Gibbous: A Cthulhu AdventureTeszt

Az erdélyi Stuck In Attic első játéka a Gibbous: A Cthulhu Adventure, amely a LucasArts klasszikusai előtt tisztelgő point and click kaland, és amelyben lovecrafti ihletése ellenére nincs semmi horrorisztikus, viszont néha szörnyen vicces.

A három főszereplő közül elsőként a magándetektív Don R. Ketype (ééérted) mutatkozik be, akit egy titokzatos megbízó bérelt fel a Lovecraft történeteiből ismert hírhedt grimoár, a Necronomicon felkutatására. Nyomozása Darkham cseppet sem hívogató városának könyvtárába vezeti el a cipőjét valahogy gyakran elhagyó kopót, ahol találkozik a könyvtáros Buzz Kerwannal, ám nem sokkal később gyanús szektások fogságába esik, Buzz pedig rádöbben, hogy a rettenetes kötet végig a közvetlen közelében volt elrejtve. Nem sok életösztön szorult a srácba, mert némi vacillálás után farzsebre teszi és hazaviszi a könyvet, majd véletlenszerűen felcsapja, hangosan beleolvas, és ezzel véletlenül a beszéd képességével ruházza fel Kitteh nevű fekete cicáját, akiről így kiderül, hogy egy kiállhatatlanul szarkasztikus bestia.

A Gibbous erősen indul és szerencsére a későbbiekben is stabilan tartja az abszurditás szintjét, ha nem egyenesen fokozza. Az irányított karakterek és a többi szereplő gyakran kikacsintanak a játékosra, így a Monkey Islandre és többi klasszikusra tett utaláson kívül kijut a negyedik falat döntögető „mi mind egy videojátékban vagyunk” poénokból és más játékokra tett idétlen utalásokból is. Ezek többségén ha harsányan nem is röhög, de el-elmosolyodik az ember, mert viccesek, szellemesek és nem utolsósorban nosztalgikus érzéseket keltenek. Egyik kedvenc poénom még a játék elején van, amikor Buzz felkeresi a titokzatos Voodoo csávót, aki láttán megjegyzi, hogy határozottan biztonságban érzi magát a közelében (“I feel schafer around him.”), ám a vicc csak akkor működik, ha angolul játszunk és a pasast is felismerjük. Ha már itt tartunk, a játék magyar nyelven is játszható, ami nagyon jó hír is lehetne, de a fordítás minősége hullámzó, sok poén jóval kevésbé üt, a szóviccek pedig nem jönnek át, ezért a prológus után inkább nem erőltettem. A humor egyébként bár tagadhatatlanul épít a lovecrafti, illetve kalandjátékos előéletre, többnyire ezek ismerete nélkül is működik.

A jópofa párbeszédeken túl a nem túl nehéz (van beépített súgórendszer), ám annál szórakoztatóbb feladványok is ráerősítenek a játék kozmikus komédia jellegére, amelyek gyakran a műfajra jellemző módon a legkevésbé összeillő tárgyak kombinálását és lehető legindokolatlanabb felhasználását igénylik. Az egyik legjobb dolog a Gibbousban, hogy amikor véletlenszerűen próbálgatjuk a tárgymenünkben található kacatokat egymáson és a környezeten, a szereplők szinte minden esetben valami helyzethez illő egyedi dumával reagálják le bénázásunkat. Az elképesztően szép és stílusos kézzel rajzolt hátterek tele vannak interakcióra alkalmas pontokkal és elemekkel, amelyeket kivétel nélkül többször is megvizsgálhatunk, hogy hőseinkből mindenféle idétlen meglátást csaljunk elő, és ezek többnyire nem a továbbjutásunkat, hanem a szórakoztatásunkat szolgálják. Ha már ennyit dumálnak, a szinkronhangjukra is odafigyeltek, és bár mellékszereplőknél néha vannak mellényúlások, meg Kerwan is kicsit ripacsabb a kelleténél, Kitteht és Dont nagyon eltalálták, és egy ponton még a Ríviai Geralt hangjaként elhíresült Doug Cokle is beköszön.

A látványra muszáj még egyszer külön kitérnem, mert tényleg a Gibbous egyik fő vonzereje a téma és a humor mellett. Mivel hőseink Darkhamot elhagyva még európai vakációra is mennek azért, hogy valahogy elhallgattassák a beszélő macskát, meglehetősen sok és változatos, kézzel rajzolt háttérként megelevenedő helyszín szerepel a játékban. Míg ezeket részben az erdélyi építészet ihlette, a karakterdizájnnak némi Disney-s beütése van, és a 8-10 órás kalandot a szereplők igényes animációja, dinamikus fények, valós idejű árnyékok és az állandó éjszaka ellenére meglepően vidám színpaletta is feldobja. A történetet olykor vidám rajzfilmbetétek is színesítik, az aláfestő dallamokat viszont őszintén szólva abszolút nem tudom felidézni, ellenben az olyan zseniális oltásokkal, mint amikor percekig egy ajtótörő kreálmányt tákolok össze, és amikor végre használnám, valaki kinyitja az ajtót.

A Gibbous egy szívvel-lélekkel készült kaland, amely modern köntöse ellenére a régi nagyokat idézi, és amelyre méltán lehet büszke a Stuck In Attic csapata, mert kevesek tudnak elsőre egy ennyire élvezeteset alkotni. Lehetne nehezebb és a történet vége is kissé összecsapott, de cserébe túlmutat a kellemes nosztalgiázáson, és az érdekes ötletei és friss képi világa mellett a manapság csapból is folyó lovecrafti örökséghez is úgy nyúl, hogy végre nem eret vágni akartam a befejezése után, hanem bárgyú vigyorral várom a folytatást.

***Gibbous: A Cthulhu Adventure | Platform: PC

Kiadó: Stuck In Attic | Fejlesztő: Stuck In Attic | Megjelenés: augusztus 7.***

8/10