Ki ne ismerné a hét fő bűnt? Álszent az, aki csak hírből, sokkal inkább ember az akinek kedvence is van. A Blasphemous főhőse a “Bűnbánó” pontosan azért teremtetett, hogy megtisztítsa a mocskos, lezüllött világot a fertőtől. Az “igaz(?)” isten, the Miracle nevében indulunk útnak csúcsos sapkánkban és méretes kardunkkal, hogy az emberiség történetében sokadszor vérrel és pusztítással hirdessük az igét. Ha akarják, ha nem.
Az “istenkáromló” le sem tagadhatná, hogy a metroidvaniák és a soulsok szerelemgyereke, azoknak minden bájával és limitációjával egyetemben. A kézzel rajzolt 2d Art és animációk sokasága egészen fantasztikus minőséget képvisel, nem lehet megunni hosszú órák után sem. Magát az eretnek világot a spanyol származású nagy hatású festő, Francisco Goya művei ihlették. A szintén spanyol székhelyű fejlesztő stúdió bevalottan merített ihletett Goya művészetéből, főleg a kései úgy nevezett “fekete képek” és “A háború borzalmai” sorozatainak vizuális világa köszön ránk vissza és ver sokszor mellbe irdatlanul. A nyers, néha gótikus, de mindenképpen brutális ábrázolás megjelenik szinte mindenben, kezdve a helyszínek nyomasztó hangulatától egészen az ellenfelek groteszk, eltorzult és pokoli megjelenítéséig. Minden helyszínnek megvan a maga hangulata, mégsem lóg ki egyik sem a saját maga által felállított stílustól, ami igazából végig érződik a kalandozásaink során. Az animáció, a saját és a lények mozgása mind-mind remek lett, látszik rajta, hogy rengeteg időt és energiát fordítottak rá. Azonban sajnos ez nem mondható el a játék minden aspektusára.
Sokan azt hiszik, hogy egy jó hack ‘n slash játékot pikk-pakk meg lehet csinálni, csak nézzen ki valahogy és legyen nyakon öntve a már ezerszer bevált metroidvania recepttel. Sajnos a valóságban nem ennyire egyszerű a helyzet. Magával a harccal itt sincs semmi gond, tudunk ütni, ugrani, védekezni és parry-zni, valamint varázsolni. Viszont aki a Dark Souls-okhoz hasonló mélységet vár tőle, az csalódni fog. A néha felugró kivégzés opció az egyik leglátványosabb eleme a harcnak, nagyon sajnáltam, hogy nem lehet folyamatosan használni. A játékmenetre sokkal inkább jellemző a ‘“trial and error” megközelítés, azaz - és itt jön talán képbe a DS vonal - nagy valószínűséggel ha először találkozol egy ellenféllel az meg is fog ölni. Vagy legalábbis az életed felét leviszi, az egészen biztos.
A halál viszont itt nem akkora visszatartó erő, tekintve, hogy elég sok helyen találunk mentési pontként szolgáló “álló csillárt” - valamint nem is veszítünk szinte semmit, csak a speciális képességünk használatához szükséges csíkból egy kis darabot. Ami egészen addig úgy marad ameddig nem megyünk vissza a “lelkünkért”, vagy ahogy az egyházaknál mindig is működött, meggyónjuk bűneinket (értsd, fizetünk érte keményen) és meg is üdvözülünk. Az igazság az, hogy ezek a speckó képességek jelentik szerintem az egyik leggyengébb pontot a harc mechanikákban; egyszerűen nem elég hasznosak ahhoz, hogy rendszeresen használjuk őket, cserébe ilyenkor eltolunk egy hosszabb animációt, ami alatt ugyanúgy sebezhetők vagyunk, így nagy valószínűséggel rosszabbul jövünk ki a dologból mintha simán levertük volna az ellenfelet. A boss harcok sem különböznek sokban az általános gyakástól, mindegyiknek van egy mozdulatsora amit ha kiismerünk és a megfelelő pillanatban támadunk akkor könnyedén lenyomhatóak. Ettől függetlenül természetesen látványosak és menők, valamint megfelelően változatosak.
A metroidvania stílus annyiban köszön vissza, hogy a világ különböző részekre van osztva ami egy központi hub-ból érhető el. Minden területhez ajánlott egy adott képesség megszerzése, amit nyilván egy másik terület főnökétől szerzünk majd meg. Én elég kevés titokkal és csak pár gyűjtögetni valóval találkoztam, mint a lebegő gyertyatartó és genyó helyeken elhelyezett nevesített lelkek. Képességeink némi pénzmag ellenében tovább fejleszthetőek illetve repertoárunk bővíthető mindenféle trükkel, de egyik sem fogja szignifikánsan megváltoztatni az alap harcmechanikákat. Ahogyan a szintén megtalálható passzív képességek sem.
A Blasphemous egy kiemelkedő vizualitással és hangulattal megáldott remek iparosmunka, ami azonban ezenkívűl sajnos semmi olyat nem tud felmutatni, amivel beírhatná magát a stílus bibliájába. Ettől függetlenül én remekül szórakoztam vele és ha csak egy kicsivel is mélyebbre tudták volna álmodni a játékmenetet, hosszú ideig emlékeztünk volna rá.