A lengyel Layopi Games bemutatkozó játékában jó és rossz örök harcából vehetjük ki aktívan a részünket angyalokat és démonokat válogatás nélkül felpofozva egy elkárhozást követő megváltástörténetben. Teszteltük a könyv alapján készült Devil's Huntot.
Két éve követjük nyomon gamescomon a Paweł Leśniak regénytrilógiájának Equilibrium című első kötetét videojátékos adaptációként feldolgozó Devil's Hunt fejlesztését, most pedig itt van az első ránézésre tesco gazdaságos Devil May Cry-nak is nézhető akciójáték. A Layopi Gamest a fent megnevezett úriember alapította, akinek ha irodalmi munkásságát kizárólag az első játéka alapján kellene megítélnem, az nem vetne rá túl jó fényt, de a könyv az én véleményemtől függetlenül sem kapott túl fényes értékeléseket. Ha már az írásnál vagyunk, a tökéletesen középszerű Devil's Huntnak egy érdeme már van: a róla szóló cikk az oldal történetében talán először részben mobiltelefonon pötyögve, egy Koppenhágába tartó fapados járaton született. Azt kérded, miért? Mert ezt érdemli, és mert egész héten nem volt időm megírni, most meg két óráig úgysincs jobb dolgom.
Desmond nevű, kétajtós szekrény testalkatától eltekintve tökéletesen generikus külsejű és személyiséggel nem rendelkező főhősünk nehéz helyzetébe bárki beleélheti magát. Kőgazdag huszonévesként egy hatalmas villában tengeti mindennapjait, mert az őt leplezetlenül megvető apja egy nagymenő cég CEO-ja, van egy hatalmas kebl- vagyis csupaszív barátnője, hobbija pedig az illegális bunyó. Egy kevésbé szép napon apu - aki előző nap kirúgta a cégtől - szeme láttára péppé verik az egyik meccsén, majd arra ér haza, hogy az időközben menyasszonnyá előlépett barátnő a saját otthonában csalja meg a legjobb barátjával. Desmond ezek után úgy dönt, hogy véget vet életenek, aminek következtében a pokolban tér magához, elvégre minden jó katolikus tudja, hogy az öngyilkosság halálos bűn. A dolgok állásától eléggé elszontyolódik, szerencséjére azonban Lucifer lát benne fantáziát, ezért felajánlja neki, hogy a szolgájaként visszatérhet a halálból, és legjobb barátjával kezdve a sort bűnözőket likvidálhat, hogy azok mielőbb a pokolban kössenek ki.
Bár ez még csak a bevezetés, eddigre már a játékosban is kialakul egy kép a Devil's Huntról: ez egy szép, de sok szempontból nagyon amatőr iparosmunka, ami Unreal tech demonak még csak-csak meggyőző, videojátéknak azonban kevésbé. Az esetenként meglepően igényes szinkron minősége nincs igazán összhangban a gyenge animációk miatt élettelen és erősen komolyan vehetetlen sztereotíp karakterekkel, ahogy a kínosan közhelyes és átkötéseket mellőző történet sem a rá vonatkozó ambíciózus ígéretekkel. A fejezetválasztó képernyő számozása alapján van egy fejezet, ami teljes egészében hiányzik, de ha nem matatok a menüben, fel sem tűnik! Ugyanilyen ellentmondásos a sokszor kifejezetten impozáns kinézetű helyszínek és a faék egyszerűségű, durván fapados játékmetet között feszülő ellentét is. A prológus rémálma, vagy a pokol az ott vergődő kárhozott lelkeivel addig izgalmas, amíg rá nem jössz, hogy mindig csak egy ordas markert kell végigkövetned egy (egyébként tényleg látványos) folyosón, amit néha akadályokon átugrálás, azokra felmászás, és a kb. három gomb ismételt nyomkodását igénylő harc szakít meg.
Ha már a történet, a karakterek és a pályadizájn olyan, amilyen, a harc és a karakterfejlesztés lehetne az a terület, amiben a Devil's Hunt kiemelkedő, de sajnos nem ez a helyzet. Ahogy baktatunk előre, időnként ugyanaz a pár humanoid vagy démoni külsejű ellenféltípus és boss materializálódik előttünk, mi pedig addig nem mehetünk tovább, amíg mindet el nem intéztük. Ez a gyakorlatban többnyire úgy fest, hogy mivel nincs target lock, felváltva nyomkodjuk a két ütésgombot, a kitérés gombját, meg a néha felvillanó counter gombot. Ez utóbbi és a kivégzések egyébként tök jól néznek ki, de irtó hamar unalmassá válnak, így aztán a képességek durrogtatásával tudjuk kissé változatosabbá tenni saját magunk számára ezeket a kaotikus pofozkodásokat. Külön vicc, hogy hiába vagyunk elméletben Lucifer egyik legígéretesebb démonvadásza, a leggyengébb rosszarcút is viszonylag sokáig kell püfölni ahhoz, hogy elhulljon, amitől Desmond ütései komikusan erőtlennek érződnek. Legalább az időnként itt is elsüthető devil form segít néha gyorsabban levakarni azokat a fránya lassan csökkenő életcsíkokat.
Az áldozataink lelke árán megnyitható és három kategóriába tartozó képességek némelyike roppant szórakoztató, ugyanakkor a kiegyensúlyozotlanságoknak hála van pár, amit ha megnyitunk, gyakorlatilag feleslegessé teszi az összes többit, és minden konfliktust egy csapásra meg lehet oldani. Ezt eszetlen mennyiségű rosszfiú nyakunkba eresztésével próbálták orvosolni, hogy legalább addig izzadjunk kicsit, amíg tart a halálos képesség cooldownja. Azt azért el kell ismerni, hogy a képességfánként egyszerre három aktiválható képesség közötti szabad váltogatás jó móka, de túlzott egyszerűsége miatt a harcrendszer elképesztően idegesítővé és repetitívvé válik a játék vége felé, amikor egyre több a nem counterelhető ellenfél és az igazságtalanul feltolt nehézség miatt elhúzódó harc. Cserébe pár nem működő interakciós pontot leszámítva viszonylag kevés buggal találkoztam, és technikai problémából sincs sok, de néha elég vadul hullámzik az FPS, és a VSync is eléggé hiányzott (sebaj, megoldottam az NVIDIA Control Panelből).
A Devil's Hunt egy olyan pokoljárás, amit a legmazochistább játékosok is nyugodt szívvel kihagyhatnak, hacsak nem éreznek olthatatlan vágyat a kínosan rossz történet okozta kényelmetlen fészkelődésre, és kimondottan valami zéró koncentrációt és agyatlan gombnyomkodást igénylő agyradírozó, egyszeri kikapcsolódásra vágynak. Szerintem ez utóbbira is vannak jobb alternatívák, ráadásul a befejezetlenség érzetét a lezárás teljes hiánya is fokozza, márpedig ha a könyvtrilógia másik két része videojátékos formában valaha napvilágot lát, az eddigiek alapján nem hiszem, hogy ott szeretnék lenni.