvisszafojtva lapultam a falakhoz, bújtam meg a fűben és sunnyogtam a háztetőkön újabb száz órán keresztül. Izzadó tenyérrel markoltam a kontrollert amikor a magasból lecsaptam mit sem sejtő áldozataimra vagy miközben órákon keresztül feszültünk egymásnak egy méltó ellenféllel villámgyors, halálos keringőt járva. Csupán a kiérdemelt, nehezen elnyert győzelem mámoráért. Az én alvadt vértől csillogó, mocskos és kopott arany protézisem csak a félkarú farkasé lehet!

Death Stranding

Hideo Kojima miatt? Részben. Mert senki más nem kapott volna ekkora anyagi támogatást egy ilyen, játékmenetében faék egyszerűnek, míg történetében követhetetlenül zagyvának tűnő, szörnyen rizikós inde projekthez. Idővel persze kiderült, hogy a „sétaszimulátor” kifejezést illik szó szerint venni és a postáskodás mögött egy aránylag mély és sokrétegű stratégiai játék bújik meg. A történet a rengeteg csavar után egy izgalmas, egyedi, koherens egésszé áll össze a végére, az üzenetét pedig kitűnően emeli át a játékmenetébe egyedi többjátékos elemeinek köszönhetően. A Death Stranding a generáció egyik legkülönlegesebb élménye. Egy tömegcikk műfajába bújtatott rétegjáték. Egy millió dolláros garázsprojekt. Egy látens szociológiai kísérlet. Ami csak akkor lehetett volna tökéletesebb, ha mer valaki néha nemet mondani a mesternek. Így éppen annyira van helye itt azért és annak ellenére, hogy „A Hideo Kojima game”.

Return of the Obra Dinn

Lucas Pope magával ragadó, monokróm, misztikus detektívtörténete nem csupán feloldotta műfajának több évtizedes problémáját, de ugyan azzal a lendülettel egyszemélyes fejlesztésént letette annak tökéletesre csiszolt mintadarabját is az asztalra. Prezentációjában nem öncélúan retro, hanem tudatosan árnyaló és időtlen, míg játékmenetében elegánsan letisztult és erőlködés nélkül előremutató. Örülök, hogy egy évvel a PC-s megjelenést követően konzolokon is elérhető ez a felejthetetlen kaland. Jövőre jöhet a Disco Elysium hasonló felállásban!

A Plague Tale: Innocence

Ki gondolta volna, hogy egy kis francia fejlesztőcsapat, aki az utóbbi években leginkább Disney rajzfilmekhez kapcsolódó iparosmunkákon dolgozott és az Ubisofthoz féle kiadóóriások sorozatgyártott címeinél segédkezett, egyszer csak egy ilyen üdítően egyedi hangulatú, kreatív, szívvel-lélekkel teli alkotást tesz le idén az asztalra? Amicia és Hugo tragédia szülte kalandja a testvéri szeretetről, barátságról, türelemről, önfeláldozásról és bizalomról szól, aminek jelentős részét sikerült játékmeneti szinte is beágyazni. Karakterei a szívemhez nőttek, megpróbáltatásaik groteszk rémálomképeit pedig ma is könnyedén idézem borzongva fel.

Untitled Goose Game

Az idén megjelent tucatnyi kiváló alkotás elől tényleg egy szemtelen lúd lopja el nálam az utolsó helyet? Egy „mém játék”? Egy hipszter hisztéria? Ne vicceljünk már. Mégis ez a tollas pimasz szemétláda abszurd módon megkerülhetetlen része lett nálam a 2019-es évnek. Stílusos. Kreatív. Átgondolt. Mindezek mellett pedig pimaszul humoros és szórakoztató. Megcsináltam minden feladatot. Majd plusz feladatot. Majd speedrun kihívást. De így sem volt elég. Egy puzzle, lopakodós, ügyességi micro sandbox, aminek semmi joga nem lenne ilyen minőségi és egyedi darabnak lenni.

