Bármennyire sem tűnhet annak sokak szemében, a Gears of War igazából egy rendkívül érdekes játék - kis túlzással még egy stílusos fricskának is nevezhetnénk a videójátékipar trendjeivel szemben. Hogy miért is? Nos, azért, Kedves Olvasó, mert miközben a stílusok közötti határvonalak egyre inkább elmosódnak, és a fejlesztők azon versengenek, hogy melyikőjük tudja aktuális játékában a lehető legtöbb zsánert összegyurmázni, addig az Epic Games semmitől sem zavartatva elkészítette a jelenlegi generáció egyik legmeghatározóbb produktumát. Egy mezei akciójátékot - milyen furcsa is ezt kimondani, amikor manapság kötőjeles kifejezés nélkül már nem is igazán lehet besorolni egy-egy friss fejlesztést a videójátékok széles palettájába.
Ha valamilyen bizarr oknál fogva egy mondatos teszteket írnánk, akkor a Gears of War 2-ről pontosan ugyanazt mondhatnánk, mint annak főhőséről, Marcus Fenix-ről: egyszerű, de kőkemény. Vagyis inkább badass, ahogyan Cliff Bleszinski vezető dizájner is szokta volt mondani. A játék egyszerűsége könnyedén magyarázható, hiszen tényleg kizárólag csak menni és lőni fogunk benne, a kőkemény jelző azonban már nem feltétlenül a körítést illeti. Ha esetleg valakinek másképp tűnt volna, a látszólag degradáló félmondatok között én valójában szöveges formában próbálok leborulni az Epic Games nagysága előtt, maga a koncepció ugyanis, amit a Gears of War képvisel olyannyira szilárd és olyannyira egyben van, hogy a sokrétűbb megvalósításról szóló kívánalmakat egy csapással, megkérdőjelezhetetlenül teszi semmissé.
Ennek tükrében bolondok is lettek volna a fejlesztők komolyabb reformokhoz nyúlni a második rész esetében: a folytatás már a kezdetektől fogva a több, szebb, jobb felfogás kézenfekvő jegyében készült. Vagyis inkább bigger, better, more badass, ahogyan Cliff Bleszinski vezető dizájner is szokta volt mondani - vagy ezt ellőttem már egyszer? Mindez tehát azt jelenti, hogy a Gears of War 2 első számú aranyszabálya és mindenki számára kötelezően betanulandó memoritere továbbra is a következő: bújj fedezékbe, vagy meghalsz. A két választási lehetőség közül nyilvánvalóan az első tűnik az optimálisabbnak, így hát ehhez fogunk ragaszkodni, amire nem meglepő módon a furmányos fejlesztő urak is gondoltak: a játék valóban a fedezék mögül történő harcról szól, csak hogy véget vessünk már a buta mellébeszélésnek.
Utóbbiből következően kiemelt szerep jut a pályatervezésnek és az irányításnak, a korábban jól bevált és betonbiztos alapoknak köszönhetően pedig a második rész cseppet sem csorbult elődjéhez képest ezen elemeket tekintve. A fedezékek elhelyezésére és mennyiségére továbbra sem lehet panasz, a borzasztóan könnyen elsajátítható és igen következetes irányításnak köszönhetően pedig a közöttük történő - nem mellesleg roppant látványos - közlekedés is gyerekjáték lesz. A közelharc szerelmesei is kapnak azért lehetőséget vágyaik kiélésére, hiszen a sorozat védjegye, a fegyverünkre szerelt láncfűrész a folytatásban is előszeretettel falatozik az ízletes sáskahúsból, sőt, ezúttal már látványos láncfűrészviadalt is vívhatunk a komolyabb kihívást jelentő Locust-ok ellen, egy-egy leegyszerűsített QTE formájában, csak hogy a sorozatot már jól ismerők is gazdagodjanak valamiféle új információval. Néha tehát a páratlan és kétség kívül brutális látványért mindenképpen megéri feláldozni egy-két lőtt sebet a biztonság oltárán, életerőcsík úgy sincs továbbra sem, maradt a divatos regenerálódós szisztéma: komolyabb sérülés esetén a földre esünk, és ha valamelyik társunk nem segít fel bennünket, akkor a golyózápor marad utolsó emlékünk.
