Arise: A Simple StoryTeszt

A videojátékok repertoárja nagyon széles skálán mozog manapság. Nem nagyon lehet olyan stílust mondani vagy esetleg kitalálni amiből valaki, valamikor, valahogy nem csinált volna már játékot. Remélhetőleg lassan elmúlnak azok az idők is, amikor a laikusoknak a szó említése kizárólag az egymást virtuális fegyverekkel halomra lövő tinédzserek és járókelőket halálra gázoló, otthon élő és addikcióval küszködő szerencsétlenek juttatja eszébe. Na az Arise egy olyan egyszerű történet, ami pont, hogy a kedvenc hobbink sokszínűségét hivatott éltetni.

A játék egy klasszikus hideg indítással nyit, amit hamar felmelegit... égő testünk. Ugyanis éppen a jó öreg viking és egyéb szokásoknak megfelelően máglyára dobtak, hogy így utazhasson át a lelkünk a túlvilágra. Természetesen azért annyira nem egyszerű a történet, hogy ilyen hamar véget érjen, mivel a terv “működött” és sikeresen “fel” kerültünk a Valhallába. Vagy hívhatjuk igazából vallástól és kultúrától függően akármilyen túlvilágnak. Egy biztos, innen fogjuk életünk fontosabb állomásait “újraélni”, amiről nem is írnék többet, mivel jobb ha mindenki maga éli át az Arise sztoriját. Annyit hintelek csak, hogy életünk valóban egy egyszerű történet volt, mint ahogy általában mindannyiunké az, viszont ez nem jelenti azt, hogy a történések nem voltak jelentősek és nem befolyásolták, illetve akár változtatták meg sorsunkat.

Az Arise nem más mint egy interakciókat igénylő mese, amibe meg próbáltak csempészni egy kis izgalmat a puzzle és platform részek segítségével. Nos, míg az előbbi egy üdvözítő színfolt, az utóbbira sajnos ez már annyira nem mondható el. A jobb analóg kar segítségével oda-vissza tekerhetjük az időt, aminek hatására szó szerint megváltozik körülöttünk a világ. Levelek nőnek ki és fonnyadnak vissza, napraforgók bólogatnak, sziklák repülnek vissza a helyükre, fittyet hányva a fizika törvényeire és még egymillió kis apróságot tudunk változtatni, hogy tovább jutva az adott szakaszon újra átélhessük életünk elfeledett emlékeit.

Minden pálya más kihívásokat tartogat és új mechanikákat vezet be, miközben szó szerint szemkápráztató látvány orgiát tol az arcunkba. Alapvetően a grafika nem túl részletes és nagyon ügyesen “csaltak” a területek nagyságával, ettől függetlenül a művészeti oldal és a vizuális stílus nagyon egyben van. A hanghatások és zenék tökéletesen illeszkednek az adott pálya hangulatához, amire szükség is lesz mivel a kalandunk egy igazi érzelmi hullámvasút, ami néha elég megrázóan tud hatni az erre fogékonyabb lelkületüeknél. Közéjük tartozom én is.

Nagy negatívum lehet sokaknak, hogy nincs a játékban harc. Ha elbukunk, azt csak magunknak köszönhetjük. Illetve egy tökéletes platformernél mondhatnánk ezt, itt viszont sajnos a kelleténél sokkal többször rángatott ki az immerzióból a jéghideg kezével az irányítás ördöge. A frissen játékot készítő Piccolo-nak van még mit tanulnia ezen a területen. Nem vészes a helyzet csak egyszerűen inkonzisztens. A sokadik pályán sem tudtam megállapítani, hogy képes leszek e átugrani egy adott szakadék fölött. Néha Pókember-nek mutatunk egy jókora fityiszt, néha meg olyan mintha egy betontömb lenne a lábaink helyett. Ezt kiegészíti még az, hogy lehetetlen kiszámolni, hogy éppen mekkora az a távolság amiről leesve még éppen csak túléljük a mókát. Néha pár centi is halálos, néha meg - ha olyan helyre - érkezünk akár métereket is tudunk zuhanni. Értem én, hogy nem ez volt a fő prioritás, de azért egy kicsit csiszolhattak volna még rajta.

Az Arise “nálam” (!!) nem jutott fel a Journey magasságokba, pedig nagyon szeretett volna. Minden megvan benne, hogy kellemesen eltöltsük vele azt a 3-6 órát (figyelembe véve, hogy minden titkos emlék képet meg akarunk találni a pályákon vagy sem) de valahogy az a HŰHA élmény és a frusztráció nélküli flow hiányzott egy kicsit. Ettől függetlenül a stílus kedvelői nyugodtan tegyenek vele egy próbát, mert összességében mindenképpen egy kiemelkedő mese az Óperencián innen és talán túl.