HorrorkavalkádGC2019

Martha is Dead

(LKA; LKA; PC; megjelenési dátum nem ismert)

Számomra a gamescom egyik legkellemesebb csalódása a Town of Light mögötti olasz LKA következő belső nézetes lélektani horrorja, a Martha is Dead, amely bár sok párhuzamot mutat a csapat előző játékával, egészen más módon tűnik húsbavágóan felkavarónak. A történet 1944-ben, a második világháború idején játszódik Toszkánában, előzménye pedig, hogy egy kislánynak a dajkája elmesél egy féltékenységből tóba fojtott fehér ruhás nőről szóló mesét, amely tizenöt évvel később az akkor már a háború borzalmai és lánytestvére halála miatt mentálisan sérült fiatal nő fejében összemosódik a babonával és saját tévképzeteivel. A játékos a Town of Lighthoz hasonlóan sosem tudhatja biztosan, hogy amit lát, az a természetfelettinek, avagy Irena elmeállapotának tudható-e be, így a valóság és az ő fejében lévő álomvilág közti éles ellentét alapvetően meghatározza az ezúttal is nagyrészt általunk formált történetet.

A fotorealisztikus grafikájú és lehető legvalósághűbb prezentációra törekvő demót a játékot író Luca Dalcò mutatta be, aki olyan érdekességeket említett, mint hogy a teaserben is látható toszkánai ház a valóságban is létezik, vagy hogy a főbb szereplőket megszólaltató szinkronszínészek angol, német és olasz nyelven is beszélnek, hogy a játék három szinkronnyelve közt váltogatva is mindig ugyanaz legyen a hangjuk. Mivel a kor- és valósághűségre szintén maximálisan törekvő Town of Light-ot a SOMA-hoz hasonlóan zseniálisnak tartom, amiért „sétaszimulátor” létére egészen heves érzelmeket váltott ki belőlem, Dalcò úrral szűk egyóra alatt országos cimborák lettünk. Nem tudom, pontosan mivel éri el ezt a hatást, és garantált, hogy a Martha is Dead is csak egy egészen szűk réteghez fog eljutni, és még kevesebb embernek fog csontig hatolni, de én jó eséllyel megint köztük leszek.

Those Who Remain

(Camel 101; Wired Productions, WhisperGames; PC, PS4, Xbox One, Switch; 2019 vége)

A Those Who Remain szintén egy belső nézetes lélektani horror, amelynek mélypontra került főhőse, Edward egy éjjel beveti magát az éjszakába és a találkahelyül megbeszélt útmenti motelhez hajt, hogy véget vessen házasságon kivüli kapcsolatának. Azzal nem számol, hogy Dormont városkájában az utóbbi időben radikálisan megszaporodtak a megmagyarázhatatlan eltűnések, és amint leszáll az éj, a hátramaradottakon eluralkodik a rettegés, a sötétben pedig egy bűneik által létrehívott gonosz mozgolódik, amely mindig árgus szemekkel figyel...

Edwardot irányítva túl kell élnünk az éjszakát lehetőleg úgy, hogy közben ne őrüljön bele a látottakba. A szűk félórás demóról alapvetően az Alan Wake és az It Follows cimű 2014-es horrorfilm alapötlete jutott eszembe, noha itt nem követ senki, csak túlvilági fénytől izzó tekintetű és minket bámuló árnyalakok gyülekeznek a sötétben, nekünk pedig állandóan fényforrások közelében kell maradnunk, különben végünk. Egy érdekes játékmechanika, hogy időnként szó szerint ajtó nyílik a világ alternatív létsíkjára, ami hasonlít például a Stranger Things-es Upside Downra (ami meg ugye a Silent Hillekből vette az ötletet). Ilyenkor a továbbjutáshoz odaát kell megváltoztatnunk valamit, ami aztán kihat Edward világára is, akár a jó öreg Soul Reaveres fejtörők esetében, bár a demó során azokhoz képest egyelőre jócskán egyszerűbb, feladatokat kellett végrehajtani, például valamit arrébb rakni, hogy ne állja a fény útját. Az első félórája kissé vontatott, de benne van a pakliban, hogy a Those Who Remain csak lassan indul, és a későbbiekben a tartogat pár hátborzongató meglepetést.

Daymare: 1998

(Invader Studios; Destructive Creations; PC, PS4, Xbox One; 2019. szept. 17.)