Apropó társ: ezt a szerepet a néha buta módon viselkedő AI miatt előnyös, ha valamelyink barátunk tölti be, hiszen ezúttal is lehetőségünk van kooperatív módban végigjátszani a sztorit. Sőt, a játék számos pontján látszik, hogy igazán csak ekkor tárulkozik ki előttünk a Gears of War 2, hiszen nem elég, hogy a komolyabb harcok során jóval hatékonyabb offenzívát tudunk így indítani, de nem egy esetben külön utakon, egymást segítve kell majd haladnunk, ami mindenképpen hangulatosabb élő-lélegző társsal, mint holmi mesterséges intelligenciával karöltve. Ha már szóba került a multiplayer, itt szánnék néhány mondatot a második rész nagy újdonságára, a Horde módra, amelyet maximum öten, szintén kooperatív módon játszhatunk, és a folyamatosan özönlő, valamint egyre erősödő Locust hordák ellen kell felvennünk benne a harcot. Már ez az egy opció is képes lenne arra, hogy hosszú távon fenntartsa az érdeklődést az online móka iránt, de mondani sem kell, a "hagyományos" multinak sincs oka szégyenkezésre - ezt már az első rész is jócskán bizonyította.
Illene lassan érvényesíteni a korábban hangoztatott több, szebb, jobb kijelentést, mert hogy ez valóban így is van. Vitathatatlan, hogy az első résznek megvoltak a maga hibái, ezek pedig sokak számára olyan jellegűek voltak, hogy összességében viszonylag kis súlyuk ellenére is jócskán lehúzták a játékélményt. Ha te esetleg ebbe a táborba tartozol, és pontosan emiatt nem játszadozol a második rész megvásárlásának gondolatával, akkor azt mondom: adj Marcus-nak még egy esélyt. Nem nevezném igazán hosszú játéknak a Gears of War 2-t: a kritikus tíz órás határon belül kényelmesen befejezhető, és mindösszesen öt fejezetből áll. Ez az öt felvonás azonban nem akármilyen: a sztori itt már a starttól kezdve jóval nagyobb fordulatszámon pörög, mint az előzményben, a későbbiekben a fordulatokat sem veti meg, a helyszínek között pedig egészen elképesztőek is akadnak - olyannyira csodálatos némelyik, hogy csakazért sem kezdek példálózásba, legyen meglepetés. Az pedig már csak hab a tortán, hogy mindezt nulla üresjárattal, az unalom teljes száműzésével produkálja a játék.
A felütésként tárgyalt egyszerűség ide vagy oda, az Epic Games a koncepcióban rejlő utolsó cseppet is kifacsarta: a változatosság minden szempontból már-már meglepő méreteket ölt, az emlékezetes-szájtátós kategóriába legalább fél tucat jelenetnek helyet kell szorítani (vigyázat, a néhány hete képeken már látott Reaver szekvenciánál esélyes az alsónemű csere), a játék utolsó harmada pedig egész egyszerűen zseniális. Ami a külsőségeket illeti: már az első rész sem volt egy csúnyácska példány, de amit a folytatás során az Unreal Engine 3 a képernyőre pakol, azt néha valóban nehéz szavakkal leírni, hiszen mind a részletek, mind a kidolgozás, mind pedig az összkép tekintetében lényeges előrelépés történt. Az audiovizuális szféra másik felén pedig hasonlóan minőségi kíséretet kap a játékmenet, a hátborzongató Locust hangoktól kezdve a remekül eltalált szinkronon és párbeszédeken át egészen a nagyszabású zenei körítésig.
Ha a legnagyobb videójáték-klasszikusok közé a legtöbben nem is sorolnák be, az kétségtelen, hogy az első rész több szempontból is méretes referencia volt a videójátékipar számára a jelenlegi generációban - gondolok itt a motorra és a játékmechanika alappillérére. Az Epic Games azonban szerencsére nem érte be ennyivel: olyannyira nem, hogy a Gears of War 2 példaértékű folytatás lett, olyan, amely akár az előbb említett elitben is helyet követelhet magának. Mert a játék viszonylagos rövidsége ide vagy oda, a Gears of War 2 minden más szempontból epikus - nincs is rá jobb szó -, és rendkívül magasra tette a lécet a trilógia lezáró darabja számára.