Legjobb tízbe ezek közül válogatnék: Resident Evil 2, Metro Exodus, Days Gone, Control, The Legend of Zelda: Link's Awakening, Concrete Genie, Call of Duty: Modern Warfare, Star Wars Jedi: Fallen Order

Ezeket kedveltem még idén: What the Golf?, Slay the Spire, The Surge 2, My Friend Pedro, Crash Team Racing Nitro-Fueled, Ghost Giant, Blood & Truth, Gears 5, Trials Rising, Ring Fit Adventure, Assemble with Care, Seyonara Wild Hearts, Lonely Mountains: Downhill, A Fisherman's Tale

Backlogban maradt gyöngyszemek: Baba Is You, Katana Zero, Super Mario Maker 2, Yooka-Laylee and the Impossible Lair, Luigi's Mansion 3, Heaven's Vault, Fire Emblem: Three Houses, Astral Chain, The Outer Worlds, Telling Lies, Grindstone

AZ ÉV JÁTÉKA: The Outer Worlds

Az Outer Worlds a 2019-es év Firefly meets Fallout meets Mass Effect videójátéka. Ez volt az egyetlen RPG, amely az idei évben napról-napra, hétről-hétre, kb. két hónapon át elrabolta a kevés szabadidőm nagy részét, mert: egyszerre hangulatos, atmoszférikus, meghökkentő, kíváncsivá tevő, gondolatébresztő, szabadság érzetet adó, világmegváltó, történetmesélő és vad szteroidokkal teletömött sci-fi western erődemonstráció egy olyan csapattól, amelynek a klasszikus Falloutot köszönhetjük. Az Outer Worlds az év egyik igazi meglepetése, a klasszikus akció-RPG-be oltott kissé groteszk űropera, amely bináris mivoltával szinte ordít a folytatásért. Bináris, mert vagy bejön, vagy nem: vannak, akik szerint ingerszegény, kissé életidegen, mások viszont a tökéletes Mass Effect x Firefly hiánypótló alkotását látják benne. Az egészhez hozzáadódik Justin E. Bell intergalaktikus zenekari fanfárja, amely olyan mesteri kompozíció, amely hallatán tényleg nehezünkre esik megnyomni a főképernyőn csalogató A gombocskát. Perfekt zárás így év végére, ezúton is hatalmas pacsi az Obsidiannak, akik megmutatták, hogy lehet egy viszonylag kis csapattal ilyen grandiózus vállalkozásban okosan belefogni (az MS-nek pedig azért, mert sikerült egy ilyen agilis csapatot megszerezniük)

Control

Kétségkívül a finn Remedy az egyik kedvenc fejlesztőcsapatom, már az 1996-os Death Rally óta minden projektjüket és játékukat figyelemmel kísérem. A Max Payne és az Alan Wake után a Quantum Breakben nem éreztem annyira az erőt (aztán kiderült, többször érdemes végigjátszani), de az évek óta készülő, idén berobbant Control minden szempontból zseniális. Az utóbbi évek egyik legegyedibb, legjobban rendezett és legkülönlegesebb akció-kalandjátéka, amely összemos valóságot, képzeletet, okkult tudományokat, mindeközben pedig úgy hazudtolja meg a tér és idő törvényeit, hogy annak nincs párja a szórakoztatóiparban jelenleg. Ja, és: Poets of the Fall ;-)

Star Wars Jedi: Fallen Order

Tipikusan az utolsó pillanatban leigazolt versenyző a Respawn játéka: a nagy Star Wars láz nálam ezzel a játékkal vette a kezdetét december közepén és az easy souls-like Tomb Raider vénába fecskendezett Jedi vér azóta is kékes árnyalatúvá varázsolja az ábrázatomat éjszakánként, mikor a család nyugovóra tér. Régen élveztem már ennyire Star Wars játékkal múlatni az időt úgy, hogy az ismert Lucas-univerzum színfalai mögé pillantva tehetem mindezt, az ifjú padawan története a Disney sorozatával együtt pedig az Episode IX nélkül is újra felpiszkálta bennem a régóta szunnyadó SW fanatikust. A játék látványában, hangulatában és játékélményében is kiváló szórakozás és megkockáztatom, hogy a generáció egyik legszebb játéka is egyben.