A kilencvenes évek klasszikus horrorjátékait, és azok közül is leginkább a Resident Evil 2-t idéző, váll fölötti kameranézetével azonban a 4. részre is emlékeztető Daymare: 1998 egy bájosan B kategóriás külső nézetes horrornak ígérkezik, amelynek rövid demójában a három főhős egyikét, Samet kísérhettem el otthonából a menekülést jelentő siklóvasút állomásáig. A természet lágy ölén élő és mentális betegséggel küzdő erdészünk felesége vérbefagyott holtteste fölött megfogadja, hogy bosszút áll a nyomokban Weskerre emlékeztető és őt a saját háza ablakán kihajító kétdimenziós rosszfiún, aki kedves neje életét kioltotta. A demó első felében a családi háztól a siklóállomásig vezető úton kellett a zombizálódott szomszédokat kerülgetni vagy shotgunnal arcon lőni (a tragikus fejlemények hátterében most is nyilvánvalóan egy titkos laborból elszabadult vírus áll), amely meglepően élvezetes elfoglaltságot jelentett. Üdítő váltásként az állomáson egy háromrészes fejtörőt megoldva lehetett a siklót működésre bírni, és azt kell mondjam, hogy bár a műfajt forradalmasítani biztosan nem fogja, húsz perc alapján alapján a Daymare: 1998 egész kellemes bűnös élvezet lehet a klasszikus Resik rajongói számára.

Follia - Dear Father

(Real Game Machine; Destructive Creations; PC, PS4, Xbox One; 2019 ősz)

A nekünk magyaroknak elég vicces című horrorjáték nem hagyott mély nyomot bennem, mivel a végigjátszható demója nem csak elég csiszolatlan, de tökéletesen jellegtelen is volt. A tizenkettő egytucat belső nézetes horror kategóriát erősítő Follia egy egyetemi campuson játszódik, ahová azt követően tesszük be a lábunkat botor módon, hogy egy email szerint az ott dolgozó kedves szüleinkkel valami szörnyű dolog történt. A főhős Marcus bőrébe bújva vérrel és hullákkal kidekorált töksötét szobákban és folyosókon bolyongva szerencsétlenkedtem egy öngyújtóval és egy gyorsan lemerülő zseblámpával, hogy megtaláljak egy továbbjutáshoz szükséges kulcsot, miközben véletlenszerűen bukkantak fel mindenféle szörnyszülöttek, akik elől csak bújkálni vagy elszaladni tudtam. Néhány nem túl fairnek érzett game over és rémült sikítozás helyett bosszús homlokráncolásra késztető, a semmiből érkező és idétlenül kinéző ellenfél után azzal az érzéssel álltam fel, hogy én erre ebben a formában nem vágyom, de az idén ősszel érkező játék még sokat kupálódhat a fejlesztés utolsó heteiben.

+1: Blasphemous

(The Game Kitchen; Team17; PC, PS4, Xbox One, Switch; 2019. szept. 10.)

A The Last Doort készítő spanyol pixelművészek új játéka egy egészen sötét és morbid akció-platformer, ami történetesen tegnapelőtt jelent meg, de Ghz tesztjéig be kell érnetek az én rövid lelkendezésemmel. A spanyol inkvizíció és dél-spanyolországi vallási néphagyományok ihlette borzalmak gyönyörű és tradicionális pixelart formájában elevenednek meg ebben a gótikus stílusú és metrodivaniát Dark Souls-jelleggel ötvöző platformerben.

Cvstodia világa az erkölcsi züllés korába lépett, lakói pedig szentségtörésük büntetéseképpen elkárhozott és vérszomjas szörnyetegekké váltak, akiket a bűneiért vezeklő kedves játékosnak kell bedarálnia. Ez egy olyan játék, aminek az első perceiben már egy bossfight vár, majd miután kivéreztetted a főellenfelet, mint egy malacot, a sebeiből ömlő vért a Penitent One nevű főhős a hegyes tökfödőjével fogja fel, amit utána iziben a fejére is csap. A játékmenetből kapott rövid ízelítő alapján a Blasphemous egy vizuálisan gyönyörű és rendkívül felkavaró, valamint kihívásokkal teli, de tanulható és megszokható ritmusú harcokat kínáló sötét kaland izgalmas nonlineáris pályákkal, fokozatosan megnyitható képességekkel, és egyre brutálisabb bossokkal. Ha a volt katolikus gimimben tudnák, mikkel játszom manapság..!