DiRT 2.0

Sokat vacilláltam, hogy melyik rallyszéria durrantott nagyobbat az idén, ám valójában mindkettőt másért szeretem. A WRC 8 2019-ben ugyan felnőtt a riválisához a francia srácok kitartó munkájának köszönhetően, de sok aspektusból még mindig a brit Codemasters legendás sorozata húz jobban a szívemhez, a miértek pedig az apró technikai részletekben és realisztikusságban keresendők. Az egyetlen negatívum, az év eleji karcsú tartalom a Season Pass-ba pakolt három évad kiteljesülésével tisztességes méretűre duzzadt, így gyakorlatilag többszörösen beváltotta a hozzá fűzött reményeimet.

A „sereghajtó” titulust idén azon játékoknak tartogattam, melyeket ugyan szívesen játszom ma is, de idő hiányában csak részben volt lehetőségem elmerülni bennük. Alapvetően az Operencia: The Stolen Sun, illetve a Link's Awakening Switch változatáért voltam oda, de a „futottak még” kategóriába az év végi akciózásoknak hála, az Anthem is befutott végül. Hogy utóbbi szereplése csak az én szerencsém-e, vagy szimplán radar alatt maradt a dolog év elején, nem tudom - de a launch körüli cécót elkerülve, inkább pozitív élményeim voltak a kampányt játszva októberben annak ellenére, hogy tudom: a játék sokaknál nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Peroratio

A wanted-listán csücsülnek és most már biztos, hogy 2020-ra csúsztak át a pótlandó játékaim listáján: az idei év Platinum Games megjelenése, a switch-exkluzív Astral Chain (keviny-tesó, pacsi a próbakörért!), a rókabőr-szagú, de végtelenül ígéretes Fire Emblem: Three Houses (köszi Vega-san a felizgató irományt), a boncmester MK11 és végül a Sekiro: Shadows Die Twice színes és gyönyörű világa is.

Mit várok legjobban 2020-ban? Az új Dragon Age, a Metroid Prime 4 (?), a Halo Infinite, a Diablo IV, Cyberpunk premiereket és a HL: Alyx-et, amelytől nagyon sokat várok: végre talán valódi revolúciót hozhat az évek óta izzadtságszagban tespedő, biztonsági játékot játszó videójáték iparban. Ha valaki, akkor a Valve képes erre.

AZ ÉV JÁTÉKA - Resident Evil 2

Fejlesztőként és játékosként is az egyik legizgalmasabb téma számomra, hogyan lehet összekötni a több évtizedes trendeket a maiakkal úgy, hogy a kecske és a káposzta is megmaradjon. A Resident Evil 2 ebből a szempontból olyan számomra, mint egy valóra vált álom. Egyébként is a széria legjobb része volt számomra a második, de idén sikerült még magasabb szintre emelni. Egy-két érthetetlen design-döntésen kívül (hány lövéstől is dőlnek ki a zombik, ugye) a régi és az új is mestermű a maga módján.

The Legend of Zelda: Link's Awakening

A 3D Zeldákat bár mindig elismertem, sosem szerettem, Zelda-ügyben valahol megrekedtem a kilencvenes évek elején. Habár a Link's Awakening messze nem egy Link to the Past, nagy örömöt okozott még úgy is, hogy néhol érződik a Gameboy hardveres korlátainak hatása a játékmenetre. A belassulásokon kívül értő kézzel és érző szívvel lett hozzányúlva. Gondolkodtam, hogy a Luigi vagy ez kerüljön-e a listámra, végül emellett döntöttem. A Link's Awakening megmutatja, milyen formában lehet a fapadosság erény.

Fire Emblem: Three Houses

Mindig jó, ha az ember hónapokkal a végigjátszás után újból végiggondolja, hogy az eredeti élmények mennyire maradtak tartósak és minőségik. Az új Fire Emblem ilyen szempontból felemásan teljesített nálam, ma már inkább látom "nyolcasnak". Nekem nem is annyira a kő-papír-ollózás hiányzik, mert több érdekes mechanizmus is bejött, ami simán elviszi a harcokat (amik megjelenéskor már-már nevetségesen könnyűek voltak). Sokkal inkább fájt, hogy a bázison eltöltött idő rutinná, később egyenesen idegesítővé vált, ennek pedig a fetch-questek sem tettek túl jót. Mindenesetre a Three Houses még ezzel együtt is nagyon előremutató volt, kiállta az idő próbáját, csak épp pontosan látszik, hogy a folytatásban mit kell majd megint alaposan átgondolni. Alig várom.

Devil May Cry 5

Végiggondolva a közepes második részen kívül én minden DMC-t szerettem, de valahogy az ideitől nem nagyon vártam semmit. És mekkorát tévedtem! Ilyen mennyiségű jó értelemben vett japán lököttséget nem tudom mikor láttam utoljára, de az biztos, hogy nem a mostani generációban volt utoljára (és az előzőnek sem a vége felé). Karakteres szereplők, egész jól skálázott nehézség (habár V úgy imba, ahogy van), nagyon pörgős és tartalmas csaták, imádnivaló volt (majdnem) az egész. Egyedül a csőszerő pályadesign vágta ki a biztosítékot, ennél már az első rész is sokkal érdekesebben volt felépítve.

Star Wars Jedi: Fallen Order

A Fallen Orderrel kapcsolatos összes, de tényleg összes kritika észrevétel megállja a helyét. Ha darabjaira szedjük és objektívek akarunk lenni, egy hat pontos címről van szó. Közepes harcrendszer, gyenge bossharcok, technikai problémák, sorolhatnám, de megtették előttem sokan. És ennek ellenére mégis képtelen voltam letenni, pedig végig dühöngtem egy-két igénytelen megoldása miatt. Ahogy a többieknek mondtam, hiába ér hat pontot, ha az élmény, amit nyújtott, simán volt nyolcas. Persze, Star Wars nélkül nem ért volna semmit (no shit, Sherlock), csak hát nem Star Wars nélkül készült a játék, hanem azzal. :)

AZ ÉV JÁTÉKA: Dragon Quest XI S: DE

Mi mást is választhattam volna év játékának, mint a kedvenc Dragon Quest XI-em új, még teljesebb kiadását?! A 2019-es évet a PS4-es verzió befejezésével kezdtem, ami életem egyik legeslegjobb JRPG élmény volt. Az idén ősszel kijött a Switch verzió, alaposan megfejelte a már így is tökéletes összhatást. A fergeteges sztori kapott néhány olyan kiegészítést, hogy az állam leesett, az elképesztő tartalmat tovább bővítették, a kiváló zene végre szimfonikus hangszerelést kapott, a 2D móddal pedig minden álmom teljesült. A Dragon Quest XI S egy finomra csiszolt gyémánt, egy modern klasszikus, ami megmutatja, miért rajongok még mindig a hagyományos, sztori alapú, körökre osztott JRPG-kért.

Tales of Vesperia: DE

Az év elején Dragon Quest lázban égve még nem húzott be a Tales of Vesperia DE kiadása. De aztán az év végén új lendülettel álltam neki, hogy aztán szépen felmásszon a GOTY listámra. Mert van benne lendület, kihívás, érdekes sztori, jól kidolgozott világ, remek harcok és persze az utánozhatatlan, semmivel össze nem téveszthető Tales of… hangulat, ami sok-sok év után újra elkapott, és innen nem volt megállás. Yuri és társainak kalandjait minden JRPG rajongónak érdemes átélnie.

Collection of JRPGs

A 2019-es év emlékezetes marad számomra, mert több klasszikus SNES-es, 16 bites JRPG kijött angolul, amelyek közös nevezője, hogy a '90-es években jelentek meg Japánban, és úgy tűnt soha nem fogják elhagyni a szigetországot. Évtizedeket vártunk rájuk, vajon megérte? Igen! A sort a Collection of Mana indította, amin a kötelező Final Fantasy Adventure és Secret of Mana mellett ott lapult a Trials of Mana. 1995 óta vártak rá a nyugati rajongók, és most itt van, előkészítve a jövőre érkező klassz remake-et. Aztán jött az első három klasszikus Dragon Quest, ráadásul fizikai kiadásban is. Régi álmom teljesült ezzel, nem csupán azért mert majdnem teljes lett a Dragon Quest gyűjteményem, de végre kipróbálhattam a Dragon Quest III-mat, és nem is csalódtam. Év végén pedig megérkezett a Romancing Saga 3, feltéve az i-re a pontot. Reméljük a kiadók jövőre is megtartják ezt a jó szokásukat, mert akadnak még fantasztikus JRPG-k (Mother 3, Dragon Quest X, Tales of Rebirth), amelyek nem hagyták el Japánt.

Kingdom Hearts III

A Kingdom Hearts III úgy járt nálam mint a Tales of Vesperia. Év elején jött, a legrosszabbkor, nem is szerettem túlzottan a szériát, így a tesztet sem vállaltam. Aztán az év végén, mikor eljött a lazítás ideje, valahogy kedvet kaptam hozzá. Neki ültünk a gyerekekkel és nem bántam meg. Nagyszerű érzés volt bejárni a Toy Story, a Jégvarázs, az Aranyhaj vagy akár a Szörny Rt. ikonikus helyszíneit. A harc egészen élvezetes, a játékmenet pedig mindig tartogat izgalmas meglepetéseket. A kiváló Yoko Shimomura (Street Fighter, Xenoblade, Final Fantasy XV) zenéi még mindig elképesztőek, a titánok elleni szám örök kedvencem lett. Csak azt sajnálom, hogy olyan Pixar vagy Disney mesék nem kerültek be a játékba, mint a Bogár élete, a Verdák, a Merida, a Hihetetlen család, a Vaina, vagy akár a Coco. Nem baj, majd a negyedik részben!

Untitled Goose Game

Amikor Mackó Switch-e vendégségben volt nálam ránéztem az UGG-re. Hát nem bántam meg! Soha nem gondoltam volna, hogy valaha arra fogok vágyni, hogy egy libával mászkálva kövessek el csínytevéket, oldjak meg küldetéseket. Amikor a mai videojátékokban a kreativitást hiányoljuk, meg az újító ötleteket, akkor itt a válasz. A játék valami elképesztően hangulatos és szórakoztató. Egy igazi élmény.

Az Év Szakmai Szimulátora - Postás Kategória: Death Stranding

„Van Az A Pénz, Amiért Korpásodik A Hajam” érdemérem: Epic Store exkluzívok

„Igazi E3 Pillanat” oklevél: Keanu Reeves a Cyberpunk 2077 trailer végén

“Meg Mernék Esküdni Pedig, Hogy Ide Tettem” arany harang díj: Untitled Goose Game

Az Év Leglátványosabb Visszatáncolása: a stúdió elhalasztja + újratervezi a Sonic filmet a közfelháborodás miatt

"Valami Véget Ér, Valami Fáj" szóbeli elismerés a szebb (?) jövőért: elválnak a Bungie és az Activision útjai

Az Év Szerelmespárja: Geoff Keighley + Hideo Kojima

Rozoga Bárka kalibrációs plakett: Parvati, Outer Worlds

"A Jövő Már Itt Van, Csak Kicsit Szaggat" virtuális babérkoszorú a technológiai úttörésért: Google Stadia

Lopott Bicaj vándordíj: Jesse Faden

Régi szerelem, aki visszatért egy pár kacér estére: Catherine